2008. november 30., vasárnap

Corneliu Zelea Codreanu halálának hetvenedik évfordulója és a Légió kapcsán

2008. a kerek évfordulók éve. Természetesen nem a csőcselék által ajnározott 1848-as, 1918-as és az 1968-as szennyvízáradásokra gondolok, hanem a számunkra – jobboldaliságunk, tradicionális és konzervatív világnézetünk szempontjából – fontos történelmi eseményekre. Kilencven éve sok – sajnos szomorú és tragikus – minden történt: júliusban Jekatyerinburgban meggyilkolják II. Miklós orosz cárt és családját, októberben Magyarországon kitör a patkányforradalom, gróf Tisza István merénylet áldozata lesz, novemberben véget ér az I. világháború.
1968-ban pedig olyan nagy íróink halnak meg, mint Hamvas Béla és Marschalkó Lajos. Húsz éve távozott el a jobboldali emigrációs újságírás bástyája, Fiala Ferenc.
Illetve szintén kilenc évtizeddel ezelőtt, 1918. december 1-ével kezdődött az erdélyi magyarság és egész Erdély tragédiája: a gyulafehérvári román népgyűlésen ekkor mondták ki Erdély és Románia egyesülését és a román hadsereg 1916. után újból átlépte az ezeréves határt. Ide vezetett a monarchia nemzetiségeit egymás ellen összeugrasztó nivelláló baloldali nacionalizmus. Mondjuk ahhoz, hogy ez mind így megtörténhessen a Károlyi Mihály és bandája által kikiáltott patkányköztársaság hathatós együttműködése is kellett (Pl.: Linder Béla)



A külhoni és a hazai magyarok iránt egyaránt felelősséget érzőként talán nem a legszerencsésebb az 1938. november 30-án meggyilkolt román jobboldali vezérre, Corneliu Zelea Codreanura (1899-1938) és mártírtársaira emlékezni. Mégis az érzelmeken, a sérelmeken, és a két nemzet között sajnos fennálló ellentétes viszonyon felülemelkedve lehet elfogulatlanul is vizsgálni az ortodox keresztény Codreanut (hívei „Kapitány” – nak hívták), az általa alapított Mihály Arkangyal Légióját és a Vasgárdát, mint a XX. századi jobboldali-szélsőjobboldali mozgalmak közül az egyik legjelentősebbet (szellemiségét tekintve pedig a legjelentősebb). Nem véletlenül voltak valamilyen kapcsolatban a Légióval, vagy írtak róla elismerően olyan személyiségek, mint a később világhírűvé vált vallástörténész, Mircea Eliade, Nae Ionescu vagy Julius Evola.


