Stalker - Egy konzervatív forradalmár gondolatai

"Mire tízig számolok, Európában leszel."

2011-06-21T23:46:00.023+02:00

Szubjektív válogatás: emberek, gondolatok, filmek, képek, zenék, repülőgépek.

II.

Knut Hamsun (1859-1952)

„Kiszámítottam, harminckétezer olyan ember, mint apád, megválthatná az országot. (…) Tehát visszavásárolom a köveket. Legutóbb a fiam adta el őket, a fiam veled egykorú. Ő a villám, én a köd. Én tudom mi a helyes, de nem teszem. Ő az ipar rabja. Legutóbb a nevemben kötötte meg az üzletet. Én egyéniség vagyok, ő csak villám, a pillanat embere. De a villám önmagában terméketlen. Ti naponta láttok kék hegyeket, ezek nem képzelt dolgok, hanem öreg hegyek, időtlen idők óta ott állnak a helyükön, a pajtásaitok ők. Ti együtt jártok a mennyel és a földdel, összeolvadtok velük, s összeolvadtok a messzeséggel s szilárdan álltok a földön. Nincs kard a kezetekben, hajadon fővel élvezitek az életet. Az ember és a természet nem küzdenek egymással, kéz a kézben mennek. A természet ölén jártok ti Sellanraa fiai és gyarapodtok. A hegyek, az erdő, a lápok, a rétek, az égbolt és a csillagok, ah, mindez isteni keretbe foglal benneteket! Hallgass rám, Sivert, örvendj! Születtek, serdültök, gyarapodtok. Ti tartjátok fenn az életet. Nemzedékről nemzedékre megújultok. Így kell az örök életet értelmezni. Jutalmatok? Jog és béke, tisztesség és öntudat. S még mi? Semmi sem igáz le titeket és uralkodik fölöttetek, nyugalmatok hit és jóság. Kincsek között dúskáltok, a Föld szívén feküsztök, lágy anyakézzel játszotok. Apádra gondolok, ő egyike a harminckétezernek. S a többi? Én sűrű köd vagyok, ide-oda hullámzom, időnként eső vagyok, egy-egy kiszikkadt helyen. S a többi? A fiam a villám, típusa a mai embernek, zsidó és jenki tanítvány. De nekem fecseghet! (…)

Ő azt hiszi, hogy ha minél több követ tesz pénzzé, annál jobb, s nem látja, hogy egyenesen vesztébe rohan. Nem pénz kell az országnak, hiszen gazdag. Az olyan emberekből nincs elég, mint amilyen az apád! A gőg céllá avatja az eszközt! S a tömegek betegek és bolondok, nem dolgoznak, nem ismerik az ekét, csak a kockát. Nézd meg őket, nem teszik-e fel mindenüket a játékra? Nem elbizakodottságból, még csak nem is bátorságból játszanak, hanem rémületből. Tudod mi a szerencsejáték? Hidegrázós félelem. Az a hiba, hogy ki akarnak törni az élet üteméből, gyorsabban akarnak járni nála. De aztán az élet összezúzza őket, udvariasan, ámde határozottan. S akkor felnyög a panasz és a vad harag. Egyeseknek van okuk a panaszra, de senki sem lázadhat az élet ellen. (…)

Izsák, a vasember vet és vet. Otthon készült ruhákat hord, saját birkái gyapjaiban, saját borjai és tehenei bőrében jár. Régi jámbor szokás szerint hajadon fővel jár. Fejebúbja kopasz, egyébként tiszta szőrmók. Izsák az őrgróf.

Nem foglalkozik dátumokkal, minek is? Nincsenek értékpapírjai. Naptári keresztjei a tehenek ellését jelzik. De tudja, hogy ősszel Szent Olaf napjáig az egész szénát be kell hordani, és a tavaszi marhavásár idejét, s hogy három héttel később a medve előbújik barlangjából. Ekkorra a vetőmagnak a földben kell lennie. Mindent tud, amit tudnia kell.

Ízig-vérig és tetőtől talpig gazda. A múltban gyökerezik és a jövőbe mutat. A földművelés őskorából származó paraszt, messze vidéken ismert férfi, kilencszáz éves s a jövő embere.”

Knut Hamsun találkozása Adolf Hitlerrel a Berghofban (1943. június 26.):

III.

„Repülni kell, élni nem muszáj.” – Pompeius után szabadon

Frank Linke-Crawford (1893-1918)

René Paul Fonck (1894-1953)

Godwin Brumowski (1889-1936)

SIAI Marchetti SM.55

Italo Balbo (1896-1940)

Mare Nostrum!

Endresz György (1893-1932) és Magyar Sándor (1898-1981) és a Lockheed Sirius

Charles Lindbergh (1902-1974)

Hans-Joachim Marseille (1919-1942) – Afrika Csillaga

IV.

Ernst Jünger (1895-1998) és Carl Schmitt (1888-1985)

Hamvas Béla (1897-1968)

VI.

Arno Breker (1900-1991)

VII.

Megmutatjuk, hogy hol lakik a németek Istene!

VIII.

IX.

"Fel akarsz ébredni, hogy megszabadulj Európa képzetétől. Azonban ez nem lehetséges..."

- Felhasznált szövegek, filmrészletek forrása:

- Knut Hamsun: Áldott anyaföld; Allprint Kiadó, Budapest, 2005., 300-301., 304. o. (Ford.: Nagy Zoltán)

- Hamvas Béla - A méhesben (Philosophia normalis) - részlet. Felolvassa Helyey László. Rádióra alkalmazta és rendezte: Dániel Ferenc (1997) (Youtube.com)

- Jan Troell: Hamsun (1996); Imdb.com

- Lars von Trier: Európa (1991); Imdb.com

- Wolfgang Petersen: Das Boot – A tengeralattjáró (1981); Imdb.com

- Andrej Tarkovszkij: Stalker (1979); Imdb.com

- Szaladják István: Madárszabadító, felhő, szél (2006); Imdb.com

Zenék: - Argentum – Salve Victoria

- Leger Des Heils - Gloria

Képek forrása: Internet, magángyűjtemény

1941. április 11.: Dél felé!

2011-04-12T00:46:00.011+02:00

Jugoszláviában az 1941. március 27-én puccsal hatalomra került Simović tábornok kormánya megszegte a két nappal korábban Németországgal, Olaszországgal és Japánnal kötött Háromhatalmi egyezményt, illetve Magyarországgal az 1941. február 27-én ratifikált magyar–jugoszláv örökbarátsági egyezményt. Április 6-án Németország megtámadta az antant-szuronyokkal összetákolt balkáni államot, amely még aznap légitámadást intézett magyarországi városok ellen; 10-én pedig Horvátország kijelentette függetlenségét. Mivel Magyarország nem sértette meg a szerződést, és Jugoszlávia megszűnt létezni, mint önálló állam, így a Magyar Királyi Honvédség jogosan intézett támadást az agresszor ellen, és visszafoglalt 11 601 km²területet (visszacsatolásra került Bácska, a Baranyai-háromszög, Muravidék és a Muraköz) a Délvidékből, ezáltal is enyhítve valamennyire a trianoni gyalázat okozta fájdalmat.

Ajánlott írások:

Délvidék magyar uralom alatt 1941–1944; Wikipédia

1000 év törvényei: 1941. évi XX. törvénycikk A visszafoglalt délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről

Becsület Napja

2011-02-11T14:36:00.005+01:00

Zene: Ich hatt' einen Kameraden

„Egy fehér harcos jött északról”

2011-02-04T16:52:00.014+01:00

Jevgenyij Vigiljanszkij festménye

1921. február 4-én Ungern-Sternberg báró vezetésével az Ázsiai Lovashadosztály elfoglalta Urgát, majd az összehívott nemesi gyűlés kimondta Mongólia függetlenségét, és a Bogdogegen uralmának visszaállítását.

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg tagja volt annak az „elveszett generációnak”, amely a XIX. század végére, a XX. század elejére kiábrándult a polgári világ dekadenciájából, a szabadságot, egyenlőséget és jólétet hirdető, ám a kommunizmus és az anarchia felé egyre inkább közelítő társadalom víziójából. Az Első Világháború lövészárkaiban átélt katarzis és öntudatra ébredés következtében megjelenő újfajta embertípus képviselőjeként lépett fel Ungern az orosz összeomlás után*. Arisztokrataként a monarchia, a spirituális és tradicionális értékek mellett tört lándzsát, amely megmutatkozott a katonai buddhisták rendje megszervezésének kísérletében, Szemjonov atamán beosztottjaként az Ázsiai Lovashadosztály parancsnoklásában, az eurázsiai teokratikus alapú birodalom eszméjében és a Mongol monarchia restaurációjában.

A továbbiakban Ferdinand Ossendowski Állatok, emberek és istenek című művéből fogunk idézni, néhány visszaemlékezést a korabeli Mongóliáról és Ungern báróról:

„A tengeri rabló fia tovább beszélt, miközben tudományos elméleteket, műveket, a tudomány és irodalom embereinek neveit, a Szentírást és buddhista könyveket idézte és fölváltva franciául, németül, oroszul és angolul beszélt.

- A buddhista és a régi keresztény könyvekben arról az időről olvashatunk, amikor ki fog törni a háború a jó és gonosz szellemek közt. Akkor el kell jönnie az ismeretlen <<átok>>-nak, amely meghódítja a világot, elpusztítja a kultúrát, megöli az erkölcsöt és mindenkit megsemmisít. Fegyvere a forradalom. Minden forradalomban a rombolónak durva erőszaka fog a tapasztalatban megérett intellektuális teremtő helyére lépni és a legalacsonyabb ösztönöket és kívánságokat fogja homloktérbe tolni. Az emberiség még jobban el fog távolodni az istenségtől és lelkivilágától. A nagy háború bebizonyította, hogy az emberiségnek fölsőbb ideálokhoz kell fölemelkednie. De akkor megjelent ez az <<átok>>, amelyet előre látott Krisztus, János apostol, Buddha, az első keresztény vértanúk, Dante, Leonardo da Vinci, Goethe és Dosztojevszkij. Megjelent, megakasztotta az emberiség előrehaladását és elzárta utunkat az istenséghez. A forradalom fertőző betegség. Amikor Európa szerződést kötött Moszkvával**, megcsalta magát és a világ többi részeit is. A nagy szellem életünk küszöbére Karmát (a buddhista Nemezis megszemélyesítője) állította, aki nem ismer se haragot, se kegyelmet. Le fog számolni az emberiséggel és ez a leszámolás az éhséget, a rombolást, a kultúra, a dicsőség, a becsület és szellem elpusztulását, az államok megsemmisülését fogja jelenteni. Már látom e borzalmakat, az emberiség sötét, őrült pusztulását.”¹

Urga 1921-ben

„ … A városban még ébren volt a keleti élet. A kép, amelyet most nyújtott, még különösebb és csodálatosabb volt. A tömegben mindenütt fürge mongol, burját és tibeti lovasokat lehetett látni. A karavánok tevéi ünnepiesen fölemelték a fejüket, amikor elrohantunk mellettük. A mongolok szekerei fakerekei szívtépően nyikorogtak. Pompás nagy ívlámpák fénye sugárzott be mindent. Az a villamos telep adta nekik az áramot, amelyet a báró mindjárt Urga elfoglalása után egy telefonteleppel és dróttalan állomással együtt létesített. Parancsára az utcákat is megtisztították és dezincifikálták***, ami bizonyára nem történt meg velük Dzsingisz kán óta. Autó-omnibuszjáratot is rendszeresített a város egyes részei közt, hidakat épített a Tola és Orkhon folyókon át, életet adott egy újságnak, laboratóriumot teremtett állatorvosok részére, kórházakat és iskolákat nyitott meg és intézkedéseket tett a kereskedelem védelmére, amennyiben kímélet nélkül fölköttetett minden orosz és mongol katonát, akit kínai cég kifosztásán kaptak rajta.”²

„Ungern-Sternberg báró… Mint a bosszúálló Karma véres viharja száguldott végig Közép-Ázsián. Mit hagyott hátra? Katonáinak szóló, Szent János kinyilatkoztatásával végződő szigorú parancsot:

- Ne álljon senki az orosz nép lelkét megrontók és megölők megbosszulásának útjába. A forradalmat ki kell irtani a világból. Tőle óvott bennünket Szent János látomása: <<És az asszony fel volt öltözve bíborba és bársonyba és fölékesítve arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében tartva az arany poharat, telve undoksággal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És homlokára e név vala írva: Titok. A nagy Babilon, a paráznaságok és föld undokságainak anyja. És láttam ez asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanúinak vérétől.>>

Emberi dokumentum ez, dokumentuma az orosz tragédiának, talán dokumentuma a világ tragédiájának.

De a mongol jurtákban és a burjátok, mongolok, kirgizek, kalmükök és tibetiek tábortüzeinél a juhpásztorok tovább fogják mesélni a keresztes vitézek és tengeri rablók e fiának legendáját.

- Egy fehér harcos jött északról. Fölszólította a mongolokat, hogy tépjék szét rabláncaikat, amelyek le is hullottak a fölszabadított földre. Ez a fehér harcos az újraszületett Dzsingisz kán volt. Megjósolta valamennyi mongol legnagyobbikának eljövetelét, aki el fogja terjeszteni Buddha nemes tanát és Dzsingisz kán, Ugadai és Kublai kán utódainak hatalmát. Így lesz!

Ázsia fölébredt és fiai most merészen beszélnek.”³

VIII. Djebtszung Damba Hutuktu, Bogdogegen (1869-1924)

"Mongolországban, a csodák és misztériumok országában lakik mindannak a megőrzője, ami titokzatos és ismeretlen, az Élő Buddha, őszentsége Djebtszung Damba Hutuktu Kán vagy Bogdo Gheghen, Ta Kure főpapja. A soha meg nem haló Buddha inkarnációja ő, képviselője a szellemi császárok szakadatlan, titokzatosan folytatódó ágának, akik 1670 óta uralkodnak és Buddha-Amitabla nemesítő szellemét egyesítik magukban Chan-ra-zival vagy a „hegyek szánalmas szellemével”. Minden benne gyökerezik, a napmítosz, a Himalája titokteljes hegycsúcsainak varázsa, az indiai pagodáról szóló elbeszélések, a mongol császároknak – egész Ázsia császárjainak – fanyar fensége, a kínai bölcsek régi, ködös legendái, a brahminok gondolataiba való behatolás, a „erényes rend” szerzeteseinek szigorú életszabályai, az örökké vándorló harcosok, az oletok khánjaikkal, Batur Hun Taigi és Guszhi bosszúja, Dzsingisz kán és Kublai kán büszke hagyománya, a lámák klerikális-reakciós pszichológiája és a tibeti királyok misztériuma, akiknek sorát Szrong-Tszang-Gampa nyitotta meg és Paszpa sárga szektájának kegyelmetlensége. Ázsiának, Mongolországnak, Pamírnak, a Himalájának, Mezopotámiának, Perzsiának és Kínának egész összefolyó története körülveszi az urgai Élő Istent. Nem csoda, hogy a Volga mellett, Szibériában, Arábiában, az Eufrát és a Tigris közt, Indokínában és a Jeges-tenger partján tisztelik a nevét.

Urgában való időzésem alatt többször fölkerestem az Élő Buddha lakóhelyét, beszéltem vele és megfigyeltem életmódját. A tudós Marambák közt levő kegyeltjei sokat beszéltek nekem róla. Láttam, amikor horoszkópokat olvas le, hallottam jóslásait, alkalmam nyílt, hogy könyveinek és kéziratainak régi archívumába tekinthettem, amelyek valamennyi Bogdo kán életének leírását és jóslását tartalmazzák. A lámák nagyon nyíltszívűek voltak velem szemben, mert Narabancsi Hutuktujának levele megnyerte számomra a bizalmukat.

Az Élő Buddhának, mint a lámaizmusban mindennek, kettős személyisége van. Okos, éles elméjű és energikus, de egyszersmind iszákos, ami megvakulását okozta. Amikor megvakult, a lámák kétségbeestek. Néhányuknak az volt a véleménye, hogy a Bogdo kánt meg kell mérgezni és Buddha egy másik inkarnációjának kell a helyét elfoglalni. Mások ellenben rámutattak azokra a nagy érdemekre, amelyeket a főpap a mongolok és a sárga tan követői szerint szerzett. Elhatározták tehát, hogy az isteneket óriási Buddha-szoborral ellátott nagy templommal fogják kiengesztelni. Ez azonban nem segített a Bogdo szeme világán. De az eset alkalmat adott neki arra, hogy azoknak a lámáknak, akik a probléma megoldására nézve a nagyon radikális módszert pártolták, segítségére legyen, hogy hamarább léphessenek át a fölsőbb életbe.”⁴

- Jegyzetek:

¹Ferdinand Ossendowski: Állatok, emberek és istenek; Franklin Társulat, Budapest, é.n. (második kiadás, 1924., Ford.: Sajó Aladár), 182.o.

²Uo.: 184-185. o.

³Uo: 203-204. o.

⁴Uo.: 207-208. o.

* Értelemszerűen a háborúban harcoló nemzetek sok fiában is megjelent ez a minőség (Lásd például: Ernst Jünger: Der Arbeiter)

**ti.: Szovjet-Oroszországgal

***Fertőtlenítették

Berchtesgadeni képek

2010-12-11T21:01:00.031+01:00

Szeptember közepén bajorországi utazásunk során ellátogattunk Berchtesgaden városába, ahol többek között Adolf Hitler és a nemzetiszocialista elit tagjainak egykori nyaraló-, illetve kihelyezett kormányszékhelyei voltak. Megtekintettük az obersalzbergi Berghof megmaradt részét, a híres Sasfészket (angol elnevezése, Eagle’s Nest – innen a magyar fordítás, eredeti német neve: Kehlsteinhaus), amely 1834 méter magasan található. Emellett még közzéteszünk pár képet a város közelében lévő festői szépségű tó, a Königsee környékéről.