A XX. század első felének román szélsőjobboldali mozgalma hazai és nemzetközi (politikailag korrekt…) megítélése egyaránt negatív. Mindenütt sovinisztaként, ultrafasisztaként (sic!), antiszemitaként, magyar- és kisebbségellenesként van beállítva. Nem kivétel ez alól az önmagát „hiteles és tárgyilagos” internetes szótárként beállító Wikipédia sem (plusz EZ). Ha románellenességről van szó, akkor a hazai kvázi jobboldal, a nemzetiek, a liberálisok és a baloldaliak véleménye, álláspontja szinte teljesen megegyezik.
A Vasgárdával kapcsolatos első elfogulatlan magyar írás - egy-két '30-as évekbeli cikket leszámítva - tudomásunk szerint a Pannon Frontban jelent meg az 1990-es évek második felében. Ezt követte 1998-ban a Stella Maris kiadó által magyar nyelven megjelentetett Julius Evola 'Orientációk' című könyve, melyben a nagy itáliai gondokodó egy fejezetet szentel >> A légionárius szellem << bemutatására. Az ezredforduló után a Nemzetek Európája Kiadó Nefelecs Kiskönyvtár sorozatában megjelent 'A Tollas Gárda' című tanulmánykötet, amely Corneliu Zelea Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constatin Noica és Vasile Lovinescu írásait gyűjti egybe. Illetve még Ágoston Balázs írt egy cikket 'Szellem és heroizmus' címmel, amely a Magyar Demokrata 2003. január 16-i számában jelent meg. Mindezek mellett Codreanut, a Légiót, a Vasgárdát és a korabeli román közéletet legrészletesebben Taraszevics Zsuzsa, 'A Codreanu-legenda' című, Északi Koronában publikált írása mutatja be.
Az ortodox keresztény Codreanu fiatal kora óta szigorú aszketikus életet élt, apja hatására hamar érdeklődni kezd a politika iránt. Katonai iskolába járt, a háború végén már tiszti kadét. 1919-től fogva egyre jobban kikristályosodik elszánt antikommunizmusa és antijudeokratizmusa.
A korszak Romániájában is probléma a szellemi pályákon dolgozó zsidók aránytalanul nagy száma, fontosnak tartja a felsőoktatásban történő korlátozásukat. A szociális problémák megoldására szánt programját „keresztény nemzetiszocializmusnak” nevezi (a magyar „változat” alapjai is nagyjából ezzel egy időben jelennek meg).
Miután Codreanu társaival együtt számos baloldali, kommunista, és egyéb felforgató tevékenységet végző újság szerkesztőségét szétverte, illetve számos botrányba keveredett, kicsapták az egyetemről, emiatt Nyugat-Európában (több német- és francia egyetemen) végzi tanulmányait, ahol lehetősége van megismerni a helyi politikai viszonyokat.
Többször került börtönbe, és az egyik alkalommal a cellában megigézte Szent Mihály Arkangyal ikonja: a hozzá történő imádkozások hatására született meg benne a döntés, hogy egy olyan magas szellemiségű, hűséges, aszketikus-harcos, megalkuvást nem ismerő elitet kell létrehozni, amilyet a középkor óta nem találni Európában. A Mihály Arkangyal Légiója 1927. június 24-én alakult meg.
A XX. század politikai mozgalmai közül a Légió volt az egyetlen, amely a szellemre és az emberi életen túlra is (!) összpontosított. Organikusan kezelte a hatalom és a szabadság princípiumát, a kettő ellentétét a szeretet (a krisztusi szeretet) princípiuma oldja fel. Emellett fontos volt a légionáriusok és a vasgárdisták számára a különleges halottkultusz: a mozgalomba való belépéskor az új tagok leszámoltak életükkel. Minden cselekedetükkel, szemléletmódjukkal a túlvilági létre készültek. Jól tükrözi ezt földi életen túlmutató szellemiséget a Légió egyik alapító tagjának Ion Mota-nak, a spanyol polgárháború kitörésekor tett kijelentése: „Csak nem nézzük tétlenül, hogy azok ott Krisztus arcába köpnek?!” 1936-ban Mota vezetésével egy hét fős légionárius csoport indult a polgárháborúba, Francisco Franco, és a spanyol hazafiak oldalán harcolva. 1937. januárjában Mota és egyik bajtársa, Vasile Marin hősi halált halt. Corneliu Zelea Codreanu hazaszállíttatja a holttestüket és hősnek kijáró tiszteletadással temetteti el őket.

Tény, hogy a Vasgárdába sok elmebeteg és gyenge képességű is belépett (éppen Codreanu volt az, aki neheztelt amiatt, hogy túl könnyen felvesznek bárkit a mozgalom soraiba, és ezáltal elveszíti elit jellegét), és történtek magyarellenes atrocitások is, de ezek többsége Codreanu halála, és Észak-Erdély visszacsatolása (1940) után; ekkortól fogva sokkal inkább soviniszta irányba mozdult el, aminek – a közös kormányzás után az egész mozgalomnak – Ion Antonescu marsall vetett véget. Gyakori, hogy az ún. „nemzeti” médiumok, szervezetek össze szokták mosni a Vasgárdát a háború után magyarok százait (ezreit?) legyilkoló Maniu-gárdával.

A sovén és kommunista Ceausescu-rezsim bukása után Romániában újjáéledt a Vasgárda kultusza, többek között Horia Sima (1907-1993) útmutatásának köszönhetően. Codreanu, a légionarizmus, és a Vasgárda örökségét több politikai párt és szervezet a magáénak vallotta/ vallja, ezek közül a Noua Dreapta a legjelentősebb, vagy inkább leghírhedtebb, amelynek az igazi jobboldalisághoz nem sok köze van, és a Légió szellemiségéből (annak lényegéből) sem sokat vett át. De viszont annál többet a soviniszta és magyarellenes irányzatból… Minden évben megemlékeznek a Kapitány haláláról (Lásd ezt a videót), az idei hetvenedik különösen nagyszabású volt. Tevékenységük és zavaros eszméik láttán Corneliu Codreanu forog a sírjában. (Lásd ezt)