Noch blüht im Geist verborgen

Daniel Wretström - A fehérellenes rasszizmus áldozata

2010-12-09T16:10:00.011+01:00

Daniel Wretström (1983. október 15. – 2000. december 9.) egy fiatal svéd hazafi volt, akit a multikulturális Európa "derék" fiai (tehát az igazi Európa szennyei) öltek meg brutálisan 10 éve, Stockholm külvárosában. Tragikus halála óta minden évben emlékmenetet tartanak érte Stockholmban, amelyen nemcsak svédek, de sok más európai nemzet fiai is részt vesznek.

Daniel Wretström Salemben (Stockholm külvárosa) vett részt egy ünnepségen, majd egy közeli buszmegállóban várja az éjszakai járatot. Közben egy 15 fős, többnyire bevándorlókból álló társaság kiszúrja a magányosan várakozó, szemmel láthatóan nemzeti érzelmű fiatalembert. Mivel előzőleg a „svéd” média heves antirasszista kampányt kezdeményezett felszólítva a lakosságot a „rasszizmus” elfojtására, a csürhe úgy gondolta, megbünteti a „mocskos rasszistát”. Elindulnak tehát a buszmegállóban magányosan várakozó fiatalember felé, és heves rasszistázás közben előveszik a fegyvereiket is. Daniel Wretström látja reménytelen helyzetét, ezért megpróbál leállítani egy gépkocsit, ám sikertelenül: a sofőr fél megmenteni a fiút és gyorsan elhajt a helyszínről. Ekkor lecsap a csürhe a védtelen, 17 éves fiúra: a földön fekve is rúgják, deszkákkal ütik a fejét, pár percen belül az áldozat szinte élettelenül fekszik az árokban. Az egyik elkövető még ott is üti a fiú fejét egy hosszú deszkával, egészen addig, amíg egy, a közelben sétáló bátor lány észre nem veszi, és hisztérikusan kéri őt, hogy hagyja abba. Erre a támadó a lányt fenyegeti meg a bottal, az árokban fekvő Daniel Wretströmot pedig egy másik tag veszi „kezelésbe”: fején és nyakán ugrál, míg egy harmadik kést húz elő. A többiek ezt látva utat engednek neki, ő pedig többször hátbaszúrja a már amúgy is alélt áldozatot. Az egyik szúrásnál eltörik a kés, de még ekkor sem hagyja abba: fölemeli az áldozat fejét, és nyakába szúrja a kés maradék részét. Ezután büszkén feláll, és „senki nem látott semmit” kiáltással elszalad a csürhe többi tagjával.
A közelben sétáló svéd lány azonban látott mindent. Könnyes szemmel közeledik Daniel Wretström felé, de már nem tud rajta segíteni: a fiúnak el volt vágva az ütőere, elvérzett.
Amit a bűnösök kaptak: a fő elkövetőt (Khaled Odeh – ő használta a kést) őrültnek nyilvánították, speciális intézetbe került: ez azt jelenti, hogy kb. fél éven belül ismét szabadon jár-kel majd az utcákon. További 6 elkövetőt állítottak elő: hármat 40 óra közmunkára ítéltek, további 3-at pedig 1800 svéd korona (kb. 200 euró) kifizetésére kötelezték. Ennyit ér egy svéd fiú élete: kevesebbet, mint egy gyorshajtásért kimért bírság.

- Források, további információk Daniel Wretström-ről:

- December 9. - A fehérellenes rasszizmus áldozatainak emléknapja, in memoriam Daniel Wretström (+ in english), antidogma.hu

- Salemfonden

- Daniel Wretström, Metapedia

Megjegyzés: Kétségeink nem lehetnek afelől, hogy fordított esetben milyen bírósági ítélet született volna akkor, ha bőrfejűek támadnak meg egy bevándorlót: rasszista indíték lett volna a vád, gyilkossági szándék, stb, példát statuáltak volna. Érdekes adalék még, hogy az iszlám törvénykezés, a Saria jogrendszer szerint, ha egy Allah-hívő öl meg egy keresztényt (vagy nem mohamedán hitűt), akkor azt pénzben megválthatja…

Nyugodj békében Daniel Wretström, Észak Fia!

三島由紀夫 - Az utolsó szamuráj emlékezete

2010-11-25T13:11:00.015+01:00

Hitvány helyzet – Misima szavaival élve -, hogy ilyen körülmények között kell írnom a XX. század egyik legnagyobb írójáról, művészéről, a tradicionális japán szellemiség utolsó hőséről. Egy ilyen erkölcstelen korban, ahol a liberalizmus és a különböző szélsőbaloldali agymosások következtében a fogyasztói társadalom tagjai számára üresen kongnak az olyan kifejezések, mint hazafiság, nemzeti szellem, becsület, áldozat, hűség.

E hanyatlást felismerve szánta el magát cselekvésre Misima Jukió, s negyven évvel ezelőtt, 1970. november 25-én magánhadserege – a Tatenokai - négy tagjával együtt a Japán Fegyveres Erők Tokióban lévő icsigajai bázisán foglyul ejtette a parancsnokot, Masita tábornokot. Követeléseit átadta az elöljáróknak, az épület erkélyéről beszédet intézett a helyőrség összeparancsolt katonáinak arról, hogy csak a hadsereg képviseli a hagyományos japán értékeket, szellemiséget, a tagjai Nippon becsülete, és a császárnak vissza kell adni az abszolút hatalmat. A hallgatóság többségének részéről (háború utáni nemzedékről van szó) értetlenség, illetve elutasítás volt a válasz. Misima – miután beszédét befejezte, visszament a parancsnok irodájába, a császár és a Haza előtt megmentve becsületét egyik társával rituális önáldozatot, ún. szepukkut (hasfelmetszés) követett el.

Napjaink gondolkodó és a lényegi összefüggéseket tisztán látó emberében felmerül a kérdés, hogy miféle üzenete lehet az Európától földrajzi és kulturális értelemben oly messzire lévő Japán egyik legsikeresebb írójának a régi szamuráj-szellemiséget idéző tettének? Elég egy kicsit visszamenni az időben, és a saját történelmünkben is megtalálhatjuk a Misimáéhoz hasonló hősi életszemléletet: a magasabb minőség érdekében, vagy amiért a becsület úgy kívánja (természetesen a keresztény kultúrából fakadóan alapvetően nem rituális öngyilkosságról van szó), a harcosok legyőzik a feltétlen élni vágyásukat, gondoljunk például a budai várból 1945. február 11-én kitörő magyar és német hősökre.

Élete és munkássága

Misima Jukió 1925-ben született Hiraoka Kimitake néven Tokióban, felmenői között több szamurájt is találni. Már középiskolás korában megmutatkozott zseniális írói tehetsége, első hosszabb műve 1941-ben jelent meg, nem sokkal ezután vette fel a Misima Jukió írói álnevet. A háború után befejezi egyetemi tanulmányait, 1948-tól kizárólag az írásnak szenteli az erejét. Termékeny művésznek számít, írásműveinek száma száz feletti, ezek között található regény, dráma, esszé, novella, emellett több színdarabban és filmben is játszott, rendezett; összesen négyszer jelölték irodalmi Nobel-díjra.

A hatvanas évek forrongó társadalmi viszonyai közepette érdeklődése a hagyományos japán szellemiség és a császár tisztelete felé fordult, ez megmutatkozik a műveiben is: a Hazafiság (magyarul Szepukku címen jelent meg), A hősi halottak hangjai és a Szökevény lovak című műveivel a jobboldalon nagy népszerűségre tettek szert, az elsőt meg is filmesítették, Misima főszereplésével. A hősi halottak hangjai c. alkotásában élesen kritizálja magát a császárt is, amiért 1946-ban a Ningen szengen bejelentésében kinyilatkoztatta, hogy nem isteni származású, emiatt Misima jobboldali megítélése megoszlik, többen élesen kritizálják; tulajdonképpen a császárság eszméje mellett állt ki írásával. (Megjegyzendő, hogy a hagyományos, elsősorban rituális japán vallásosság szerint helytelen az ’isten’ vagy ’istenség’ fordítása. Hisz maga a ’sin’ vagy ’kami’ szó szellemiséget, szellemi állagot jelent, így megfelel a hagyományos európai ’angyal’ illetőleg ’lételv’ fogalmának. Maga a ’sinto’ kifejezés is ezt takarja: sin + to = ’a lételv útja’, ’a szellem útja’, ’az isteni út’. Így tkp. a császárság mint transzperszonális hivatal „isteni”, melyen keresztül a szellemi világrend egyik aspektusa megnyilvánul. Ezt fejezi ki az is, hogy a császári utód születésekor adott név lecserélődik a beiktatással, majd a császári személy halálával, melyről a korszakot elnevezik.)*

„Amikor kimegyek a színpadra, azt várom, hogy a közönség zokogni fog, ehelyett nevetésben tör ki.”

1968 őszén megalakítja spirituális rendeltetésű magánhadseregét, a mindössze kb. 80 főből álló Tatenokai-t (Pajzs Társasága), amelynek célját három alapelvben foglalja össze:

A kommunizmus összeegyeztethetetlen a japán hagyományokkal, a kultúrával és a történelemmel, és a császári rend ellen való.
A császár történelmi és kulturális közösségünk és faji öntudatunk egyetlen jelképe.
A kommunizmus általi fenyegetés fényében az erőszak alkalmazása jogos.

1969-ben a tokiói Tódai Egyetem szélsőbaloldali diákjaival egy nyilvános és kötetlen vitán vett részt. Japán ’68-as egzisztencialista nemzedéke kommunizmus-szimpátiájukkal komoly veszélyt jelentettek a közéletre: kapitalizmus és USA-csöbörből kommunizmus és Kína-vödörbe akarták vinni hazájukat. Misima szerencsésen a császár és a császárság témakörére terelte a vitát, és rámutatott vitapartnerei ideológia hibáira. A vitáról való véleményében található egy frappáns mondat: „Majdnem azonos dolgokért állnak ki a Zengakuren diákjai és én. Ugyanazokat a kártyákat terítettük le az asztalra, de nálam van a joker – a császár.”

A hatvanas évek vége felé tudatosan készült a halálra, több – fentebb említett – művében is az önáldozat (annak szepukku változata), a császárság és a Yamato Damashii (a régi Japán Szelleme) témakörével foglalkozik. 1970-ben elhatározza, hogy utolsó műve, Az angyal hanyatlása befejezése után önáldozatot követ el, s ehhez a Tatenokai-t fogja felhasználni. Ez év októberében egy írótársának említi: „Amikor kimegyek a színpadra, azt várom, hogy a közönség zokogni fog, ehelyett nevetésben tör ki.” Valóban ez történt. 1970. november 25-én Misima Jukió az icsigajai katonai bázis erkélyén előadta utolsó színdarabját, s a Nap még utoljára teljes fényében felragyogott Nippon felett.

Mindent elárul Misima Jukió utolsó, kiadójának hagyott üzenete: „Az ember élete korlátozott, de én örökké szeretnék élni.”

Megítélése

Misima Jukió halála óta több mint harmincra tehető az életéről és munkásságáról megjelent könyvek száma, ezek közül a legismertebb és magyarul is kiadott, az amerikai Henry Scott Stokes által írt Misima Jukió élete és halála című mű, amely több helyen is ellentmondásosan mutatja be a japán művészt, korlátoltan és elfogultan vizsgálva, látszólag semmit sem értve a japán kultúrából. Stokes Misimát hol homoszexuálisnak, hol impotensnek, máshol pedig kicsapongónak állítja be, mindezt természetesen az író egyes műveiből kikövetkeztetve… Az életrajzi könyvet felhasználva rendezett filmet Misima Jukió életéről Paul Schrader, Mishima: A Life in Four Chapters (1985) címmel, amely szinte végig pszichologizál. Stokes könyvéről Németh László Levente írt egy recenziót Egy lakáj önvallomása címmel, jobboldali embernek mindenképp érdemes e kritika tükrében olvasnia az amerikai újságíró könyvét.

*Köszönet Parsifalnak a teológiai hozzáfűzést!

- Jegyzetek, ajánlott irodalom, érdekességek:

- Henry Scott Stokes: Misima Jukió élete és halála; Szenzár Kiadó, Budapest, 2001.

- Németh László Levente: Egy lakáj önvallomása; Északi Korona, III. szám, Nemzetek Európája Kiadó, 2003.

- Wikipédia: Misima Jukió, magyar és angol [Hozzáférés: 2010-11-20]

- Interneten hozzáférhető irodalom:

Misima Jukió: Hazafiság; Pannon Front, 30. szám (Ford.: Szenczei László)

Az író többi, magyarul megejelent írása a Terebess Ázsia E-tár honlapon található meg

Angol nyelvű interjú

Misima-puccs videók: 1., 2.,

Videó a baloldali diákokkal készült vitáról

Képek forrása: Internet, magángyűjtemény
Zene: Immediate Music: Crusade

Japán hőseinek emlékére

2010-09-02T19:40:00.008+02:00

1945. szeptember másodikán a japán kormány delegációjának tagjai az USS Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a fegyverletételt, ezzel a II. világháború – a kapitulációt augusztus 15-én jelentette be Hirohito császár – véget ért.

A részben még tradicionális berendezkedésű Japán Császárság a XIX. század utolsó harmadától kezdve a Meiji-reformok következtében egyre erősebb hatalommá vált a Távol-Keleten: gyorsan növekvő lakosság, dinamikus ipari és technikai fejlődés jellemzi a szigetországot; viszont a gazdaság növekedésének egyik akadályoztató tényezője a nyersanyagok (elsősorban kőolaj és szén) szinte teljes hiánya. Tehát részben a gazdasági-, de inkább a nagyhatalmi érdekek mentén Japán expanzív külpolitikát folytat. Megszerzi, gyarmatosítja, provinciává alakítja többek között Koreát, Tajvant, több csendes-óceáni sziget felett mandátumot szerez, 1904-1905-ben a tengeren és szárazföldön is legyőzi Oroszországot, deklarálva ezzel, hogy a térségben egy új nagyhatalom született. Az I. világháborúban a távol-keleti német gyarmatokra teszi rá a kezét, majd az orosz polgárháború idején intervenciós csapatokat küld a fehérek segítségére, ezzel is növelve a befolyását a térségben¹.

A két világháború között a ’Felkelő Nap országa’ átfogó katonai fejlesztésekbe kezdett, modern és ütőképes szárazföldi-, légi- és tengeri haderőt létrehozva. 1931-ben annektálja Mandzsúriát, szövetséges bábállamot létrehozva ott, Pu-Ji-t,az utolsó kínai császárt ültetve a trónra; majd 1937-től kezdve állandósult a háború Japán és Kína között. Az új nagyhatalom már említett nyomasztó nyersanyaghiánya orvoslása érdekében az Amerikai Egyesült Államokhoz, Nagy-Britanniához és Franciaországhoz fordult, hogy diplomáciai úton rendezze eme problémáját. Üres ígéretek és elutasítás volt többnyire a három demokratikus állam válasza, illetve a nyugati vezető körök elkezdték a provokatív aknamunkát Japán ellen, akárcsak a Német Birodalom esetében is (pontosabban a szabadkőművesek és a háttérerők utasítása szerint születtek a döntések, ahol már kész tény volt, hogy a század második felében két szuperhatalom – az USA és a Szovjetunió – politikája fogja meghatározni a világméretű eseményeket). Ilyen provokáció volt például az 1939-es szovjet határincidensek sorozata a mongol-mandzsu határon, az amerikai olajszállítások befagyasztása, vagy a Panama-csatorna lezárása². Japánnak nem maradt más választása, mint a támadás. Természetesen a szigetország vezetése tisztában volt azzal, hogy az Egyesült Államok ellen hosszan elhúzódó háborút – sajnos az lett belőle – nem lehet folytatni, kiváltképp nem gazdasági téren. A támadási terv a következő: a csendes-óceáni és az óceáninai szigetvilág megszállásával a katonai-védelmi potenciált kitolni kelet-, dél- és délnyugat felé, lehető legtávolabb az anyaországtól. Szárazföldön pedig további terjeszkedés Kínában, illetve „áttörés” nyugat felé, Burma, India veszélyeztetése. 1941 áprilisában a Szovjetunióval semlegességi szerződést köt Japán, majd a francia Vichy köztársaság kormánnyal megegyezik az indokínai területekre való bevonulásról. Ez év október 18-án az USA elleni háború mellett érvelő Hideki Todzso tábornok vezetésével új kormány alakul. Úgy tűnt, hogy Japán kelet felől biztosítva volt, Nagy-Britanniát Németország kötötte le Európában, s Amerika látszólag pedig nincs felkészülve a háborúra.