A továbbiakban néhány idézettel, könyv- és cikkajánlóval, illetve egy videóval szeretnék emlékezni:

„Egy lelki környezetet teremtünk meg, egy erkölcsi közeget, amelybõl megszületik, táplálkozik és amelyben felnõ a heroikus ember." - C. Z. Codreanu

"A légionarizmus elsősorban spirituális mozgalom, célja egy új ember megteremtése és a nemzet üdvözülésének reménye." - Mircea Eliade
Von Thronstahl: Hail You Captain and Thy Guard


A videón olvasható szöveg egy része magyarul (Tárkányi Beatrix fordításával összevetve):

„Ma, 1927. június 24-én, pénteken (Keresztelő Szent János napja), este tíz órakor, vezetésem alatt megalakul a >> Mihály Arkangyal Légiója <<. Csak azok lépjenek e sorokba, akiknek a hitük határtalan. Akiknek kétségei vannak, azok maradjon kívül.” - Corneliu Zelea Codreanu

(Korábbi blogbejegyzésemben is olvasható egy idézet Codreanutól)


- Ajánlott olvasmányok:
- Julius Evola: Orientációk; Stella Maris (Athanor Könyvek), Budapest, 1998. 61-63. o.
- A Tollas Gárda, Corneliu Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constantin Noica és Vasile Lovinescu írásai; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2001.
(Fordította: Tárkányi Beatrix [az idézetek egy része innen való])

- Ágoston Balázs: Szellem és heroizmus; Magyar Demokrata, 2003. január 16.
- Taraszevics Zsuzsa: A Codreanu-legenda; Északi Korona, XXIII. szám, 2006. október, 36-45. o., Nemzetek Európája Kiadó, Budapest.

- Metapédia: Légionarizmus
- Képek forrása: Internet

Néhány megjegyzés a blog szellemiségével és irányultságával, illetve a hasonló témájú internetes oldalakkal, blogokkal, fórumokkal kapcsolatban:

Tegnap örömmel fedeztem fel a monarchista és konzervatív témában talán legnépszerűbb magyar blogon, a Monarchista Gondolatokon az „Elhullajtott magok, ha csíráznak” című írást, melyben röviden bemutatják a hasonló témakörű jobboldali, konzervatív, monarchista weboldalakat, blogokat, fórumokat, etc.

Köszönet a „reklámért” és a kritikáért.

A bloggal kapcsolatban az alábbi megjegyzést írták: „A blog alcímében pedig javasoljuk, hogy a konzervatív szó után legyen jelen, az "ellen" szócska is, az valósabb mindenképpen, tekintettel az ottani tartalmakra. (És megnyugtatóbb számunkra is.)”.

A félreértések elkerülése végett szeretném megjegyezni, hogy a „konzervatív forradalmár” kifejezés esetében a „forradalmár” szó nem a számunkra megszokott (a történelemkönyvek többségében felmagasztalt…) felforgató, éhes proletár, senkiházi, csőcselék [hogy szépen fejezzük ki magunkat] forradalmárt jelenti, hanem egy forradalmi erejű – rekonzerváló, restauráló - ellenforradalom harcosát.
Vagyis részben a XIX. században kezdődő, de főleg a XX. század első felében kibontakozó konzervatív forradalom szellemiségében értendő.

Lásd például: Horváth Róbert: A konzervatív forradalom.

A többi blog esetében írt kritikák és megjegyzésekkel kapcsolatban az alábbi észrevételeim vannak: hibásnak tekintem azt a nézetet, véleményt miszerint dr. László András filozófus és köre (tehát a hazai metafizikai tradicionalisták és ultradextro-konzervatívok jelentős képviselői) „vírusként”(sic!) terjesztenék „eretnek” eszméiket, világnézetüket.
Ugyanez a helyzet Szálasi Ferenc és a hungarizmus, és minden szélsőjobboldali eszme, mozgalom megítélése kapcsán; illetve a Harcos a cinóberösvényen nevű blog esetében a „Van-e élet a Pannon Front középső "magyar tradicionalista" szakasza és a mai Északi Korona mellett és után is? Van hát, ahogyan egy harcos mondja, az evolai cinóberösvény magyar csapásán. Volna ugyan itt mit tisztogatni (Hamvas Béla és Istóczy-t együtt ünnepelni kicsit durva), de ezzel sokan vannak még így. Azt gondolom, hogy itt egy kereső embert olvashatunk, akinek sok jó felütése van, de erősen befolyásolni hagyta magát - kritika nélkül - a fenti organumoktól.” megjegyzés.
Mind a Monarchista Gondolatok, mind a többi hasonló témájú blog, weboldal, fórum, etc. szerkesztőinek és olvasóinak többsége szerintem autonóm és koherens gondolkodású, és ha sok mindenben nem is tudunk együttérteni a fent említett személyekkel, eszmékkel és folyóiratokkal, de az egyéni érzelmektől mentesen gondolkodva a jobboldaliságunk, és konzervativizmusunk szempontjából lehet tárgyilagosan is vizsgálni őket.

2008. november 26., szerda

Adriano Romualdi: Mit jelent jelent jobboldalinak lenni?

"Mit kellene pontosan jelentenie annak, hogy "jobboldalinak lenni"?

Jobboldalinak lenni mindenekelőtt a francia forradalomból származó mozgalmak felforgató jellegének felismerését jelenti, legyen az akár liberalizmus, a demokrácia vagy a szocializmus.

Jobboldalinak lenni másodsorban a racionalisztikus, progresszionista, materialisztikus mítoszok dekadens voltának átlátását jelenti, amelyek előkészítik a plebejus civilizáció hatalmának eljövetelét, a mennyiség uralmát, a monstruózus és névtelen tömegek zsarnokságát.

Jobboldalinak lenni harmadsorban az Állam organikus totalitásként való felfogását jelenti, ahol politikai értékek uralkodnak a gazdasági struktúrákon, és ahol a "mindenkinek a magáét" mondás nem egyenlőséget, hanem a minőségelvű egyenlőtlenség egyenletes fönntartását jelenti.
Végül jobboldalinak lenni azon arisztokratikus, vallásos és harcos szellem sajátként való elfogadását jelenti, amely önmagával itatta át az európai civilizációt, és az Európa hanyatlása elleni harc - e spiritualitás és értékei nevében történő - elfogadását. "
- Forrás:
- Adriano Romualdi: Eszmék egy jobboldali kultúráért. I. rész; Miért nincs jobboldali kultúra? (Molnár András fordítása; Északi Korona folyóirat 5. szám, Nemzetek Európája Kiadó, 2003. szeptember)

2008. november 15., szombat

1919. november 16.: A hadvezér bevonul a bűnös városba



"Polgármester Úr!
Szívbõl köszönöm szíves üdvözlõ szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek.
Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor -kimondom- gyûlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az orszzágnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett.
Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fõvárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti szineit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.
De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkrõl a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívébõl, lelkébõl szerteni fogja a rögöt, amelyben õseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.
Katonáim, miután földjeikrõl betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.
Meg vagyok gyõzõdve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezõleg, akik bûnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erõvel segítenek a nemzeti reményekben tündöklõ Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz."

(Vitéz nagybányai Horthy Miklós)


2008. november 11., kedd

Az I. világháború hőseinek emlékére

Napra pontosan kilencven éve, 1918. november 11-én írták alá a fegyverszüneti egyezményt Németországgal a franciaországi compiègne-i erdőben álló vasúti szerelvényen, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe.

A Központi Hatalmak - a Német Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, a Török Szultanátus, és a Bolgár Cárság - végig becsületbeli ügynek tekintették a háborút, és ennek megfelelően az óriási túlerővel szemben emberfeletti képességeket felvonultatva tisztességesen helytálltak.

Egy percig nem lehet kétséges, hogy a szabadkőműves és pénzügyi körök által irányított Entente-tal szemben a Központi Hatalmak - köztük Hazánk - a jó (jobb) oldalon álltak.

A továbbiakban három videóval és két idézettel szeretnék tisztelegni hős ükapáink és dédapáink emléke előtt:



„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés másként határozott. (…) Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

(Ferenc József)




„Ez nem béke, csak 20 éves fegyverszünet.”