„Ha ugyanaz a helyzet állna elő – a pokolba is! – hát újra megtenném.” – Paul W. Tibbets (1915-2007)

És most érdemes néhány mondat erejéig az Amerikai Egyesült Államok II. világháborús szerepét megvizsgálni: az USA külpolitikájára (ez alatt érdemes terjeszkedési politikát érteni) a XX. században jellemző volt a látszólagos semlegesség, az üres ígérgetések (például: Magyarországnak 1956-ban), a provokációk, majd a különböző ürügyek találása a háborúba való belépésre³. Az európai válság kitörésekor semlegességet jelent be, és izolacionista politikát folytat – látszólag. A háború kezdetétől fogva hadianyagot szállított Nagy-Britanniának, pilótái a Royal Air Force gépein harcoltak a Luftwaffe ellen az angliai csatában, az USS Marine pedig egyre sűrűbben kísérte hadihajókkal a brit konvojokat, sokszor a német tengeralattjárókat is támadva, majd következett a Szovjetunióval kötött Lend-Lease kölcsön. Az óceánrepülő Charles Lindbergh-et pedig - aki minden lehetséges fórumon hangoztatja, hogy az USA-nak nem érdeke a háború, s az amerikai közvélemény nagy többsége is hasonló álláspontot képvisel – ellehetetlenítik a háborút sürgető tőkések és szabadkőművesek. A fentebb már említett Japán elleni szankciók természetesen hozzátartoztak a casus belli kivívásához. A csalétek pedig az USA Hawaii-szigeteken található Peral Harbour tengeri támaszpontja volt, egy sor öreg, kiselejtezett vagy kiselejtezés alatt álló hadihajó kikötőben horgonyoztatásával. Japán 1941. december 7-re tervezte a sziget elleni támadást, amelyről az amerikai hírszerzés tudomást szerzett (a japán katonai rejtjelrendszert már 1939-ben feltörték), s a jelentés Franklin Delano Roosevelt elnök asztalán hevert, Pearl Harbourt pedig szándékosan nem értesítették. Az anyahajókról felszálló japán harci repülőgépek washingtoni idő szerint 13 óra 30 perckor mértek csapást a csendes-óceáni támaszpontra, a japán diplomaták pedig 13 órakor nyújtották volna át Hull külügyminiszternek a hadüzenetet tartalmazó jegyzéket. Hull – Roosevelt és Harry Hopkins utasítására – csak háromnegyed órával később fogadta Nomura és Kuruszu diplomatákat, azzal vádolva őket, hogy a Japán Császárság hadüzenet nélkül, orvul támadta meg az Egyesült Államokat…⁴

A terv bevált, Amerika feláldozott több ezer embert és 18 db. Hadihajót, felkorbácsolva az izolacionista közvéleményt, ezzel a lakosság többségét a háború mellé állítva. Kezdetben a japán stratégia sikeresnek bizonyult, a felsorolt területek többségét sikerült elfoglalnia, de az 1942. június 3. és 6. közötti, súlyos veszteségekkel járó Midway-szigeteknél vívott ütközet után Japán elveszítette a kezdeményezést a csendes-óceáni hadszíntéren. A háború kimenetele nem lehetett kétséges, a hatalmas nyersanyagbeli, gazdasági és katonai fölénnyel rendelkező Egyesült Államokkal szemben defenzívát kénytelen viselni a császári haderő. Az US Army a „békaugrás-stratégiát” folytatva közeledik a fősziget felé; Németország és európai szövetségesei kapitulációját követően, és miután 1945. június 21-én Okinava szigetét is elfoglalta, immár „testközelből” támadhatja az anyaországot. A lakosság agóniáját csak fokozzák a szörnyű pusztítást végző terrorbombázások. Augusztus 6-án Harry S. Truman elnök a világháború és a XX. század legnagyobb bűntettét követi el: atombombát dobat Hirosimára, nagyjából 80.000 ember azonnali halálát okozva. Truman ultimátumot intézett a japán vezetésnek, de mivel napokig nem kapott választ, augusztus 9-én Amerika újabb atomcsapást hajtott végre, ezúttal Nagaszaki város, és annak 25.000 lakosa volt az „elégő áldozat”⁵. A nukleáris támadást azóta azzal magyarázzák a gerinctelen jenkik, hogy ezzel megkímélték Japánt egy, az invázió esetén bekövetkező milliós véráldozattól, s a saját haderejük veszteségét (kb. 300.000 ember) is megspórolták. És természetesen ezzel megrövidítették a háborút… Augusztus közepén a Szovjetunió semmisnek nyilvánítja az 1941-es megnemtámadási szerződést, majd behatol Kínába, Mandzsúriába és Korea északi részére. 1945. augusztus 15-én Hirohito császár rádióbeszédében bejelenti országa fegyverletételét, felszólítja csapatait a további harcok beszüntetésére, lezárva ezzel a II. világháborút és Nippon hősies harcát. Az amerikai megszállást követően az Európában alkalmazott megalázó módszer vette kezdetét: a háborús kabinet vezetőit „bíróság” elé állították, többeket halálra ítéltek és kivégezték. Emellett alkotmányban rögzítették, hogy Japánnak nem lehet hadereje (csak az önvédelmi célokat szolgáló, kis létszámú Dzsieitai), s a szamurájkardok nagy részét is elkobozták és megsemmisítették. Habár az államforma továbbra is monarchia maradt, s Hirohito császárt nem vonták felelősségre, a megszálló erők parancsnoka, Douglas MacArthur tábornok a „Ningen szengen” (’emberi származás nyilatkozata’) kinyilvánítására kötelezte az uralkodót⁶.

Mit képvisel a jobboldali ember számára Japán, a japán katonák világháborús harca és áldozata? Elsősorban mindenképpen egy, az életen túlmutató minőség eléréséért folytatott harcot, amely a császár iránti hűségben és feltétlen odaadásban, illetve a Yamato Damashii (a régi Japán szellemiség) eszméjében nyilvánult meg⁷. A már többször is említett tradicionális rend védelme mellett pedig a harc a világot egyre jobban átszövő materializmus ellen is folyt. E szellemiség látható mind a kínai-, a csendes-óceáni, indonéz, etc. területek elfoglalásakor és védelmében: kitartás a végsőkig, ha kell szuronyokkal és karddal támadni az ellenségre; hősies harcok Guadalcanal-nál, Iwo Jimán és Okinaván. És természetesen nem feledkezve el az utolsó bevetésükkor szamuráj kardot és „Sicsisó hókoku” (’Hét életen szolgáld a nemzetet!’) feliratú fejpántot viselő kamikaze pilóták heroikus, önfeláldozó hősiességéről sem⁸. Már a háború alatt is tömegesen követtek el öngyilkosságot japán katonák, ha reménytelen helyzetbe kerültek; a kapituláció bejelentését követően több száz magas rangú tiszt – köztük a honvédelmi miniszter, Anami tábornok is – végzett magával, így vállalva a felelősséget a vereségért és megvédve a becsületét.

Saburo Sakai (1916-2000)

64 igazolt légi győzelmet szerzett pilóta, a háború után felvette a buddhista vallást, és élete végéig egy moszkitót sem volt hajlandó agyoncsapni.*

A háború vége óta eltelt hat és fél évtizedben Japán újjáépült a romokból, a Föld egyik legfejlettebb országa; és a modern, globalizálódó világban tapasztalható általános nivellálódás erősen érezteti hatását a császárságban. Mindezek ellenére napjainkban is sokan tisztelegnek, hajtanak fejet (még kormányszinten is) a veteránok és az elesett hősök emléke előtt.

Tennō heika banzai!

Jegyzetek:

¹ A fehér erők Japán általi politikai-, katonai-, gazdasági-, etc. támogatása elsősorban a „saját embereik” felé történt, mint Grigorij Szemjonov atamán, és részben Ungern-Sternberg báró. Utóbbi esetében a mongol monarchia restaurációja, illetve a teokratikus berendezkedésű eurázsiai birodalom víziója mindenképpen pozitívum, függetlenül attól, hogy ez milyen szerepet játszott a japán politikai tervekben.

² Japán Németországhoz és Olaszországhoz való közeledése már az előbb tárgyalt események előtt elkezdődött már, részben emiatt született meg a Háromhatalmi-egyezmény. Itt fontos megjegyezni, hogy Japán, a Tengelyhatalmak és szövetségesei (köztük Hazánk, a Magyar Királyság) nemcsak pusztán stratégiai-, katonai-, vagy gazdasági együttműködést kötöttek, hanem elsősorban ideológiait (ideológia alatt nem a XX. századi felfogását értjük), az ezen államokban részben még fellelhető tradicionális formák és a minőségi jelleg okán. Ezzel kapcsolatban lásd: Baranyi Tibor Imre: A Második Világháború kitörésének és a Harmadik Birodalom bukásának körülményeiről és okairól; In: Fejlődő létrontás és örök hagyomány; 2005., Debrecen, Kvintesszencia Kiadó, 20-31. o.; ill.: i.m.: 195-196. o.

³ Ilyen provokáció és ürügy volt már a XIX. században kubai háború Spanyolország ellen, Hawaii és Panama megszerzése; az I. világháborúban a Lousitania utasszállító hajó elsüllyesztése (amely egyébként fegyvereket szállított…), a közelmúltban az Öböl-, a jugoszláv- és a koszovói válságokba történő beavatkozása, majd a Pentagon és a new yorki ikertornyok elleni „merényletek” is jó ürügyül szolgáltak az Afganisztán és Irak elleni (és vélhetően hamarosan Irán is) elleni háborúkra – az utóbbi esetekben izraeli érdekeket is szolgálva.

⁴ Lásd: Földi Pál: Pearl Harbour titka; In: A német titkosszolgálat a második világháborúban, é.n., h.n., második kiadás, Anno Kiadó, 154-160. o.

⁵ A sugárfertőzés következtében további százezrek haltak meg az elkövetkező években, évtizedekben. Az Egyesült Államok állítólag kilenc japán város ellen tervezett atomcsapást, amennyiben nem kapitulál ellenfele. Egyes feltételezések szerint ez csak üres fenyegetés volt az amerikaiak részéről, hiszen csak három atombombával rendelkeztek (az elsőt 1945. július 16-án az új-mexikói sivatagban robbantották fel), amelyeket a legyőzött Német Birodalomban zsákmányolták, és azokat a Manhattan-program atomfizikusai – többek között Albert Einstein, Robert Oppenheimer, Teller Ede és Szilárd Leó – „tökéletesítettek”. Állítólag Japán is közel állt a nukleáris csapásmérő fegyver elkészítéséhez. Függetlenül attól, hogy melyik ország fejlesztette ki az atomfegyvert, az erkölcsi felelősség az Amerikai Egyesült Államokat és annak elnökét, Harry S. Trumant terheli.

⁶ Már önmagában is groteszk, hogy egy bunkó jenki (az erősebb kutya b*szik - á la Biszku, elv alapján) erre kényszerítsen egy tőle minden tekintetben magasabb minőséget képviselő szakrális uralkodót. Nem véletlen, hogy a japán civilek és katonák háttal álltak neki, amikor konvoja elhaladt mellettük, s az amerikai katonák nagy részével szemben is hasonlóképpen viselkedtek. Mellette még jellemző erre az alakra, hogy a Koreai háború idején tervbe vette a nukleáris csapásmérések sorozatát észak-koreai és kínai területekre… Egyetlen pozitív megnyilvánulása az volt, amikor Dwight D. Eisenhowert írnokának nevezte.

⁷Az ilyenfajta hűségről és kötelességtudatról mi sem tanúskodik jobban, mint amikor évtizedekkel a háború után és az ezredforduló környékén is a csendes-óceáni, indonéz-szigeteki dzsungelek, emberek által nem ismert részein találtak olyan japán katonákat, akik nem értesültek a kapitulációról, és gyakorlatilag „harckészültségben” éltek.

⁸ Lásd: Szent Korona Rádió: Az „Isteni Szél”, amely megtanította félni a jenkiket, 2009. október 26.

Képek forrása: Internet

Zene: Triarii: The Final Legion
Skoll - Tokyo Quattrocinque

1940. augusztus 30.: Kelet felé!

2010-08-30T19:52:00.009+02:00

Hetven évvel ezelőtt a második bécsi döntés következtében a Partium és Erdély északi része – mintegy 43 ezer km² - visszakerült az anyaországhoz. Habár a kedvezőtlen történelmi események miatt az országrész csak rövid négy évig tartozott újra a Magyar Királysághoz (és a visszacsatolással együtt újabb problémák is a felszínre buktak*), ennek ellenére minden magyar konzervatív és jobboldali embernek illendő emelt fővel megemlékeznie az akkori hazai politikai elit diplomáciai sikeréről, és „Erdély új aranykoráról”.

Az alábbi videón az 1940. szeptember 11-i kolozsvári bevonulás felvételei láthatóak:

Ajánlott írások:

*Hámori Péter: A postairón a földre hullt; Magyar Nemzet, 2010. augusztus 28., 30. o.; ill. vö.: Ablonczy Balázs: Visszacsatolás, hetven évvel később; Komment.hu, 2010. augusztus 30.

1000 év törvényei: 1 940. évi XXVI. Törvénycikk a román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrésznek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről

Lipusz Zsolt: Részleges történelmi jóvátétel: 70 éve szabadítottuk fel Észak-Erdélyt; Kuruc.info, 2010. augusztus 30.

Trianon

2010-06-04T22:40:00.000+02:00

Fragmentumok

2009-09-06T21:33:00.000+02:00

„Az előtt, aki a modern korszak rongáltságát végső mozzanatáig át fogja tudni élni, soha nem látott távlat nyílik meg. A becsapottság és elveszettség és a bomlottság és a tudatlanság és a vakság és a zűrzavar és a tehetetlenség és a romlottság és tévelygés után lehetőségünk fog nyílni arra, hogy olyan nagyszabású életterveket építsünk, amelyek merészségben túlmennek mindazon, ami valaha volt.”

Hamvas Béla

„Minthogy az állam valójában technika – a közrendet és a közigazgatást szolgáló technika -, a XVIII. század vége felé az ancien régime-ben már roppant gyenge az állam, s minden oldalról szorongatja a kiterjedt, felbolydult társadalom. Oly nagy akkor a szakadék az állam és a társadalom hatalma közt, hogy a Nagy Károly korában fennálló helyzethez képest a XVIII. századi állam degenerációnak tűnik. A Karoling állam persze nem volt olyan gazdag, mint XVI. Lajosé, de a korabeli társadalom teljesen erőtlen volt. (…) Érdemes lenne ezt a pontot kiemelnünk s megjegyeznünk, hogy az európai abszolút monarchiák korában nagyon gyenge államok működtek. Mi erre a magyarázat? Már növekedőben volt az államot körülvevő társadalom. Ha egyszer mindenható – „abszolút” hatalmú – volt az állam, vajon miért nem erősödött meg? Az egyik okot már jeleztük: a vér szerinti arisztokrácia nem tudott mit kezdeni a technikával, alkalmatlan volt a gazdálkodás és a közigazgatás ésszerűsítésére, a bürokrácia működtetésére. De ez nem elég. Az abszolutista államok idején még az is kellett hozzá, hogy az akkori arisztokrácia nem akarta a társadalom kárára megnövelni az államot. A közhiedelemmel ellentétben az abszolutista állam ösztönösen sokkal nagyobb tiszteletben tartotta a társadalmat, mint a mai demokratikus állam, ami ugyan bölcsebb, de kisebb a történelmi felelősségérzete.”*

José Ortega y Gasset

„Jelenleg még gondolni sem lehet a királyság feltámasztására Európában, mert a szocialista eszmék őrületétől megfertőzött európai tudomány és következésképpen a népek is lezüllöttek. (…) Pillanatnyilag nem lehet többre vállalkozni, csak a környező népeket is magába foglaló Központi Birodalom helyreállítására egészen a Kaspi-tengerig, hogy aztán sor kerüljön az orosz monarchia helyreállítására.”**

Roman Ungern-Sternberg

„A jelen európai háború, mely e hisztérikus érzelgősség és téves politikai doktrínák jellemezte korszakban tört ki, a háborúskodó felek mindkét táborában esztelen rágalmak példa nélkül álló áradatát indította el.

Az elnőiesedett idealista, aki épp most ébredezik az egyetemes testvériség rózsaszínű víziójából, jajong egymást lemészároló embertársai láttán, vagy egyes kegyetlen tettek és hűtlen árulások kapcsán ereszti szabadjára jobbító szándékú dühét; a tévúton járó szocialista, akit az egyenlőség és a demokrácia téveszméi hatnak át, ugyanakkor véget nem érően szidalmazza a békés parasztságot a harcias urak mohó és nagyra törő kényének feláldozó, kegyetlen kormányokat.

Ám, noha a józan bölcselő a háborút kiugróan természetes és teljességgel elkerülhetetlen jelenségként fogja fel; noha felismeri, hogy az emberek tömegei továbbra is alá kell vessék magukat az uralkodó arisztokráciának, amíg az emberi elme jelen felépítése meg nem változik; a világméretű konfliktusban mégis elegendő okot lát a mélységes sajnálkozásra és komoly aggodalomra. Magasan a szerbek Ausztria elleni összeesküvéséhez, vagy a belga semlegesség németek általi semmibe vételéhez hasonlatos nemzeti bűntettek felett, magasan az ártatlan életek és vagyon elpusztításának szomorú ténye felett dereng fenyegetőn egy mindezeknél sokszorta súlyosabb bűn, mely nem csupán a hagyományos erkölcsöt, hanem magát a természet rendjét veszélyezteti: a faj meggyalázása.”

Howard Phillips Lovecraft

- Jegyzetek, források:

*A szöveg második része lábjegyzet

**Vladimir Pozner regényében több helyen is idéz Roman Ungern-Sternberg bárótól, de nem mindegyiknél van megadva biztos forrás. Ennek ellenére ezt a részletet azért válogattuk be, mert mindenképpen hűen tükrözi a báró szándékait.

Ezzel kapcsolatban lásd: Horváth Róbert: Az „Utolsó antibolsevik”; In: Az Antikommunista – Válogatott tanulmányok; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2002., 63-67.o.

- Hamvas Béla: Unicornis; Medio Kiadó, h.n., 247-248. o.

- José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása; Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2003., 143-144. o. (Ford.: Scholz László)

- In: Vladimir Pozner: Az őrjöngő; Európa - Zsebkönyvek, Budapest, 1967., 186. o. (Ford.: Rubin Péter)

- Howard Phillips Lovecraft: Az évszázad leggyalázatosabb bűntette; In: Howard Phillips Lovecraft összes művei – harmadik kötet; Szukits Könyvkiadó, h.n., 2005., 456. o. (Ford.: Galamb Zoltán)

Ne vivent jamais la Révolution et la République! Vive le Roi! Vivent les Chouans! Vive la France!