(Ferdinand Foch)

És utolsó videóként a német zeneszerző, Ludwig Uhland (1787-1862) gyönyörű porosz katonai gyászindulója, az Ich hatt' einen Kameraden (1809):


2008. november 10., hétfő

II. Miklós cár és családja emlékére

II. Miklós minden oroszok cárja

A most következő írásomban november 7. tájékán nem a "Nagy Októberi Szocialista Forrdalom"-ra, és az azt követő sátáni hatalomra szeretnék emlékezni, hanem a tragikus sorsú II. Miklós (teljes nevén: Nyikolaj Alekszandrovics Romanov) orosz cárra és családjára. Egy korábbi írásomban több forrásból is utaltam arra, hogy a magyar származású Nagy Imre (illegitim) miniszterelnök részt vett a cári család kivégzésében 1918-ban. Itt erre részletesen ki fogok térni. A cikket nyáron írtam egy hírporál számára.

A cári Oroszország sorsa már jóval az I. világháború és az azt követő bolsevik-forradalom előtt megpecsételődött. Az elmaradott, szegény ország, a nehézipar, a vasút hiánya, a bürokratikus, korrupt és despotikus államigazgatás, és a gyengekezű uralkodó mind-mind a monarchia ellenségeinek a malmára hajtotta a vizet. Tovább fokozta az ország súlyos problémáit az 1905-ben, Japán elleni háborús vereség, a Balti-flotta megsemmisülése, a szárazföldi csapatok mandzsúriai veresége, illetve az ugyanebben az évben kitört forradalom és a leverését követő megtorlás. Az 1906-ban kinevezett új miniszterelnök, Pjotr Arkagyevics Sztolipin lehetett volna az utolsó reménye Oroszországnak, aki reformjaival megmenthette volna a roskadozó cári birodalmat. De a minden ésszerű újítástól visszakozó, ellenséges körök, a titkosszolgálat segítségével egy színházi előadáson meggyilkoltatták Sztolipin miniszterelnököt.

A tehetséges politikus kiiktatásában érdekelt volt ellenfele, az uralkodói családban egyre nagyobb befolyással bíró Grigorij Jefremovics Raszputyin is. Az orosz történelem egyik legtitokzatosabb és legelellentmondásosabb alakja 1904-ben került a szentpétervári udvarba, a vérzékenységben szenvedő Alekszej cárevics gyógyítása végett, és egészen 1916-os meggyilkolásáig – a cár rokonai tették el láb alól – befolyása alatt tartotta az uralkodói párt, különösen Fjodorovna cárnét. A sarlatán Raszputyin működésének nagyban köszönhető, hogy a bolsevikok később magukhoz ragadták a hatalmat.

Oroszország külpolitikája, nagyhatalmi törekvése, miután a Távol-Keletről kénytelen volt lemondani, a pánszlávizmus eszméjére hivatkozva Balkán, ott is elsősorban a lőporos hordót jelentő Szerbia felé fordult...
A cár és családja
Az I. világháború kirobbantásában tevékeny szerepet vállalt az orosz külpolitika és titkosszolgálat. Már a háború második évében, 1915-ben kiütközött a hadsereg gyengesége, a megfelelő felszerelés és logisztika hiánya, a hátország termelőkapacitásának elégtelen volta mind-mind a cári birodalom közeli bukását jelezték előre.