2009-07-14T16:42:00.000+02:00

Henri de La Rochejaquelein

„Mes amis si j’avance, suivez-moi! Si je recule, tuez-moi! Si je meurs, vengez-moi!”

“Barátaim, ha előretörök, kövessetek! Ha meghátrálok, lőjetek le!

Ha meghalok, bosszuljatok meg!”

1789. július 14.: a Bastille lerombolásával a francia forradalom kezdetét veszi. A modern kor, a szellemi alászállás és a pusztulás kezdetének dátuma. Habár a hanyatlás első jelei már jóval korábban – a középkor végén – észlelhetők voltak a tradicionális Európában, ez folytatódott, s egyre erősebben érvényesült a humanizmusban, a reneszánszban, a protestantizmusban, az angol polgárháborúban, majd a szabadkőművesség XVIII. századi megjelenésével, és a „felvilágosodással”, majd napra pontosan kétszázhúsz esztendővel ezelőtt kicsúcsosodott. Ezen átkozott naptól fogva a Világ – fokozatosan – teljesen kifordult önmagából, a Rend helyébe káosz, a monarchiák (többségük) helyébe köztársaságok, az elit helyébe a csőcselék, Isten helyébe az (emberalatti) „Ember”, a spiritualitás és az Egyház helyébe a „Tudomány”, az ateizmus és a materializmus lépett.

A francia forradalom közvetlen történelmi előzménye a tizenhárom amerikai brit gyarmat fellázadása és függetlenedése, a szabadkőműves mintaállam első és legfontosabb bástyája, az Egyesült Államok megalapítása; előre jelezve egy majdani utópisztikus, hagymázas rémálom, a Világköztársaság eljövetelét. Európában is hasonló álmokat dédelgetnek a szabadkőművesek, közülük a legradikálisabbakat a bajor Illuminátusok, Adam Weishaupt vezetésével. “Szellemi téren” diadalmaskodott az “Ész” és a “Tudomány”, olyan dekadens alakok ténykedése következtében, mint Voltaire, Rousseau, Diderot, az enciklopédisták, etc. A parasztság nehéz helyzete, az 1788-as ínséges év, és a 175 év óta össze nem hívott nemzetgyűlés miatt lázongó – háttérerők által provokált és manipulált - “harmadik rend” követelései tetőzték a válságot.

Jacques Cathelineau

A Bastille ostromát követően 1789 nyarán a csőcselék fosztogatta, pusztította Franciaország nagy részét, majd az anarchisztikus állapotok következtében az ország értelmetlen, hosszú és véres háborúk sokaságába keveredett; ezt követte a sans-culotte-ok, a girondisták, a jakobinuok fellépése, 1791-ben az alkotmány (ez a dokumentum és két évvel korábban elfogadott Emberi és polgári jogok nyilatkozata egyértelműen szabadkőműves ihletettségű), 1792-ben a köztársaság kikiáltása, majd Bourbon XVI. Lajos király, és felesége, Marie-Antoinette királynő perbefogása, uralkodói rangjuktól való megfosztásuk (ami lehetetlen és teljesen érvénytelen). A francia nemzet söpredéke, a Konvent 1793. január 14-én Louis Capet „polgártársat” a nép szabadsága, és a köztársaság elleni szervezkedésben bűnösnek találta, 361 igen, és 360 nem szavazat mellett halálra ítélte, majd január 23-án guillotin-nal lefejezték. Mivel név szerinti szavazás volt, kiderült, hogy a kivégzés mellett voksolt a király rokona, Louis Philippe, Orléans hercege is. Ez év novemberében őt is utolérte a végzete, a jakobinusok nyaktiló alá küldték. Marie-Antoinette-t 1793. október 14-én állították bíróság elé, halálra ítélték, és két nappal később kivégezték. A király és a királynő gyermekei közül csak Marie-Thérèse Charlotte maradt életben, a terror a francia nemesség és elit nagy részét szintén kiirtotta.

Armée Catholique et Royale – Katolikus és királyhű hadsereg
(Kattintson a képre!)

A forradalom és annak minden következménye a legnagyobb rombolást idézte elő a tradicionális világban. Hogy a történelem a „Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!” nevében egy kis ízelítőt adott a későbbi korok leginfernálisabb eszméjéből és rendszeréből – a kommunizmusból, arra példa eme lázadás legundorítóbb tömörülése, a szélsőbaloldali Jakobinus Párt, és annak emblematikus alakjai (a teljesség igénye nélkül): Antoine Saint-Just, „A Halál angyala”; Jean-Paul Marat, „A nép barátja”; Camille Desmoulins, az „Elkényeztetett kölyök” – Robespierre szerint (és Petőfi példaképe); Georges Danton, a „Természetes őserő”; és Maximilien de Robespierre, a „Megvesztegethetetlen”. A Rousseau tanain nevelkedő idealista Robespierre olyan társadalmat képzelt el, amely az egyenlőségen és az erényen alapszik, naptárreformot vezetett be (a köztársaság kikiáltása, 1792-től számítva az új időt) és megteremtette a Legfelsőbb Lény kultuszát, mint republikánus vallást, amelynek – természetesen – ő volt a főpapja (No comment…). Szerencsére a jakobinusok olyannyira radikálisak és utópisztikusak voltak, hogy önmagukat számolták fel: 1794. július 28-án Robespierre és maradék társai is a vérpadra álltak. De a szélsőséges és alantas eszmék nem szálltak kiötlőikkel és alkalmazóikkal együtt a sírba, hanem követőkre találtak a Világ számos részén. Elég csak az 1795-ös magyarországi Martinovics-összeesküvésre, az 1830-as párizsi-, 1848-as európai-, az 1871-es párizsi forradalmakra gondolni, majd figyelembe venni a XX. században az 1917-18-19-es, és későbbi eseményeket, ahol a „tanítványok” túltettek a „mesteren”… A forradalmi eszmék a művészeteket is megmételyezték, két kiragadott példa: Eugéne Delacroix A Szabadság vezeti a népet nevű festménye, és Petőfi Sándor Akasszátok föl a királyokat! című verse érzékelteti a szenny és a csőcselék imádatát.

Francoise Athanase de Charette de la Contrie

A jakobinusok veszte után a forradalom „új irányt” vett, s utat engedett az olyan opportunistáknak, mint Talleyrand, és az olyan kalandor bajkeverőknek, mint Napóleon Bonaparte, akik ténykedésükkel rengeteget ártottak Európának. A pre-kommunista Gracchus Babeuf-on már meg se lepődünk. Az 1815 után létrejövő Szent Szövetség a XIX. század közepéig még képes fenntartani az európai rendet, de utána egyre általánosabbá válik a megosztottság és a hanyatlás, majd a XX. századi forradalmak, a két világháború, Egyesült Nemzetek Szövetsége, kétpólusú világ, az „Új Világrend”, a kulturális gyökereitől megfosztott egyesült Európa szabadkőműves alkotmánnyal, diktatórikus tervekkel…

Eme többségében hitvány események és alakok felsorolása után július 14-én a jobboldali, monarchista, konzervatív és értékelvű ember a francia forradalomra, a köztársaságra, illetve „vívmányaira” nem, de azokra, akik annak idején mindezzel a fertővel bátran szembeszálltak, kötelessége emlékezni. 1793 tavaszán, Vendée tartomány Istenhez, az Egyházhoz és a Királyhoz hű nemesei, papjai, parasztjai felkeltek a köztársasági terror és az egyházellenes politika ellen, olyan vezetőkkel az élükön, mint Jacques Cathelineau, Francoise Athanase de Charette de la Contrie, Henri de La Rochejaquelein, Gigost d’Elbée, és Jean Chouan, a Huhogók vezére. Az Armée catholique et royale – Katolikus és királyhű hadsereg bátor harcosai XVII. Lajost tekintve törvényes királynak, a Bourbon-ok címerével díszített fehér lobogóval meneteltek Nantes felé. A kezdeti sikerek után előbb 1793 októberében Cholet mellett, majd decemberben Savenay-nál végső vereséget szenvedett. A vezetők többségét elfogták és kivégezték, néhányan Angliába menekültek, mindeközben a köztársasági hadsereg vérengzést hajtott végre a Vendée-vidéken, körülbelül 200.000 embert legyilkolva. Westermann tábornok szavaival: „A Vendée nincs többé.” 1795. október 5-én Dancian tábornok vezetésével a királypártiak Párizsban megpróbálták átvenni a hatalmat, de a Nemzeti Konvent parancsára „Général Vendémiaire” leverte a royalistákat.
Habár az ellenforradalom elbukott, de a Hit, a Rend, és a Haza mellett mindhalálig kiálló hősök emléke örökké megmarad.

Vive le Roi!

Istenért, királyért, hazáért!

Ajánlott írások:

- Békés Márton: Vendée, avagy „Halál a köztársaságra!” – Monarchista gondolatok

- Contra: Istenért, királyért, hazáért! - Harcos a cinóberösvényen

- Képek forrása: Internet

Az Európai Parlamenti választásokról röviden

2009-06-15T14:26:00.000+02:00

Amint azt januári bejegyzésünkben írtuk, hogy a 2009-es Európa Parlamenti választásokon a kvázi-jobboldali, „konzervatív” (többségében baloldali, illetve ellenbaloldali) pártok győznek, és a nemzeti, radikális jobboldali, szélsőjobboldali pártok pedig előretörnek, megerősödnek. Többé-kevésbé ez meg is valósult. A politikailag korrekt média a választások előtt már hetekkel-hónapokkal megérezte ezt „barna veszélyt”, de rögtön meg is nyugtatta a demokrácia, a tolerancia, a szabadság (szabadosság) európai híveit: „…ez még nem 1933…”, „…és a szélsőségek csak a válság miatt erősödtek meg…”
Igen, a válság miatt. A folyamatosan gyengülő tradicionális berendezkedésű államok és társadalmak első nagy válsága 1789-ben tört ki, és azt folytatta a többi. Tehát az „európai értékrend, értékek és normák” nem a szabadkőműves eszméken alapulnak, nem az elmúlt két évszázadban, s nem is 1945 után jöttek létre, illetve az „Egységes Európa” nem pénzügyi-gazdasági elveken alapszik. És legfőképpen nem a multikulturális, kozmopolita világnézeten (egyelőre úgy néz ki, szerencsére ezt tükrözik a választási eredmények…).
Európa többezer éves görög-római, de leginkább a keresztény hagyományban gyökerezik. És a kereszténység, a keresztény hit – mint élő hagyomány – védelmére, erősítésére szükség van. Az, hogy a konzervatívok, illetve a megerősödött radikális- és szélső„jobboldal” milyen változást tud elérni az európai politikában csak az elkövetkező hónapok, illetve egy-két év tükrében fog kiderülni.

Jegyzetek:

Az Északi Korona folyóirat XII. száma (2004. november) részletesen foglalkozik jobboldali szemszögből az Európa-kérdéssel (Tartalomjegyzék itt)

Von Thronstahl: Adoration to Europa

'>http://

Május 8. - Európa veresége, a bukás, és a hanyatlás kezdetének dátuma

2009-05-08T15:11:00.000+02:00

A Második Világháború európai befejezésének dátumát, május 8-át és 9-ét a „Győzelem Napjának” nevezik, amelyet az antifasiszta és demokratikus hatalmak* – elsősorban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió és Franciaország - a Német Birodalom és szövetségesei felett arattak.
Jobboldali ember számára ez a dátum semmiképp nem a győzelem, hanem a maradványaiban még tradicionális jellegű Európa veresége, a bukás, és a kulturális hanyatlás kezdetének napja**. A kontinens nyugati fele liberális-demokrata (atlantista), a keleti fele pedig kommunista (szovjet) megszállás alá került, elveszítve ezzel vezető szerepét a Világban.
Németországot és európai szövetségeseit - Olaszországot, Magyarországot, Romániát, Bulgáriát, Finnországot, Szlovákiát, Horvátországot, etc. - mint vesztes államokat a rossz oldalra sorolják. Számunkra ez a nézőpont teljesen elfogadhatatlan: nem tartjuk a legjobbnak a nemzetiszocialista és a hasonló jellegű ideológiákat, politikai berendezkedéseket (főleg a népszuverén és baloldali jellegük miatt), de nem lehet összehasonlítani a kettéosztott Európában létrejött bestiális rendszerekkel***. A háború kitörésének, és az azt követő történések körülményeit megvizsgálva minden gondolkodni képes ember számára világos, hogy a háttérerők által nagyjából az előre eltervezett irányba folytak az események: 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot, két nappal később Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent a Harmadik Birodalomnak. Szeptember 17-én a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka értelmében a Szovjetunió megtámadja és megszállja Lengyelország keleti részét, később annektálja a három balti államot, Litvániát, Lettországot, Észtországot, Romániától Besszarábiát, majd november 30-án megtámadja Finnországot. Érdekes, hogy a „Szabadság, a Jog, és a Demokrácia” két nagy európai védelmezője, a Brit Birodalom és Franciaország „egész véletlen elfelejtettek” hadat üzenni Sztálinnak. Az Amerikai Egyesült Államok 1941-es hadba lépésének körülményei napjainkban már ismertek****.

A világtengeri hatalmát féltő Brit Birodalom az alkoholista és németfóbiás Winston Churchill vezetésével elérte, hogy a háború végére egy kivérzett, gyarmatait és vezető szerepét rövidesen elvesztő, az USA és a Szovjetunió mellett csupán harmadrangú hatalommá süllyedjen. A német békeajánlatokat mind visszautasította, rövidlátó politikájával elérte, hogy Európával együtt saját hazáját is meggyengítette.
Gerd von Rundstedt, Erich von Manstein, Walter Model, Erwin Rommel, Hasso von Manteufffel, Albert Kesselring, Hermann Hoth, Erich Raeder, Karl Dönitz, Erich Topp, Otto Kretschmer, Günther Prien, Joachim Schepke, Wolfgang Lüth, Adolf Galland, Werner Mölders, Erich Hartmann, Hans-Joachim Marseille, Gerd Barkhorn, Günther Rall, Walter Nowotny, Gordon Gollobb, Hans-Ulrich Rudel, Michael Wittmann, Ernst Barkmann, Otto Carius, Joseph Dietrich, Joachim Peiper, Kurt Meyer, Paul Hausser, Hans Dorr, Otto Skorzeny, Felix Steiner, Wilhelm Bittrich, Otto Kumm, Sylvester Stadler, Carl Gustaf Emil von Mannerheim, Léon Degrelle, Andrej Vlaszov, Junio Valerio Borghese, vitéz Jány Gusztáv, vitéz Hindy Iván, vitéz Tarczay Ervin, vitéz Heppes Aladár, vitéz Tóth Lajos, vitéz Szentgyörgyi Dezső Kuribajasi Tadamicsi, Yamamoto Iszoroku, Saburo Sakai.
Egy hosszú, ám közel sem teljes névsor a Második Világháború legnagyobb hősei közül: vezérkari tisztek, tábornokok, tengeralattjáró- és páncélos parancsnokok, pilóták, különleges alakulatok parancsnokai. És mellettük természetesen kijár a tisztelet azon katonák millióinak, akik a Wehrmacht, a Luftwaffe, a Kriegsmarine kötelékében, vagy Tengely szövetséges államainak valamelyik hadseregében, illetve a Római Birodalom óta az első összeurópai haderő (a napóleoni Gárdát leszámítva), a Waffen-SS valamelyik hadosztályában teljesítették a kötelességüket. Az önkéntes, de elit haderő számos alakulatában szolgáltak albánok, bosnyákok, britek, bolgárok, kozákok, horvátok, dánok, észtek, finnek, flamandok, franciák, grúzok, görögök, hollandok, magyarok, olaszok, lettek, litvánok, norvégok, románok, oroszok, szerbek, szlovákok, svédek, svájciak, ukránok, vallonok, örmények, beloruszok, hinduk, kirgizek, tatárok, türkmének, üzbégek, és (állítólag) zsidók is. A háború végéig megalakult harmincnyolc Waffen-SS hadosztály közül legendás alakulatnak számít az 1. Leibstandarte SS Adolf Hitler -, a 2. Das Reich -, a 3. Totenkopf -, és az 5. Wiking SS páncéloshadosztályok*****.

A huszadik század legfontosabb eseménye a Második Világháború, Európa és Ázsia tradícióhoz még nyomaiban hű felének heroikus szabadságharca volt a Sötétség erőivel szemben. A háborút elveszett, a győztesek pedig a „Vae victis!” - elve alapján példátlan bosszút álltak: a történelem legnevetségesebb perét rendezték meg Nürnbergben, Európa keleti fele Sztálinnak koncként odahajítva, amely katonák és civilek millióinak a biztos halált, majd tucatnyi nemzet számára évtizedekig való nyomort jelentett******. És kitalálták a modern kor mítoszát, egy óriási hazugságot, amely dogma "tényeinek" megkérdőjelezése demokratikus és humanista (tehát politikailag korrekt) körökben tabunak számít... Miután a Szovjetunió és a Keleti blokk felbomlott (minden bizonnyal nem volt már rá szükség), Európa keleti és nyugati felét egybeolvasztották, létrehozva egy szellem- és hagyománynélküli, multikulturális, anyagérdekelt, gyenge és tehetetlen (anti)Európát*******.

A jövő egyelőre sötét és bizonytalan, de feladni nem szabad: a harc folytatódik.

Jegyzetek:

László András: Néhány megjegyzés a II. Világháború bevégződéséről; Északi Korona, XV-XVI. szám, 2005. július

A Második Világháború története röviden (online)

*Értsd: zsidó-szabadkőműves-, kommunista-, és pénzügyi körök által irányított (félrevezetett és becsapott) országok.

**Lásd Contra tavalyi írását ezzel kapcsolatban: A Vereség Napja – Harcos a cinóberösvényen

***Vö.: Boglárdy Dominika: A nemzetiszocialista ideológiák megítélő értelmezése; Északi Korona, VIII. szám, 2004. március; ill. vö.: László András: Ultradextrokonzervativizmusunk és a nemzetiszocialista irányulások egymáshoz való viszonyáról; Északi Korona, XI. szám, 2004. szeptember

****Lásd: Taraszevics Zsuzsa: Amerika, a Gólem; Északi Korona, XXVI. Szám, 2007. március

*****Otto Skorzeny: Kommandós vállalkozásaim; Fotogold Kiadó, Budapest, 1998., 17. o.

******Egy kiragadott példa a szövetségesek civilizáltságából: 1945 májusában a Prágába bevonuló Eduárd Beneš „tiszteletére” a német egyetemi tanárok testéből raktak máglyát. (No comment…)

*******Az Első Világháború következménye a tradicionális európai birodalmak (Német Császárszág, Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Török Birodalom) felbomlása lett, míg a Második Világháború után a maradék monarchiák, hagyományos berendezkedésű, illetve tekintélyelvű államokat is megszüntették. Köztársaságok jöttek létre Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Görögországban, Jugoszláviában, Olaszországban. Az olyan szabadkőműves-tákolmány műállamok esetében, mint Csehszlovákia és Jugoszlávia csak idő kérdése volt, hogy mikor fognak felbomlani diktatórikus vezetés hiányában.

1945. február 11. - A Becsület Napja

2009-02-10T01:11:00.000+01:00

Napjaink Magyarországán az aktuális hatalom és az őt kiszolgáló média többsége által elfogadott és terjesztett hazug, hiteltelen történelemszemlélet szerint február 11-13-a körül Budapest felszabadulására, a Vörös Hadseregre, illetve a hazaárulókból álló Budai Önkéntes Ezred tagjaira kell emlékeznünk. A magyar fővárost a sokszoros szovjet-román túlerővel szemben hónapokig hősiesen védő magyar és német csapatokat kegyetlen, fasiszta gonosztevőknek, ártatlanokat Dunába lövő nyilas söpredéknek (sic!), etc. állítják be, és a rájuk emlékezőket is antiszemitának, szélsőséges fajgyűlölőknek bélyegzik; megpróbálván eltitkolni, ellehetetleníteni a méltó megemlékezést*. Az igazság az, hogy a II. világháború apokaliptikus utolsó hónapjaiban Budapest és az 1000 éves Magyar Apostoli Királyság védelmében elesett katonák önfeláldozó harca nemcsak a város és az ország, hanem a keresztény kultúra, Európa nyugati felének megmenekülését a bolsevizmustól és annak a polgári demokráciának a védelmét is jelentette egyben, amelyre a fent említett illegitim hatalom és hű „alattvalói” annyira szeretnek hivatkozni, példának tekintik… Minden magát kereszténynek, jobboldalinak, nemzeti érzelműnek, konzervatívnak, illetve a tradicionális európai értékeket magáénak valló embernek illendő emelt fejjel megemlékezni erről a világtörténelemben is páratlan jelentőségű hőstettről.
A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-1945-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében.

Az 1944-es év a Tengelyhatalmak és szövetségeseik számára minden tekintetben katasztrofálisnak bizonyult: a nemzetközi pénzügyi körök-, a judeokrata- és szabadkőművesek által irányított Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetsége abszolút fölénybe került, a II. világháború végkimenetele eldőlt.
Az angolszász-hatalmak normandiai inváziója következtében a Német Birodalom fontos haderőket kénytelen elvonni a keleti frontról, majd a szövetségesek nyomasztó fölénye miatt a többhónapos védekező harc után feladja Franciaországot, s a Siegfried-vonal mögé húzódik. A szövetségesek előrenyomulását csak a Market Garden-hadművelet kudarca, illetve a Rajnánál kiépített védelem állítja meg. Decemberben, az ardenneki offenzíva a német haderő utolsó nagyszabású próbálkozása volt a nyugati fronton, de a súlyos üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltak leállítani a hadműveletet.
Olaszországban sem volt sokkal jobb a helyzet: Róma júniusi elfoglalása után a brit és amerikai csapatok folytatták lassú előrenyomulásukat a Pó-síkság felé. A Benito Mussolini vezette Salói Köztársaság csak árnyéka a korábbi fasiszta államnak. Mindezzel egy időben a Távol-Keleten a Japán Császárság vívja élet-halál harcát, de a hadiflotta októberi, Fülöp-szigeteknél bekövetkező katasztrofális veresége itt is eldönti a harcot. A Kamikaze-pilóták bátor önfeláldozó harca hűen tükrözi a tradicionális japán szellem erejét. Az Egyesült Államok nem is felejti el kifejezni „tiszteletét”: 1945. augusztus 6-án pusztán „kísérleti jelleggel” ledobja a világ első atombombáját a stratégiailag jelentéktelen Hirosimára, ahol ártatlan civilek tízezrei halnak meg pillanatok alatt. A következő bombát három nappal később dobják le Nagaszakira, teljessé téve ezzel a világháború sátáni bevégződését…

Európa esetében fontos megemlíteni a szövetségesek egyik legsúlyosabb háborús bűntettét: a tömeges terrorbombázásokat. A bombázásokban meghalt többszázezer (inkább millió) civil mellett az európai kultúra és a civilizáció alapjait jelentő városok sokaságát is sikerült lerombolni. Monte Cassino 1500 éves kolostorának lebombázása és a gyönyörű Drezda városának (ahol a gyújtóbombák miatt több mint 200 ezer civil lelte halálát) földdel egyenlővé tételének ideje között lángtengerben pusztult el Hamburg, Bécs, Milánó, Nürnberg, etc**.. Jellemző, hogy az angol bombázókötelékek parancsnoka, Sir Arthur „Bombázó” Harris tábornoknak Angliában ma szobra van…

A keleti fronton a Vörös Hadsereg óriási fölényével szemben a németek és szövetségesei súlyos veszteségeket szenvedve fokozatosan kiszorulnak a Szovjetunió területéről, Sztálin vörös hordái július végén megközelítik Varsót, a Kárpátok keleti vonulatait, valamint betörnek Romániába. A sorozatos vereségeknek „természetesen” meglettek a politikai következményei is: augusztus 24-én, Románia árulása miatt a front déli szakaszán válságos állapot alakul ki, 15 német hadosztályt kerítenek be. A szovjet seregek végigszáguldanak a román alföldön, betörtek a védelem nélkül maradt Dél-Erdélybe, illetve megtámadták a Szovjetunióval szemben semleges Bulgáriát, amely engedve a nyomásnak, hadat üzent Németországnak. Bulgáriával kapcsolatban megjegyzendő, hogy azonnal kommunista-barát kormányt hoztak létre, lefejezve a korábbi államvezetést (a cári családot elűzték, az arisztokrácia, az értelmiség, a polgárság és a parasztság vezető rétegeit kiirtották, bebörtönözték). Finnország volt a következő állam, amely cserbenhagyta szövetségeseit, de legalább „biztosította” a német csapatok kivonulását az országból.
A Balkánon előállt krízis következtében a németek kivonultak Görögországból, és kétségbeesett védőharcot vívtak Jugoszlávia területén (soraikban a sok kis balkáni- és egyéb a szovjetekkel ellenséges nemzet fiaival együtt). Október végén a védelem nélkül maradt Délvidéken Josip Broz Tito partizánjai a háború egyik legnagyobb genocídiumát hajtották végre: óvatos becslések szerint is 35-40 ezer délvidéki magyart gyilkoltak meg***. Erdélyben a 3. Magyar Királyi Hadsereg támadása akadályozza meg az ottani német erők szovjetek általi bekerítését. A visszavonulás után nem sokkal a Vörös Hadsereg betör a magyar Alföldre, immáron létében is veszélyeztetve az 1000 éves Magyarországot. Így érkeztünk el 1944. október 15-éhez…

Sok vitát kiváltott, hogy mennyivel járt volna jobban Magyarország abban az esetben, ha sikeres lett volna a vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó és a vezérkari tisztekből álló köre (Lakatos, Bakay, Vörös, Miklós Béla, etc.) által tervezett kiugrási kísérlet. Lehet, hogy nem dőlt volna teljesen romba az ország (akkor mindent elrabolhattak volna a szovjetek), esetleg valami megmaradt volna a visszacsatolt területekből, illetve a későbbi szomszédos országokhoz hasonlóan nálunk is ún. „nemzeti kommunista” (sic!) vezetés lett volna a moszkoviták helyett. Ha ez megvalósult volna, akkor Hazánk és nemzetünk erkölcsileg soha nem látott mélységekbe süllyedt volna. Nagyjából a fentebb már említett Bulgáriához hasonló sorsunk lett volna (igazából az is történt, csak később és hosszabb ideig tartott a magyarság „kilúgozása”). És azt is tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg ebben az esetben minimum a Rajnáig nyomult volna előre, minden bizonnyal a Szovjetunió idővel egész Európára kiterjesztette volna befolyását, és valószínűleg még napjainkban is létezne. Sztálint és a kommunistákat ismerve erről aligha lehetnek kétségeink…

Ezek a rémálmok szerencsére nem valósultak meg teljes egészében, mert a németek tudtak Horthy szándékairól, illetve se a magyar felső vezetés, se a hadsereg, és a lakosság nagy része nem volt hajlandó átállni a szovjet oldalára, bármennyire is elege volt a háború eddigi borzalmaiból. Bármilyen jó szándék is vezette Horthyt - aki a XX. század egyik legnagyobb magyar államférfija volt -, de az országot nem lehet odadobni a fiáért****. Az 1944. október 15-16-i hungarista hatalomátvétel a jogfolytonosság és az alkotmány szempontból ugyan kérdéses, de a rendkívüli helyzet legitimálta Magyarország „újonnan” felállt vezetését*****. A szovjetek által megszállt Debrecenben bábkormányként, az állam ellenében létrejött „Ideiglenes Nemzeti Kormány” - a lovagkereszttel kitüntetett dálnoki Miklós Béla tábornok elnökletével – természetesen semmiféle legitimációval nem rendelkezett, így az általa hozott törvények, rendelkezések mind semmisnek tekinthetők.
A Szálasi Ferenc miniszterelnök - később Nemzetvezető -, és a nyilaskeresztesek által fémjelzett korszak tárgyilagos megítélése, vizsgálata ma tabunak számít, aki mégis megkísérli ezt, arra rögtön rásütik a „nyilasmosdató”, antiszemita, szélsőséges és egyéb jelzőket; s az illető gondolataival együtt politikailag inkorrektté válik. Nem szabad elmenni azon tény mellett, hogy Magyarország államformája továbbra is királyság maradt, Szálasi az alkotmány szerint a Szent Koronára esküdött fel, és jobboldali egységkormány alkotta az Országgyűlést. Ilyenkor a nyilasok ellen irányuló másik vád az szokott lenni, hogy „kegyetlen terrort” folytattak és ártatlanok ezreit gyilkolták meg. Tény és való, hogy történtek sajnálatos atrocitások (a szovjet „felszabadítás” borzalmaihoz képest ez csak babazsúrnak számított…), de figyelembe kell venni azt is, hogy statárium volt érvényben, illetve a felbomló frontvonalak okozta helyzetet kihasználva az alvilág és a csőcselék tagjai is beszivárogtak a karhatalom és más szervek közelébe. Az érzelmeket félretéve leszögezendő, hogy Magyarországon olyan kormány alakult, amely a németekkel közösen folytatta a bolsevizmus elleni harcot.

A szovjet csapatok 1944. október végére értek a magyar főváros közelébe. Az első általános támadást október 29-én indította meg a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front. Sztálin tervében az volt, hogy az Októberi Forradalom évfordulójára, november 7-ére menetből kell elfoglalni Budapestet... Mivel a jókora túlerőben lévő ellenség frontális támadását a magyar és német alakulatok többször is visszaverték, emiatt Vörös Hadsereg parancsnoksága a város bekerítése mellett döntött. A Dunán való átkelést, és a budai oldal felől történő bekerítést Tolbuhin 3. Ukrán Frontja hajtotta végre, amely ezzel együtt a Dunántúl déli- és keleti részének nagy részét elfoglalta. 1944. december 26-ra a szovjet hordák teljesen bekerítették Budapestet, az ostromgyűrűn belül maradt mintegy 80-90 ezer német-magyar katona védte a várost a több mint 200 ezres támadó sereggel szemben******.
Hitler erőddé nyilvánította a fővárost (Festung Budapest – Budapest Erőd), a védelem parancsnokai német részről Karl- Pfeffer Wildenbruch SS Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy Iván Magyar Királyi Honvéd vezérezredes voltak. A magyar oldalon két teljes és két hiányos hadosztály, légvédelmi csapatok, karhatalmi- és rendőrosztagok, hungarista harccsoportok, zászlóaljak (köztük a legendássá vált Vannay-, Prónay- és az Egyetemi rohamzászlóaljak) és egyéb kiegészítő alakulatok alkották a védelmet, kb. 50 ezer fő. Német részről a Florian Geyer SS lovashadosztály (Joachim Rumohr SS Brigaderführer), a magyarországi németek alkotta Maria Theresia önkéntes SS-lovashadosztály (August Zehender SS Brigaderführer), a 13. német páncéloshadosztály (Gerhard Schmidhuber tábornok), SS polizei alakulatok (Helmuth Dörner SS Oberführer), illetve kisebb-nagyobb Wehrmacht alakulatok részei, etc., kb. 35-40 ezer fő. A bekerített főváros ostroma 1945. január 1-én kezdődött, kegyetlen harcok után Pest január 18-án esett el, s a visszavonuló csapatok kénytelenek voltak a gyönyörű Duna-hidakat felrobbantani. Január végén, február elején a harcok jórészt már csak a Budai-várra és a környező hegyekre terjedtek ki.

Német részről több kísérlet is indult az ostromlott város felmentésére, a Konrad-hadműveletek (Konrad I-II-III.), az elit Wiking SS és a Totenkopf SS, majd később a Leibsatndarte SS és a Hohenstaufen SS hadosztályok bevetésével, de nem sikerült összeköttetést létrehozni a védelemmel. Ezek után világossá vált, hogy a védők kezén maradt városrészt már nem lehet sokáig tartani, s meg kell kísérelni a kitörést. A megadás gondolata fel sem merülhetett: az egyenlő lett volna az azonnali halállal és az örök szégyennel.
1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch 17 óra 50 perckor rádióparancsában bejelentette a kitörést: „Élelmiszerkészletünk elfogyott, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.” Hindy Iván utolsó rádióüzenete tükrözi az események drámai, de ugyanakkor heroikus jellegét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmiszerünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”
A kitörés este 20 órakor kezdődött, mintegy 43 ezer katona részvételével (köztük kb. tízezer sebesült) és a tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre.

Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a Florian Geyer SS-lovashadosztály maradékai indítottak támadást, őket követte a Maria Theresia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végezetül a járóképes sebesültek következtek volna. A parancsnokság pedig 500 SS katona kíséretével az Ördögárok felé próbált kitörni. A Széll Kálmán (ma Moszkva) téri előretolt szovjet helyőrség lefegyverzésével megnyitották az utat, de az első hullámban kitörőket iszonyatos méretű pergőtűz fogadta (minden bizonnyal a szovjetek megtudták a kitörés pontos időpontját és útvonalát), pillanatok alatt hullahegyek keletkeztek, a környező utcákban és a házakban véres kézitusa folyt. A támadásnak két iránya alakult ki, az egyik a Sváb-hegy és a János-hegy, a másik a Szarvas-hegy és Rózsadomb irányába vezetett. Az életben maradtak a Budai-hegység, illetve a Pilis-hegységben húzódó német-magyar vonalak felé próbáltak eljutni. A kitörésben a védelem tagjai közül több mint 20 ezren vesztették életüket, a többiek hadifogságba estek, illetve eltűntek. A parancsnokság tagjai közül Hindy a Várban esett fogságba, Wildenbruch egy budai villában adta meg magát, August Zehender és Joachim Rumorh öngyilkosságot követett el; míg Gerhard Schmidhuber, Helmuth Dörner, Vannay László és a legendás Prónay Pál hősi halált haltak. (más források szerint a hetvenéves Prónay 1945. március 20-án esett szovjet hadifogságba, majd a „népbíróság” húsz év kényszermunkára ítélte).

A saját vonalakat mindössze 750 katonának sikerült elérni, többségük a Helmuth Wolff alezredes vezette csoportba tartozott. A kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza az Egyetemi rohamzászlóalj egyik tagja, Kokovay Gyula: „Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt időm megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam, amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (...) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévő kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: „Halt!” A következő pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejtő alján lévő falu legszélső házához. Ez a falu Mány volt.”

A kitörés ideje alatt a szovjet alakulatok nagy része megfordította támadási irányát és napokig a budai hegyekben vadásztak a túlélőkre. Budapest február 13-án esett el, és kezdetét vette az a szörnyűséges tett, amit a Vörös Hadsereg minden Szovjetunión kívüli „felszabadított” városban végrehajtott: a barbár orgia. Ez háromnapos szabad rablást, fosztogatást, erőszakoskodást jelentett. A Budai Vár alatt berendezett Sziklakórházban lángszóróval gyilkoltak meg 4000 tehetetlen és sebesült katonát, egy ápolónőt megerőszakoltak, majd lovakkal tépettek szét, hadifoglyok ezreit gyilkolták le - a Waffen SS tagjait különös kegyetlenséggel -, ezreket hajtottak málenkij robot-ra (vagyis Gulágra) és az erőszakhullám alól a pesti gettó lakói sem képeztek kivételt...