Az 1917-es februári forradalom miatt a cár – fia nevében is - március 15-én lemondott a trónról, testvére, Mihály javára, aki egy nappal később szintén lemondott. A Kerenszkij-féle ideiglenes kormány az uralkodót és családját először Carszkoje Szeloban, augusztus 14-ét követően a szibériai Tobolszkban házi őrizetben tartotta, majd pár hónappal később továbbszállította Jekatyerinburgba, ahol egy helyi kereskedő, Ipatyev házában helyezték el őket. Az októberben, - a Gergely-naptár szerint november 7-én - „kitört” bolsevik forradalom* következtében Jekatyerinburg a vörösök kezére került. II. Miklós és családja őrzésére állítólag magyar és orosz katonákat rendeltek, más források szerint letteket. De az oroszok körében szokás volt minden más nem orosz nemzetiségűt „letteknek” nevezni. Történelmi tény, hogy a polgárháborúban közel 100.000 magyar hadifogoly a vörösök oldalán harcolt, ahonnan később közülük kerültek ki a hazai kommunisták nagy többsége is. Magyarok harcoltak a fehérek ellenében a Távol-Keleten (Amuri partizán…), Szibériában; Jekatyerinburgban még ma is utca van elnevezve róluk. Avdejev és Jakimov beszámolója szerint az Ipatyev-ház őrségét 1918 májusában magyar katonák alkották.
A jekatyerinburgi Ipatyev-ház, ahol a szörnyű tragédia történt
A polgárháború következtében, mivel a fehér csapatok közel jártak a városhoz, a bolsevikok úgy döntöttek, hogy kivégzik a cári családot. Emellett Lenin személyes ügyének, bosszújának tartotta a kivégzést, a III. Sándor cár ellen merényletet elkövető terrorista bátyját kivégezték. 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel a család tagjait felébresztették, arra hivatkozva, hogy átszállítják őket egy biztonságosabb helyre. II. Miklóst, Alexandra Fjodorovnát, öt gyermeküket, Olgát (22), Tatyjanát (20), Mariát (18), Anasztasziát (16), Alekszej cárevicset (14) és a család négy szolgálóját levitték a ház pincéjébe, ahol felsorakozott velük szemben csőre töltött puskával a kivégzőosztag. Az első lövésektől az uralkodó és felesége azonnal meghalt, a szolgálók halálosan megsebesültek, az ifjú cárevicset közvetlen közelről a kivégzés parancsnoka pisztollyal fejbe lőtte. A lőpor miatt keletkezett füstben az osztag tagjai nem láttak semmit, vártak, amíg elült, majd a továbbiakban – állítólag azért, mert nem akartak a gyerekekre puskával lőni – szuronnyal gyilkolták meg a cári pár gyermekeit. (No comment…). Állítólagos legendák keltek szárnyra arról, hogy a vérengzést Anasztaszia hercegnő, illetve a cárevics túlélte (többször látták élve Szibériában…) és sikerült Nyugatra menekülniük, de ezek az állítások sajnos csak fantazmák: a szovjet CSEKA kezéből nem volt menekülés. A kivégzés nyomainak eltüntetésére kivezényelt brigád tagjai közül többen rosszul lettek a látványtól, a vérnyomokat fűrészporral szórták le; a hullákat teherautókra pakolták, és a város közelében lévő erdőbe vitték, ahol meztelenre vetkőztették, megpróbálták elégetni, majd elásták. Pár nappal később visszatértek, kiásták, és több holtestet savval öntöttek le, majd újból elásták őket. Nyolc nap múlva, július 25-én a fehér csapatok elfoglalták Jekatyerinburgot.



Az utolsó ismert fénykép a cári családról, 1918-ban

A fentebb már említett állítás, miszerint magyarok is részt vettek a kivégzésben, részben a fehérek vizsgálódásának is köszönhető, mert a kivégzés helyszínéül szolgáló pincében az orosz nyelvű, a cári családot gúnyoló, gyűlölködő, trágár feliratok mellett van egy gyenge orosszal kezdődő, magyarul folytatódó felirat is: „Vargas karau...1918.VII.15...”, „Verhas Andras 1918.VII / 15e örsegen”. A kivégzők névsorát tartalmazó Meier-lista** szerint egy Andreasz Vergazi nevű „lett” (magyar) őrszolgálatot hajtott végre a ház őrposztján. Az osztrák származású, orosz hadifogságba esett, kommunistává vált Johann Meier a kivégzés éjszakáján a házban tartózkodott, 1956-ban, a NSZK-ban megjelent 7Tage folyóiratban közzétett listája szerint a kivégzésben részt vett: Jurovszkij, P. Medvegyev, Nyikulin, Vagamov (oroszok) és 7 magyar, összesen 11 fő. A hét magyar neve: Gorvat Laiosz, Fiser Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nad Imre, Grinfeld Viktor, és Vergazi Andreasz. Magyarul így hangzanak ezek a nevek: Horvát Lajos, Fischer Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grinfeld Viktor, Verhas András. A kivégzésben résztvevő, visszaemlékező Jurovszkij listájában habár lettek vannak említve, de a cirill betűs írást magyarra fordítva, a fent említett magyar neveket lehet olvasni.