Budapest védői az óriási veszteségek ellenére is harcukkal igazolták az ismeretlen spanyol katona mondását: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” Tettük legalább akkora jelentősséggel és szimbólummal bír, mint Leonidász király és 300 hű spártai harcosa küzdelme a Thermopülai-szorosért, vagy mint Zrínyi Miklós és katonái önfeláldozó kitörése Szigetvárnál 1566-ban*******.
Kiemelkedő helytállással, bátorsággal, hűséggel, megalkuvást nem ismerve legyőzték magukban a feltétlen élni akarást, de ezzel győzelmet arattak a Halál és a Sötétség felett is. A nyomaiban még tradicionális Európa és világrend utolsó bástyájaként e keresztes lovagok mindent megtettek, amit ember megtehet, hősi halált halva megőrizték azt, ami a katonák számára a legfontosabb: a becsületüket.

„… megcselekedtük, amit megkövetelt a haza…”

- Jegyzetek:

- A Becsület Napja honlapja

- Kiss Gábor: A becsület napja; Sacrum Imperium, V-VI. szám, 1998. december 22.

- Fiala Ferenc: Budapesti Eposz; In: Zavaros évek., Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003., 173-178. o

- Ungváry Krisztián: Második Sztálingrád, Budapesti Negyed, 2000. ősz-tél, 173-202. o

- Józsa Béla: Harc az utolsó töltényig, Nemzetőr Online

*Vö.: Deneb: A Becsület Napja – 1999. Sacrum Imperium, V-VI. szám, 1998. december 22

**Lásd: Jack Corner: Bombenholocaust; Gondola.hu, 2007.02.12.

***Természetesen Nürnbergben ezt meg sem említették.

****Lásd: Milotay István: Horthy bukása; Pannon Front, 11. szám, 1997. november

*****Vö.: Pánczél Hegedűs János: Fegyverszünet helyett puccs – élet helyett összeomlás; Serédi Jusztinián hercegprímás felszólalása az Országtanács 1944. október 27-i ülésén; (mindkettő a Monarchista Gondolatok oldalon jelent meg).
Illetve vö.: Dr. László András: Néhány megjegyzés az államforma és az államforma érvényesülésének a kérdésköréről Magyarország vonatkozásában; Sacrum Imperium, IV. szám, 1998. szeptember 23.

******„Budapesti Csoport” volt a szovjet-román sereg, az ostrom idejére létrehozott támadóalakulatának neve, de a bekerítési és a megszállási hadműveletekben jóval többen vettek részt.

*******Fontos megjegyezni, hogy a görög-perzsa, és a magyar-török, stb. harcokat tradicionális és legitim államok vívták egymással, míg a Szovjetunió esetében ez egyáltalán nem mondható el. Ez nem jelenti azt, hogy nem ismerjük el a szovjet katona eredményét és harcát – csakis szigorúan katonai szempontból, de azt a gonosz hatalmat és érdeket, amelynek a szolgálatában állt, és ahogy az esetek többségében - tisztelet a kivételnek – viselkedett, soha nem fogjuk tisztelni.

- Képek forrása: Internet, magángyűjtemény

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg báró

2009-01-13T03:39:00.000+01:00

Ungern Kán

A XX. században nehezen találni olyan személyt, akiről sokkal inkább a legendás történetek maradtak fenn, mint hiteles és pontos életrajzi adatok. A jelen írás főhőse, Ungern-Sternberg báró ilyen ember volt.

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg 1886-ban született az észtországi Dagö szigetén, de más források szerint az ausztriai Grazban született 1885-ben. Halálával kapcsolatban is több időpontot jelölnek meg a források: 1921. szeptember 15. és december 12. között ingadoznak a dátumok, helyszínként pedig Novonyikolajevszk (ma Novoszibirszk) és Verhnyeugyinszk (a Bajkál-tótól délkeletre található) városát jelölik meg.

Ungern-Sternberg ősi nemesi család leszármazottja, saját bevallása szerint magyar (hun!), és teuton felmenői is voltak; a családban találhatók keresztes-, kóbor-, és rablólovagok, diplomaták, alkimisták is. Nagyapja kalóz volt az Indiai-óceánon, elfogása után Oroszországba küldték, ahol transzbajkáliai száműzetésre lett ítélve. Itt ismerkedett meg a buddhizmussal, melyet fia, majd unokája, Sternberg is vallott.

Tanulmányait a Pavlovszk Katonai Akadémián végzi Szentpétervárott, az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban tengerésztisztként szolgál. Utána éveket tölt Szibériában (bebarangolja Mongóliát és a Bajkál-tó környékét, kapcsolatba kerül lámaista szerzetesekkel), majd Nyugat-Európában tartózkodik.

Az I. világháborúban Galíciában és Volhíniában, majd a Kaukázusban is harcol,.négyszer megsebesül, bátorságáért kitüntetik a Szent György-kereszttel és a Becsületrenddel. A bolsevikok októberi forradalma után csatlakozik Szemjonov atamánhoz Kelet-Szibériában, majd 1918-ban megszervezi az Ázsiai Lovashadosztályt.

Az 1919-es csitai Pánmongol Konferencián bejelenti tervét, mely szerint egy teokratikus vezetésű Mongólia megteremtése után Dzsingisz kán nyomdokain egy óriási, nyugat felé törő lovas haderőt szándékozik létrehozni. A szovjetek hatalmának megsemmisítése és a fehérek győzelme után a francia forradalomból származó világot el kell pusztítani, majd egy teokratikus és tradicionális alapokon nyugvó rendet felállítani Európában és Ázsiában egyaránt. Bogdo kán kiszabadítása és uralmának helyreállítása után megkapta a „Mongólia legfőbb hadura és a szent monarcha reprezentánsa” címet, katonái Ungern kánnak szólították.

Egyesek benne látták a hadisten manifesztációját, több forrás szerint is Ungern-Sternberg báró Dzsingisz kán unokája, Batu kán leszármazottja (mások az ő reinkarnációjának tartották). Bírálói közül legtöbben a kegyetlenségét szokták felhozni, pedig a báró csak ugyanazzal a kegyetlenséggel válaszolt halálos ellenségei, a kommunisták lépéseire, mint amelyet tőlük tapasztalt.

1921. májusának végén csapataival elhagyta Urgát (ma Ulánbátor) és szovjet terültre lépett, ahol mindenféle katonai cél nélkül bolyongott seregével (önmaga szempontjából a spirituális megvalósítás miatt vette errefelé az irányt).
1921. augusztus 21-én Dzsá láma vendégül látta, majd foglyul ejtette, és a bolsevikok kezére adta a bárót (más források szerint saját katonái árulták el). Blücher, a szovjetek távol-keleti hadseregének főparancsnoka – később marsall, majd koncepciós perben kivégzett – megpróbálta rávenni, hogy lépjen be a Vörös Hadsereg kötelékébe, de ezt a báró – természetesen – határozottan elutasította. Vád alá helyezték, majd golyó általi halálra ítélték, és 1921. november 15-én (?) kivégezték.

Az Ázsiai Lovashadosztály katonái

A magyar olvasó az 1990-es évek előtt csak nagyon kevés forrásból ismerhette meg Ungern-Sternberg báró történetét, legendáját. Az orientalisták által minden bizonnyal ismert Ferdinand Ossendowski, Állatok, emberek és istenek című, magyarul a Franklin Társulat által 1924-ben kiadott művében ír a báróval történt találkozásáról. A kommunista időszakban Magyarországon Vladimir Pozner, Az őrjöngő (Európa Kiadó, Budapest, 1967.) című művében ír a báró „őrültségéről” és „véres kegyetlenségéről”. Pozner művének történeti hitelessége és irodalmi értéke egyaránt megkérdőjelezhető.
1997. júliusában a Pannon Front folyóirat kilencedik számában megjelent Claudio Mutti, Unger Kán; A mongol Birodalom restaurációjának álma című írása már részletesen bemutatja Ungern-Sternberg életét, küzdelmét és szellemiségét. Ezt követte Julius Evola, A „kegyetlen báró”, a Sacrum Imperium folyóirat negyedik, 1998. szeptember 23-i számában megjelent írása.
Magyarul a báró életével kapcsolatban az első teljes értékű mű 2002-ben jelent meg a Nemzetek Európája Kiadó gondozásában: AZ ANTIKOMMUNISTA című könyv. A válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetben olvasható Claudio Mutti, René Génon, Julius Evola, Ferdinand Ossendowski, H. M. Ribo (Rjabuhin), és Horváth Róbert írása, illetve függelékek (Marco Pallis írása) és magyarázatok.

Természetesen a képzőművészet sem hagyta figyelmen kívül a báró titokzatos életét: 1942-ben Alekszandr Zarcsi és Joszif Csejzif által rendezett Jevo zavut Szühebátor című szovjet propaganda-játékfilm, amelyben Nyikolaj Cserkaszov negatív hősként alakította Ungern-Sternberg szerepét. Az olasz Hugo Pratt világhírű képregénye, a Corto Maltese, Az elveszett aranyvonat fosztogatói című művében feltűnik a báró alakja (magyarul Velencei mese címmel jelent meg a Képes Kiadónál, 1996-ban). 2002-ben francia-olasz (magyar támogatással), egész estés animációs film készült a Corto Maltese képregényből, amelyet a Magyar Televízió 2008. augusztusában műsorra tűzött*.

'>http://

A videón olvasható német szöveg magyar fordítása:

„A nép a szabadelvű liberális értelmiség vezetésével letért a helyes útról, amely népünk élete és lelke egész fejlődése szempontjából előírt volt, habár jóllehet a vallás legmélyebb tiszteletével hű maradt a cárhoz és országához.
Országunk egykori régi nagysága, hatalma alapvetően tévútra tért, s a nép hamis „cárok” vezetésével a felkelésből az anarchista forradalomba ment át.
Mongóliában a hadosztályom a mongol csapatokkal együtt véget vetett a forradalmi kínai bolsevik törvénytelen uralmának. A hadosztály az ellenséges erőket szétverte – s az ország segítségével Bogdo kán törvényes hatalmát helyreállította.
Közvetlenül a harcok után, Mongólia természetes kiindulópontja lett a szovjet-szibériai Vörös Hadsereg elleni hadjáratnak.
A bűnösöket fegyelmi büntetésekre vagy a kivégzések különböző formáira ítéltük.
Harcban állunk az Oroszországban a vétkes és gyalázatos politikát folytató bűnös elemekkel – és nem szabad elfelejteni, hogy az országban uralkodó teljes erkölcsi fertő, a szellemi és testi elvadulás miatt a régi rendet már nem lehet visszaállítani.
A becsületesség és a jóindulat többé már nem jelszó… Ezentúl csak becsületesség lesz, és kíméletlen kegyetlenség!

A baj, ami országunkat megfertőzte, melynek célja az emberi lélek isteni létének megsemmisítése – ezt a bajt gyökerestül ki kell irtani!”

A hadisten manifesztációja

- Ajánlott olvasmányok:

- Az Antikommunista – Válogatott tanulmányok; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2002.

- Claudio Mutti: Unger Kán; A mongol Birodalom restaurációjának álma; Pannon Front 9. szám, 1997. július.

- Julius Evola: A „kegyetlen báró”; Sacrum Imperium 4. szám, Budapest, 1998. szeptember 23.

- Ferdinand Ossendowski: Állatok, emberek és istenek; Franklin Társulat, Budapest, é.n. (1924.)

- Vladimir Pozner: Az őrjöngő; Európa Kiadó, Budapest, 1967.

- Wikipédia: Ungern von Sternberg

*Ezen a Youtube-videón 3:52-nél néhány másodpercig látható Ungern-kán

Panoráma – rövid körkép a jelenlegi állapotokról

2009-01-05T01:15:00.000+01:00

2009. elején világpolitikai vonatkoztatásban részünkről nem is nagyon lehet mást tenni, mint számot vetni az elmúlt évvel, és elmélkedni a jobb jövővel kapcsolatban. A sajátunkhoz hasonló világnézetű blogok közül is megtették ugyanezt.

Írásunkban csak főbb vonalaiban foglalkozunk a világpolitikával, és a geopolitikának mai lehetőségeit vizsgálva sem kívánunk olyan részletekbe menően foglalkozni, mint anno Rudolf Kjellén, vagy mint a geopolitika atyja és legfőbb tudósa, Karl Haushofer*.

Először is ki kell mondani azt a tényt, hogy a jelenlegi mocskos világot, a világpolitikát, és a fennálló rendszert olyan pénzügyi és globalizációs hatalmak (G8), érdekszervezetek, különféle szabadkőműves páholyok irányítják, mint a Grand Orient, a Rotary Club, a Bilderberg-csoport, a Római Klub, a B’nai B’rith, a Trilaterális Bizottság, ENSZ, etc..
A különböző országokban, „államokban” a mindenkori kormányok gyakorlatilag nem mások, mint az előbb említett szervezetek által kinevezett/kihelyezett, és azok utasításait végrehajtó apparátusok. Ez jellemző a Föld országainak túlnyomó részére, az a kevés állam pedig, amely nem hajlandó „meghajolni” ezen érdekközösségek előtt, azokat minden lehetséges eszközzel próbálják ellehetetleníteni a laikus, ostoba és agresszív tömegek szemében – a média és a tudatipar hathatós segítségével – ellenségesként, terroristaként, antidemokratikusként beállítani, meglehetős sikerrel (Lásd: Irak, Irán).
A felforgatás és a jelenlegi világrend szolgálatában álló csoportoknak és vezetőknek még látható szintje után következnek a Világkormányt irányító és a szálakat mozgató titkos, okkult hatalmak**. A végső cél mindenki számára ismert és világos, aki egy kicsit is tisztában van a háttérerők mibenlétével és tevékenységével. A népszerű és a túlságosan is elcsépelt összeesküvés-elméletekbe most nem kívánunk belemenni, elég annyit itt leírni, hogy a lényegük sajnos megvalósult és megvalósulni látszik***. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni őket, és felülni az olyan – minden bizonnyal a felforgatás szolgálatában álló – piedesztálra emelt személyek „igazmondásának”, mint például Umberto Eco (Lásd: A Foucault-inga).

2008-ban világviszonylatban nem történt semmi olyan esemény, amelyre nem lehetett számítani.
Legaljasabb és legsötétebb cselekedet a nepáli monarchia megszüntetése, és az uralkodó elűzése volt, mellette a kommunista Kína agressziója Tibet ellen. Mindkét szomorú esemény valószínűleg a háttérhatalmak tudtával, beleegyezésével (támogatásával), és az ENSZ asszisztálása mellett történt meg.
Februárban a még mindig lőporos hordónak számító Balkánon kikiáltja Szerbiától való függetlenségét Koszovó. Az Amerikai Egyesült Államok, az Európai Unió és a szabadkőművesek által**** létrehozott újabb balkáni műállam (a másik Bosznia) egyértelműen amerikai és atlantista érdekeket szolgál, minden bizonnyal Oroszország rovására (Koszovó elszakadásával Szerbiát elzárták Albániától, a tengertől pedig Montenegró 2006-os különválásával).

Koszovó esetében az Egyesült Államok a teljes függetlenséget követelte, de a Kaukázusban ugyanezért az Amerika-barát Grúziától közel két évtizede fegyveres konfliktus után elszakadt Abházia és Dél-Oszétia tartományok függetlenségéért már nem kardoskodik. Hát persze, hogy nem. A stratégiai és gazdasági érdekei nem ezt diktálják. A kaukázusi- és a Kaszpi-tengeri gazdag olaj- és földgázlelőhelyek megkaparintása mellett rakétákat telepítene Grúziába, Azerbajdzsánba, Örményországba. Cserébe NATO- és egy majdani EU-tagság járna a hegyi országoknak…
Emellett a kis kaukázusi államok újabb közeli támaszpontként szolgálnak egy Irán elleni esetleges háborúban, amely elsősorban már nem is az USA gazdasági és stratégiai érdekeit szolgálná (főleg nem a „terrorizmus elleni harcét”), hanem Izraelét, és a judeokratikus törekvésekét. Gyakorlatilag Irán körbe van zárva olyan országokkal, amelyekben amerikai és NATO-katonák állomásoznak, illetve amerikai és izraeli érdekeltségek találhatók.
Valószínűleg szándékosan provokáltatták ki Grúziával Oroszország válaszcsapását és a dél-oszét és abház területekre való katonai bevonulását, ezzel is felmérve, hogy az ébredező orosz birodalom mekkora erőt képvisel.
Ha már a háborúnál tartunk (Lásd EZT és EZT), az év végén a Gázai övezet és a palesztinok ellen megindított izraeli agresszió után az ENSZ Biztonsági Tanácsában az Egyesült Államok a zsidó állam mellett vétózott, a közvélemény felháborodása és az anticionista tüntetések ellenére.

Az ősszel kirobbant gazdasági és pénzügyi világválság több mint valószínűleg mesterségesen előidézett válság, amelynek egyik - nem is annyira burkolt – célja az emberiség újabb (általuk már sokadik) kirablása, és a multinacionális vállalatok újabb térnyerése. Az amúgy is instabil pénzügyi rendszert nem volt valami nagy dolog bedönteni…
Az amerikai elnökválasztással kapcsolatban: Barack Obama megválasztásával a Nyugat (különösen annak amerikai változata) az antitradicionalitás csúcsára lépett, de lehet, hogy a java csak ezután jön… Mi sem tükrözi ezt jobban, mint az undorító és gusztustalan kampány - akár demokrata, akár republikánus -, majd a demokrata elnökjelölt fölényes győzelme után az Obamára szavazók eufórikus „haláltáncünnepélye”*****. Az, hogy ki nyeri a választást, már előre el volt döntve. Napjainkban már teljesen mindegy, hogy ki az Amerikai Egyesült Államok elnöke, mivel csak egy mozgatott játékos a sötétség erőinek globális sakktábláján. A kialakulóban lévő többpólusú világrendben az USA lassú, de biztos hanyatlásának egyik főszereplője lesz az új elnök, valószínűleg nem tudva, hogy a háttérerők felhasználják és átverik, legyen bármennyire felkészült és tehetséges.