Nagy Imre… Hogy ez a Nagy Imre azonos-e a későbbi moszkovita kommunista politikussal, majd magyar miniszterelnökkel, akit az 1956-os forradalomért kivégeztek, azt nem lehet tudni. A bolsevik forradalom oldalán harcoló közel 100 ezer magyar katona között sok-sok Nagy Imre lehetett, de az szovjet levéltárak által is dokumentált tény, hogy a későbbi miniszterelnök 1918 tavaszán Jekatyerinburgban és környékén teljesített szolgálatot (főleg katonai komisszárként). Ugyanez év őszén, Szibériában esett a fehér csehszlovák légió fogságába. Saját önéletrajzában is leírja, hogy 1918-ban a bizonyos ideig a városban tartózkodott


Jurovszkij listája a cirill betűvel írott magyar nevekkel

Jekatyerinburg városát, 1924-ben, bolsevik parancsnoka, Szverdlovról nevezték el, aki Lenintől kapta az utasítást a cári család kivégzésének végrehajtására. Szverdlovszk egészen 1991-es visszanevezéséig zárt város volt, külföldiek nem léphettek be oda, lakói csak külön engedéllyel hagyhatták el… Az Ipatyev-ház, ahol a szörnyűséges gyilkosság végbement, zarándokhellyé vált, emiatt a szovjet hatalom, 1977-ben lebontatta. A város tanácselnöke ekkor Borisz Jelcin volt.

A cári család földi maradványait 1991-ben találták meg, DNS-vizsgálattal azonosították II. Miklós cárt, Alexandra Fjodorovna cárnét, Olgát, Tatyjanát, Anasztasziját nagyhercegnékat, a család orvosát és három cselédjét. Tavaly augusztusban megtalálták a két hiányzó családtag, Marija hercegnő és Alekszej cárevics csontvázát. 1981-ben az emigráns orosz ortodox egyház mártírokká nyilvánította II. Miklóst és családját, 2000-ben az Orosz Ortodox Egyház pedig szentté avatta őket. A cári családot 1998. július 17-én helyezték örök nyugalomra a szentpétervári Péter és Pál Székesegyházban. A repülőtértől a székesegyházig vezető úton milliók rótták le kegyeletüket Oroszország utolsó cárja és családja előtt.
A teljes igazságot a kivégzéssel kapcsolatban valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de a lényeg az, hogy míg a Jekatyerinburghoz távoli Európában tombolt a világháború, addig a kegyetlen élet-halálharcot vívó fehérek és vörösök küzdelmének hátterében az orosz monarchia korszaka tragikusan véget ért, és kezdetét vette a XX. század legtöbb emberéletet követelő diktatúrája.

- Jegyzetek:

- Gyóni Gábor: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai; A Hét (www.ahet.ro), 2007.04.29. Lásd ITT.

- Wikipédia: II. Miklós orosz cár

- Kun Enikő: Az orosz cár és családjának kivégzése; National Geographic, 2004.07.16. Lásd ITT.

- Földi Pál: A szent ördög, Raszputyin; Anno Kiadó, 2006.

*Az ún. „Téli Palota ostroma” néven elhíresült fénykép, amely a kommunista történelemtanítás szerint a szocialista forradalom kezdetét jelentette, egy hamisítvány, képrészletek összemontírozásából készült. A tömeg ki se vonult az utcákra, a fegyverrel rendelkező bolsevikok egyszerűen besétáltak a cári palotába, az egyik teremben megkérdezték, hogy merre van a borospince, és utána lerészegedtek… A kommunisták tényleges hatalomátvételét az elit alakulatnak számító kronstadti tengerészek (később fellázadtak a bolsevikok ellen, ezért kivégezték őket) és egyéb diverzáns katonai alakulatok végezték, de a Szentpéterváron és szerte az országban uralkodó anarchisztikus állapotok miatt nem volt nehéz dolguk.
**Meier listája mellett még listát készített több egykori kivégző is, Jurovszkij, K. Medvegyev, P. Medvegyev, Jakimov, Sztrekotin. Meier kivételével a többi szerint lettek voltak a kivégzőosztag tagjai, Sztrekotin ismeretleneket ír összeállításában. Van aki szerint 10, 11 vagy 12 fő vett részt a cár és családjának meggyilkolásában.

2008. november 2., vasárnap

1938. november: Észak felé!


Hét évtizeddel ezelőtt, Európa és nemzetünk utolsó dicső korszakának kezdetekor, az első bécsi döntés alapján a trianoni gyalázat egy része leomlott! Az entente-szuronyokkal és szabadkőművesek által létrehozott - és irányított - Csehszlovák műállamtól, az elcsatolt 61 ezer km²-ből közel 12 ezer km² visszakerült a Magyar Királysághoz. A Felvidék ezen részén a lakosság 86%-a magyar nemzetiségű volt.