Végsőként: 2008. novemberében a National Intelligence Council (NIC), Globális trendek 2025: Egy átalakult világ****** című jelentésének Európával kapcsolatos része érdekel bennünket.
A népesedési problémára, a népesség csökkenésére és nagymértékű elöregedésére szerintük – főleg Közép- és Kelet-Európába vonatkoztatásában – „a megoldást a muszlim kisebbségek sikeres integrációja jelentheti.” Ez már önmagában problematikus megfogalmazás, elég Nagy-Britanniára, Franciaországra, és Németországra gondolni. A körülbelül már így is 15-16 milliós európai iszlám lakosság – és a többi legális/illegális bevándorló - nagyon nagy problémát jelent. Az NIC atlantista felfogásban gondolkozik, és emellett csak a profán, materiális-gazdasági síkon marad, s közvetve támogatja a multikulturalizmust, ami Európa és a kultúra halálát fogja okozni.
Nem célunk az iszlám ellen beszélni és uszítani, mert az egy tradicionális és magas spirituális töltettel rendelkező világvallás, de annak a maga területén kell érvényesülnie. A tradicionális iszlám országokban. Európának pedig mihamarabb vissza kell térnie hagyományaihoz, amely elsősorban a kereszténységben, és azon belül is a római katolicizmusban, illetve az ortodox kereszténységben rejlik (amely alatt az eredeti, tradicionális, még meg nem fertőzött Nyugatot, a nyugati kultúrát értjük)*******.

Emellett Európa geopolitikai szempontból is egyik legfontosabb feladata, hogy rendezze a viszonyát – egy erős és kommunistamentes – Oroszországgal. Ennek megvalósításához figyelembe lehet venni az eurázsiai és egyéb birodalmi elképzeléseket.
A normálisabb, elviselhetőbb Európához vezető út első lépése lehet az idén esedékes Európa Parlamenti választásokon a konzervatív (nem polkorrekt), nacionalista, jobboldali pártok előretörése, amely előidézheti az USA-tól és a pénzügyi-gazdasági köröktől függő Európai Uniónak nevezett gittegylet felbomlását, és a Nemzetek Európájának létrejöttét.
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni az ellenerők munkálkodását sem: elég csak az ausztriai választások után egy héttel autóbalesetben meghalt Jörg Haider halálának „titokzatos” körülményeit, és a személyét bemocskoló média esetét megvizsgálni.
Az Európával kapcsolatban leírtak – remélhető – megvalósulása esetén, hosszútávon akár esély is lehet a tradicionális európai (és ázsiai) monarchiák, birodalmak restaurációjára********.

- Jegyzetek:

*Lásd: Karl Haushofer: „Why Geopolitik?”; The World of General Haushofer, 1942.

**Lásd: Dr. László András: Néhány megjegyzés a történelmi-politikai háttérerőkről; Pannon Front, 30. szám.
Uő.: Néhány szó a politikai háttérerők szerepéről; Pannon Front, 31. szám.

***Vö.: Dr. László András: Néhány megjegyzés a világpolitikai konspiráció-feltételezések jogosultságáról és jogosulatlanságáról; Északi Korona, II. szám, 2003. március

****Elég megnézni a Wikipédián a különböző koszovói címertervezeteket

*****Lásd: Julius Evola: Elnégeresedett Amerika; Pannon Front, 30. szám.

******Magyar nyelvű kivonata az Origo.hu weboldalon található

*******Vö.: René Guénon: A modern világ válsága; Az Őshagyomány könyvei IV.; 1994. 28. o.

********Lásd: Dr. László András: Jobboldaliság és a “PánEurópa” eszme; Sacrum Imperium, I. szám, 1997. december.

Viva Chile y el General Pinochet!

2008-12-13T20:39:00.000+01:00

Az utolsó antikommunista államfő és hadvezér, Augusto José Ramón Pinochet Ugarte tábornok (1915-2006) emlékére:

A XX. század második felére a felforgatás erőinek sajnos túlságosan is hatékony működése, és a két elvesztett világháború miatt mind Európában, mind Ázsiában megszűntek, elbuktak a tradicionális világrend utolsó bástyáinak számító monarchiák, birodalmak. Az 1950-es években már csak egyedül Francisco Franco Spanyolországa mutat fényességet az atlantista és bolsevik táborra szakadt – szakított – Európában (egy-két monarchia és ország azért kivételt képez).

Ellenben a Föld másik „sarkában”, Dél-Amerikában az egykori gyarmatok helyén létrejött államok - spanyol és portugál fennhatóság miatt – társadalmi berendezkedésükben megőriztek valamit az európai hagyományokból. Még annak ellenére is, hogy a latin-amerikai országok többsége köztársaság (néhány karibi-, és közép-amerikai államot leszámítva, amelyek a Brit Korona fennhatósága alá tartoznak): ezek közül jelenleg az egyik legerősebb – katonai és gazdasági értelemben egyaránt – Chile, melyben a spanyol mellett a német anyanyelvű bevándorlók száma volt a legmagasabb. Ennek köszönhetően az 1880-as évektől a porosz katonai hagyományok kezdtek elterjedni az ország hadseregében, az uniformis szinte teljesen megegyezik a Kaiserwehr vagy a Wehrmacht egyenruhájával, és tisztikar is szintén a poroszokéhoz hasonló zárt kasztot alkotott a hadseregen és az államon belül (tkp. ők testesítették meg a helyi arisztokráciát).

A 2006. december 10-én elhunyt Augusto Pinochet tábornok életrajzát felesleges itt bemutatnom; életének, katonai és politikai pályafutásának legfontosabb mozzanata az 1973. szeptember 11-én végrehajtott puccs, és a junta létrehozása volt, megmentve Chilét a kommunizmustól, és ez által az egész kontinenst egy újabb Kubától (Henry Kissinger hathatós segítségének köszönhetően). A másik jelentős lépés a Dél-amerikai katonai junták által létrehozott Opercaión Cóndor nevű együttműködés, amely a század utolsó évtizedeiben visszaszorította a felforgatás erőit., és védelmezte a jobboldali világrendet, tehát az egyetemes Rendet.
Akit komolyabban érdekel a téma, és jobboldali szemszögből (is) szeretné megismerni, annak ajánlom Taraszevics Zsuzsa, A „Chilei Héják” és a „Hatalom Akarása” – Búcsú Augusto Pinochettől című, az Északi Korona folyóirat 25. számában (2007. január) megjelent írását.

Végezetül pedig az előbb említett Taraszevics Zsuzsa írásának egy részletét idézném:

„… És amikor úgy tűnt, hogy a külső történet szintjén a kör bezárult, megjelentek a színen azok az éles szemű, gyors észjárású, becsvágyó és büszke ragadozók, akik spanyol tűzön és porosz acélon edződtek, akik természetüknél fogva tudták, hogy csakis az méltó a hatalomra, aki képes magához ragadni és megtartani, kihagyva a játékból az óvatos kerülgetést, a negédes szóvirágokat, a polgári moralizálást, az értelmiségi okoskodást. Ezek a rettenthetetlen nagyvadak kiváltságos kasztjának kései leszármazottai, a hegyes karmúak, a gyorsan reagálók, a bátrak, a saját törvénnyel bírók, a terrorizálók azok szemében, akik számára a fegyelem a terrorral egyenlő, az engedelmességet parancsolók. Vessünk egy pillantást a császári német vezérkari tisztek portréjára aus großer Zeit, azután a chilei junta tábornokainak ábrázatára: ugyanaz a tartás, keménység, fegyelem, az utóbbiaknál kiegészülve a spanyol pundonorral, ami egyszerre jelent becsületet, bátorságot, önérzetet és büszkeséget. Minden igazi harcos zseni: bölcs, ragadozó és harcos egy személyben. Hogy ezen kései ksatriják egyáltalán létezhettek az ezredforduló árnyékában, már önmagában is csoda, az pedig, hogy a zsidó kupecszellemtől teljesen megfertőzött és korrumpált nagypolitikában nyíltan érvényesülni tudtak – valószínűleg utolsó alkalommal e világ történetében -, visszaidézi a XVI. századi német-spanyol hegemóniájú Európa levegőjét. Ezt jelenti számunkra a Pinochet-jelenség. A „hatalom akaróinak” és megragadóinak utolsó dicsőséges felvillanását. Augusto Pinochet élete végéig vállalta a felelősséget a hatalomátvétel tervezéséért, lebonyolításáért, még a túlkapásokért is.”

'>http://

Corneliu Zelea Codreanu halálának hetvenedik évfordulója és a Légió kapcsán

2008-11-30T13:30:00.000+01:00

2008. a kerek évfordulók éve. Természetesen nem a csőcselék által ajnározott 1848-as, 1918-as és az 1968-as szennyvízáradásokra gondolok, hanem a számunkra – jobboldaliságunk, tradicionális és konzervatív világnézetünk szempontjából – fontos történelmi eseményekre. Kilencven éve sok – sajnos szomorú és tragikus – minden történt: júliusban Jekatyerinburgban meggyilkolják II. Miklós orosz cárt és családját, októberben Magyarországon kitör a patkányforradalom, gróf Tisza István merénylet áldozata lesz, novemberben véget ér az I. világháború.

1968-ban pedig olyan nagy íróink halnak meg, mint Hamvas Béla és Marschalkó Lajos. Húsz éve távozott el a jobboldali emigrációs újságírás bástyája, Fiala Ferenc.

Illetve szintén kilenc évtizeddel ezelőtt, 1918. december 1-ével kezdődött az erdélyi magyarság és egész Erdély tragédiája: a gyulafehérvári román népgyűlésen ekkor mondták ki Erdély és Románia egyesülését és a román hadsereg 1916. után újból átlépte az ezeréves határt. Ide vezetett a monarchia nemzetiségeit egymás ellen összeugrasztó nivelláló baloldali nacionalizmus. Mondjuk ahhoz, hogy ez mind így megtörténhessen a Károlyi Mihály és bandája által kikiáltott patkányköztársaság hathatós együttműködése is kellett (Pl.: Linder Béla) …

A külhoni és a hazai magyarok iránt egyaránt felelősséget érzőként talán nem a legszerencsésebb az 1938. november 30-án meggyilkolt román jobboldali vezérre, Corneliu Zelea Codreanura (1899-1938) és mártírtársaira emlékezni. Mégis az érzelmeken, a sérelmeken, és a két nemzet között sajnos fennálló ellentétes viszonyon felülemelkedve lehet elfogulatlanul is vizsgálni az ortodox keresztény Codreanut (hívei „Kapitány” – nak hívták), az általa alapított Mihály Arkangyal Légióját és a Vasgárdát, mint a XX. századi jobboldali-szélsőjobboldali mozgalmak közül az egyik legjelentősebbet (szellemiségét tekintve pedig a legjelentősebb). Nem véletlenül voltak valamilyen kapcsolatban a Légióval, vagy írtak róla elismerően olyan személyiségek, mint a később világhírűvé vált vallástörténész, Mircea Eliade, Nae Ionescu vagy Julius Evola.

A XX. század első felének román szélsőjobboldali mozgalma hazai és nemzetközi (politikailag korrekt…) megítélése egyaránt negatív. Mindenütt sovinisztaként, ultrafasisztaként (sic!), antiszemitaként, magyar- és kisebbségellenesként van beállítva. Nem kivétel ez alól az önmagát „hiteles és tárgyilagos” internetes szótárként beállító Wikipédia sem (plusz EZ). Ha románellenességről van szó, akkor a hazai kvázi jobboldal, a nemzetiek, a liberálisok és a baloldaliak véleménye, álláspontja szinte teljesen megegyezik.
A Vasgárdával kapcsolatos első elfogulatlan magyar írás - egy-két '30-as évekbeli cikket leszámítva - tudomásunk szerint a Pannon Frontban jelent meg az 1990-es évek második felében. Ezt követte 1998-ban a Stella Maris kiadó által magyar nyelven megjelentetett Julius Evola 'Orientációk' című könyve, melyben a nagy itáliai gondokodó egy fejezetet szentel >> A légionárius szellem << bemutatására. Az ezredforduló után a Nemzetek Európája Kiadó Nefelecs Kiskönyvtár sorozatában megjelent 'A Tollas Gárda' című tanulmánykötet, amely Corneliu Zelea Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constatin Noica és Vasile Lovinescu írásait gyűjti egybe. Illetve még Ágoston Balázs írt egy cikket 'Szellem és heroizmus' címmel, amely a Magyar Demokrata 2003. január 16-i számában jelent meg. Mindezek mellett Codreanut, a Légiót, a Vasgárdát és a korabeli román közéletet legrészletesebben Taraszevics Zsuzsa, 'A Codreanu-legenda' című, Északi Koronában publikált írása mutatja be.

Az ortodox keresztény Codreanu fiatal kora óta szigorú aszketikus életet élt, apja hatására hamar érdeklődni kezd a politika iránt. Katonai iskolába járt, a háború végén már tiszti kadét. 1919-től fogva egyre jobban kikristályosodik elszánt antikommunizmusa és antijudeokratizmusa.
A korszak Romániájában is probléma a szellemi pályákon dolgozó zsidók aránytalanul nagy száma, fontosnak tartja a felsőoktatásban történő korlátozásukat. A szociális problémák megoldására szánt programját „keresztény nemzetiszocializmusnak” nevezi (a magyar „változat” alapjai is nagyjából ezzel egy időben jelennek meg).
Miután Codreanu társaival együtt számos baloldali, kommunista, és egyéb felforgató tevékenységet végző újság szerkesztőségét szétverte, illetve számos botrányba keveredett, kicsapták az egyetemről, emiatt Nyugat-Európában (több német- és francia egyetemen) végzi tanulmányait, ahol lehetősége van megismerni a helyi politikai viszonyokat.
Többször került börtönbe, és az egyik alkalommal a cellában megigézte Szent Mihály Arkangyal ikonja: a hozzá történő imádkozások hatására született meg benne a döntés, hogy egy olyan magas szellemiségű, hűséges, aszketikus-harcos, megalkuvást nem ismerő elitet kell létrehozni, amilyet a középkor óta nem találni Európában. A Mihály Arkangyal Légiója 1927. június 24-én alakult meg.
A XX. század politikai mozgalmai közül a Légió volt az egyetlen, amely a szellemre és az emberi életen túlra is (!) összpontosított. Organikusan kezelte a hatalom és a szabadság princípiumát, a kettő ellentétét a szeretet (a krisztusi szeretet) princípiuma oldja fel. Emellett fontos volt a légionáriusok és a vasgárdisták számára a különleges halottkultusz: a mozgalomba való belépéskor az új tagok leszámoltak életükkel. Minden cselekedetükkel, szemléletmódjukkal a túlvilági létre készültek. Jól tükrözi ezt földi életen túlmutató szellemiséget a Légió egyik alapító tagjának Ion Mota-nak, a spanyol polgárháború kitörésekor tett kijelentése: „Csak nem nézzük tétlenül, hogy azok ott Krisztus arcába köpnek?!” 1936-ban Mota vezetésével egy hét fős légionárius csoport indult a polgárháborúba, Francisco Franco, és a spanyol hazafiak oldalán harcolva. 1937. januárjában Mota és egyik bajtársa, Vasile Marin hősi halált halt. Corneliu Zelea Codreanu hazaszállíttatja a holttestüket és hősnek kijáró tiszteletadással temetteti el őket.

Tény, hogy a Vasgárdába sok elmebeteg és gyenge képességű is belépett (éppen Codreanu volt az, aki neheztelt amiatt, hogy túl könnyen felvesznek bárkit a mozgalom soraiba, és ezáltal elveszíti elit jellegét), és történtek magyarellenes atrocitások is, de ezek többsége Codreanu halála, és Észak-Erdély visszacsatolása (1940) után; ekkortól fogva sokkal inkább soviniszta irányba mozdult el, aminek – a közös kormányzás után az egész mozgalomnak – Ion Antonescu marsall vetett véget. Gyakori, hogy az ún. „nemzeti” médiumok, szervezetek össze szokták mosni a Vasgárdát a háború után magyarok százait (ezreit?) legyilkoló Maniu-gárdával.

A sovén és kommunista Ceausescu-rezsim bukása után Romániában újjáéledt a Vasgárda kultusza, többek között Horia Sima (1907-1993) útmutatásának köszönhetően. Codreanu, a légionarizmus, és a Vasgárda örökségét több politikai párt és szervezet a magáénak vallotta/ vallja, ezek közül a Noua Dreapta a legjelentősebb, vagy inkább leghírhedtebb, amelynek az igazi jobboldalisághoz nem sok köze van, és a Légió szellemiségéből (annak lényegéből) sem sokat vett át. De viszont annál többet a soviniszta és magyarellenes irányzatból… Minden évben megemlékeznek a Kapitány haláláról (Lásd ezt a videót), az idei hetvenedik különösen nagyszabású volt. Tevékenységük és zavaros eszméik láttán Corneliu Codreanu forog a sírjában. (Lásd ezt)

A továbbiakban néhány idézettel, könyv- és cikkajánlóval, illetve egy videóval szeretnék emlékezni:

„Egy lelki környezetet teremtünk meg, egy erkölcsi közeget, amelybõl megszületik, táplálkozik és amelyben felnõ a heroikus ember." - C. Z. Codreanu

"A légionarizmus elsősorban spirituális mozgalom, célja egy új ember megteremtése és a nemzet üdvözülésének reménye." - Mircea Eliade

Von Thronstahl: Hail You Captain and Thy Guard
A videón olvasható szöveg egy része magyarul (Tárkányi Beatrix fordításával összevetve):

„Ma, 1927. június 24-én, pénteken (Keresztelő Szent János napja), este tíz órakor, vezetésem alatt megalakul a >> Mihály Arkangyal Légiója <<. Csak azok lépjenek e sorokba, akiknek a hitük határtalan. Akiknek kétségei vannak, azok maradjon kívül.” - Corneliu Zelea Codreanu

(Korábbi blogbejegyzésemben is olvasható egy idézet Codreanutól)

- Ajánlott olvasmányok:

- Julius Evola: Orientációk; Stella Maris (Athanor Könyvek), Budapest, 1998. 61-63. o.

- A Tollas Gárda, Corneliu Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constantin Noica és Vasile Lovinescu írásai; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2001.
(Fordította: Tárkányi Beatrix [az idézetek egy része innen való])

- Ágoston Balázs: Szellem és heroizmus; Magyar Demokrata, 2003. január 16.

- Taraszevics Zsuzsa: A Codreanu-legenda; Északi Korona, XXIII. szám, 2006. október, 36-45. o., Nemzetek Európája Kiadó, Budapest.

- Metapédia: Légionarizmus

- Képek forrása: Internet

Néhány megjegyzés a blog szellemiségével és irányultságával, illetve a hasonló témájú internetes oldalakkal, blogokkal, fórumokkal kapcsolatban:

2008-11-30T13:27:00.000+01:00

Tegnap örömmel fedeztem fel a monarchista és konzervatív témában talán legnépszerűbb magyar blogon, a Monarchista Gondolatokon az „Elhullajtott magok, ha csíráznak” című írást, melyben röviden bemutatják a hasonló témakörű jobboldali, konzervatív, monarchista weboldalakat, blogokat, fórumokat, etc.

Köszönet a „reklámért” és a kritikáért.

A bloggal kapcsolatban az alábbi megjegyzést írták: „A blog alcímében pedig javasoljuk, hogy a konzervatív szó után legyen jelen, az "ellen" szócska is, az valósabb mindenképpen, tekintettel az ottani tartalmakra. (És megnyugtatóbb számunkra is.)”.

A félreértések elkerülése végett szeretném megjegyezni, hogy a „konzervatív forradalmár” kifejezés esetében a „forradalmár” szó nem a számunkra megszokott (a történelemkönyvek többségében felmagasztalt…) felforgató, éhes proletár, senkiházi, csőcselék [hogy szépen fejezzük ki magunkat] forradalmárt jelenti, hanem egy forradalmi erejű – rekonzerváló, restauráló - ellenforradalom harcosát.
Vagyis részben a XIX. században kezdődő, de főleg a XX. század első felében kibontakozó konzervatív forradalom szellemiségében értendő.

Lásd például: Horváth Róbert: A konzervatív forradalom.

A többi blog esetében írt kritikák és megjegyzésekkel kapcsolatban az alábbi észrevételeim vannak: hibásnak tekintem azt a nézetet, véleményt miszerint dr. László András filozófus és köre (tehát a hazai metafizikai tradicionalisták és ultradextro-konzervatívok jelentős képviselői) „vírusként”(sic!) terjesztenék „eretnek” eszméiket, világnézetüket.

Ugyanez a helyzet Szálasi Ferenc és a hungarizmus, és minden szélsőjobboldali eszme, mozgalom megítélése kapcsán; illetve a Harcos a cinóberösvényen nevű blog esetében a „Van-e élet a Pannon Front középső "magyar tradicionalista" szakasza és a mai Északi Korona mellett és után is? Van hát, ahogyan egy harcos mondja, az evolai cinóberösvény magyar csapásán. Volna ugyan itt mit tisztogatni (Hamvas Béla és Istóczy-t együtt ünnepelni kicsit durva), de ezzel sokan vannak még így. Azt gondolom, hogy itt egy kereső embert olvashatunk, akinek sok jó felütése van, de erősen befolyásolni hagyta magát - kritika nélkül - a fenti organumoktól.” megjegyzés.

Mind a Monarchista Gondolatok, mind a többi hasonló témájú blog, weboldal, fórum, etc. szerkesztőinek és olvasóinak többsége szerintem autonóm és koherens gondolkodású, és ha sok mindenben nem is tudunk együttérteni a fent említett személyekkel, eszmékkel és folyóiratokkal, de az egyéni érzelmektől mentesen gondolkodva a jobboldaliságunk, és konzervativizmusunk szempontjából lehet tárgyilagosan is vizsgálni őket.

Adriano Romualdi: Mit jelent jelent jobboldalinak lenni?

2008-11-26T16:45:00.000+01:00

"Mit kellene pontosan jelentenie annak, hogy "jobboldalinak lenni"?

Jobboldalinak lenni mindenekelőtt a francia forradalomból származó mozgalmak felforgató jellegének felismerését jelenti, legyen az akár liberalizmus, a demokrácia vagy a szocializmus.

Jobboldalinak lenni másodsorban a racionalisztikus, progresszionista, materialisztikus mítoszok dekadens voltának átlátását jelenti, amelyek előkészítik a plebejus civilizáció hatalmának eljövetelét, a mennyiség uralmát, a monstruózus és névtelen tömegek zsarnokságát.

Jobboldalinak lenni harmadsorban az Állam organikus totalitásként való felfogását jelenti, ahol politikai értékek uralkodnak a gazdasági struktúrákon, és ahol a "mindenkinek a magáét" mondás nem egyenlőséget, hanem a minőségelvű egyenlőtlenség egyenletes fönntartását jelenti.

Végül jobboldalinak lenni azon arisztokratikus, vallásos és harcos szellem sajátként való elfogadását jelenti, amely önmagával itatta át az európai civilizációt, és az Európa hanyatlása elleni harc - e spiritualitás és értékei nevében történő - elfogadását. "

- Forrás:

- Adriano Romualdi: Eszmék egy jobboldali kultúráért. I. rész; Miért nincs jobboldali kultúra? (Molnár András fordítása; Északi Korona folyóirat 5. szám, Nemzetek Európája Kiadó, 2003. szeptember)

1919. november 16.: A hadvezér bevonul a bűnös városba

2008-11-15T14:28:00.000+01:00

"Polgármester Úr!

Szívbõl köszönöm szíves üdvözlõ szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek.

Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor -kimondom- gyûlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az orszzágnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett.

Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fõvárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti szineit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.

De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkrõl a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívébõl, lelkébõl szerteni fogja a rögöt, amelyben õseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.

Katonáim, miután földjeikrõl betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.

Meg vagyok gyõzõdve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezõleg, akik bûnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erõvel segítenek a nemzeti reményekben tündöklõ Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz."

(Vitéz nagybányai Horthy Miklós)

Az I. világháború hőseinek emlékére

2008-11-11T12:01:00.000+01:00

„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés másként határozott. (…) Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

(Ferenc József)

II. Miklós cár és családja emlékére

2008-11-10T18:14:00.001+01:00

II. Miklós minden oroszok cárja

A most következő írásomban november 7. tájékán nem a "Nagy Októberi Szocialista Forrdalom"-ra, és az azt követő sátáni hatalomra szeretnék emlékezni, hanem a tragikus sorsú II. Miklós (teljes nevén: Nyikolaj Alekszandrovics Romanov) orosz cárra és családjára. Egy korábbi írásomban több forrásból is utaltam arra, hogy a magyar származású Nagy Imre (illegitim) miniszterelnök részt vett a cári család kivégzésében 1918-ban. Itt erre részletesen ki fogok térni. A cikket nyáron írtam egy hírporál számára.

A cári Oroszország sorsa már jóval az I. világháború és az azt követő bolsevik-forradalom előtt megpecsételődött. Az elmaradott, szegény ország, a nehézipar, a vasút hiánya, a bürokratikus, korrupt és despotikus államigazgatás, és a gyengekezű uralkodó mind-mind a monarchia ellenségeinek a malmára hajtotta a vizet. Tovább fokozta az ország súlyos problémáit az 1905-ben, Japán elleni háborús vereség, a Balti-flotta megsemmisülése, a szárazföldi csapatok mandzsúriai veresége, illetve az ugyanebben az évben kitört forradalom és a leverését követő megtorlás. Az 1906-ban kinevezett új miniszterelnök, Pjotr Arkagyevics Sztolipin lehetett volna az utolsó reménye Oroszországnak, aki reformjaival megmenthette volna a roskadozó cári birodalmat. De a minden ésszerű újítástól visszakozó, ellenséges körök, a titkosszolgálat segítségével egy színházi előadáson meggyilkoltatták Sztolipin miniszterelnököt.

A tehetséges politikus kiiktatásában érdekelt volt ellenfele, az uralkodói családban egyre nagyobb befolyással bíró Grigorij Jefremovics Raszputyin is. Az orosz történelem egyik legtitokzatosabb és legelellentmondásosabb alakja 1904-ben került a szentpétervári udvarba, a vérzékenységben szenvedő Alekszej cárevics gyógyítása végett, és egészen 1916-os meggyilkolásáig – a cár rokonai tették el láb alól – befolyása alatt tartotta az uralkodói párt, különösen Fjodorovna cárnét. A sarlatán Raszputyin működésének nagyban köszönhető, hogy a bolsevikok később magukhoz ragadták a hatalmat.

Oroszország külpolitikája, nagyhatalmi törekvése, miután a Távol-Keletről kénytelen volt lemondani, a pánszlávizmus eszméjére hivatkozva Balkán, ott is elsősorban a lőporos hordót jelentő Szerbia felé fordult...

A cár és családja

Az I. világháború kirobbantásában tevékeny szerepet vállalt az orosz külpolitika és titkosszolgálat. Már a háború második évében, 1915-ben kiütközött a hadsereg gyengesége, a megfelelő felszerelés és logisztika hiánya, a hátország termelőkapacitásának elégtelen volta mind-mind a cári birodalom közeli bukását jelezték előre.

Az 1917-es februári forradalom miatt a cár – fia nevében is - március 15-én lemondott a trónról, testvére, Mihály javára, aki egy nappal később szintén lemondott. A Kerenszkij-féle ideiglenes kormány az uralkodót és családját először Carszkoje Szeloban, augusztus 14-ét követően a szibériai Tobolszkban házi őrizetben tartotta, majd pár hónappal később továbbszállította Jekatyerinburgba, ahol egy helyi kereskedő, Ipatyev házában helyezték el őket. Az októberben, - a Gergely-naptár szerint november 7-én - „kitört” bolsevik forradalom* következtében Jekatyerinburg a vörösök kezére került. II. Miklós és családja őrzésére állítólag magyar és orosz katonákat rendeltek, más források szerint letteket. De az oroszok körében szokás volt minden más nem orosz nemzetiségűt „letteknek” nevezni. Történelmi tény, hogy a polgárháborúban közel 100.000 magyar hadifogoly a vörösök oldalán harcolt, ahonnan később közülük kerültek ki a hazai kommunisták nagy többsége is. Magyarok harcoltak a fehérek ellenében a Távol-Keleten (Amuri partizán…), Szibériában; Jekatyerinburgban még ma is utca van elnevezve róluk. Avdejev és Jakimov beszámolója szerint az Ipatyev-ház őrségét 1918 májusában magyar katonák alkották.

A jekatyerinburgi Ipatyev-ház, ahol a szörnyű tragédia történt

A polgárháború következtében, mivel a fehér csapatok közel jártak a városhoz, a bolsevikok úgy döntöttek, hogy kivégzik a cári családot. Emellett Lenin személyes ügyének, bosszújának tartotta a kivégzést, a III. Sándor cár ellen merényletet elkövető terrorista bátyját kivégezték. 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel a család tagjait felébresztették, arra hivatkozva, hogy átszállítják őket egy biztonságosabb helyre. II. Miklóst, Alexandra Fjodorovnát, öt gyermeküket, Olgát (22), Tatyjanát (20), Mariát (18), Anasztasziát (16), Alekszej cárevicset (14) és a család négy szolgálóját levitték a ház pincéjébe, ahol felsorakozott velük szemben csőre töltött puskával a kivégzőosztag. Az első lövésektől az uralkodó és felesége azonnal meghalt, a szolgálók halálosan megsebesültek, az ifjú cárevicset közvetlen közelről a kivégzés parancsnoka pisztollyal fejbe lőtte. A lőpor miatt keletkezett füstben az osztag tagjai nem láttak semmit, vártak, amíg elült, majd a továbbiakban – állítólag azért, mert nem akartak a gyerekekre puskával lőni – szuronnyal gyilkolták meg a cári pár gyermekeit. (No comment…). Állítólagos legendák keltek szárnyra arról, hogy a vérengzést Anasztaszia hercegnő, illetve a cárevics túlélte (többször látták élve Szibériában…) és sikerült Nyugatra menekülniük, de ezek az állítások sajnos csak fantazmák: a szovjet CSEKA kezéből nem volt menekülés. A kivégzés nyomainak eltüntetésére kivezényelt brigád tagjai közül többen rosszul lettek a látványtól, a vérnyomokat fűrészporral szórták le; a hullákat teherautókra pakolták, és a város közelében lévő erdőbe vitték, ahol meztelenre vetkőztették, megpróbálták elégetni, majd elásták. Pár nappal később visszatértek, kiásták, és több holtestet savval öntöttek le, majd újból elásták őket. Nyolc nap múlva, július 25-én a fehér csapatok elfoglalták Jekatyerinburgot.

Az utolsó ismert fénykép a cári családról, 1918-ban

A fentebb már említett állítás, miszerint magyarok is részt vettek a kivégzésben, részben a fehérek vizsgálódásának is köszönhető, mert a kivégzés helyszínéül szolgáló pincében az orosz nyelvű, a cári családot gúnyoló, gyűlölködő, trágár feliratok mellett van egy gyenge orosszal kezdődő, magyarul folytatódó felirat is: „Vargas karau...1918.VII.15...”, „Verhas Andras 1918.VII / 15e örsegen”. A kivégzők névsorát tartalmazó Meier-lista** szerint egy Andreasz Vergazi nevű „lett” (magyar) őrszolgálatot hajtott végre a ház őrposztján. Az osztrák származású, orosz hadifogságba esett, kommunistává vált Johann Meier a kivégzés éjszakáján a házban tartózkodott, 1956-ban, a NSZK-ban megjelent 7Tage folyóiratban közzétett listája szerint a kivégzésben részt vett: Jurovszkij, P. Medvegyev, Nyikulin, Vagamov (oroszok) és 7 magyar, összesen 11 fő. A hét magyar neve: Gorvat Laiosz, Fiser Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nad Imre, Grinfeld Viktor, és Vergazi Andreasz. Magyarul így hangzanak ezek a nevek: Horvát Lajos, Fischer Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grinfeld Viktor, Verhas András. A kivégzésben résztvevő, visszaemlékező Jurovszkij listájában habár lettek vannak említve, de a cirill betűs írást magyarra fordítva, a fent említett magyar neveket lehet olvasni.

Nagy Imre… Hogy ez a Nagy Imre azonos-e a későbbi moszkovita kommunista politikussal, majd magyar miniszterelnökkel, akit az 1956-os forradalomért kivégeztek, azt nem lehet tudni. A bolsevik forradalom oldalán harcoló közel 100 ezer magyar katona között sok-sok Nagy Imre lehetett, de az szovjet levéltárak által is dokumentált tény, hogy a későbbi miniszterelnök 1918 tavaszán Jekatyerinburgban és környékén teljesített szolgálatot (főleg katonai komisszárként). Ugyanez év őszén, Szibériában esett a fehér csehszlovák légió fogságába. Saját önéletrajzában is leírja, hogy 1918-ban a bizonyos ideig a városban tartózkodott

A Meier-lista

Jekatyerinburg városát, 1924-ben, bolsevik parancsnoka, Szverdlovról nevezték el, aki Lenintől kapta az utasítást a cári család kivégzésének végrehajtására. Szverdlovszk egészen 1991-es visszanevezéséig zárt város volt, külföldiek nem léphettek be oda, lakói csak külön engedéllyel hagyhatták el… Az Ipatyev-ház, ahol a szörnyűséges gyilkosság végbement, zarándokhellyé vált, emiatt a szovjet hatalom, 1977-ben lebontatta. A város tanácselnöke ekkor Borisz Jelcin volt.

A cári család földi maradványait 1991-ben találták meg, DNS-vizsgálattal azonosították II. Miklós cárt, Alexandra Fjodorovna cárnét, Olgát, Tatyjanát, Anasztasziját nagyhercegnékat, a család orvosát és három cselédjét. Tavaly augusztusban megtalálták a két hiányzó családtag, Marija hercegnő és Alekszej cárevics csontvázát. 1981-ben az emigráns orosz ortodox egyház mártírokká nyilvánította II. Miklóst és családját, 2000-ben az Orosz Ortodox Egyház pedig szentté avatta őket. A cári családot 1998. július 17-én helyezték örök nyugalomra a szentpétervári Péter és Pál Székesegyházban. A repülőtértől a székesegyházig vezető úton milliók rótták le kegyeletüket Oroszország utolsó cárja és családja előtt.

A teljes igazságot a kivégzéssel kapcsolatban valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de a lényeg az, hogy míg a Jekatyerinburghoz távoli Európában tombolt a világháború, addig a kegyetlen élet-halálharcot vívó fehérek és vörösök küzdelmének hátterében az orosz monarchia korszaka tragikusan véget ért, és kezdetét vette a XX. század legtöbb emberéletet követelő diktatúrája.

- Jegyzetek:

- Gyóni Gábor: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai; A Hét (www.ahet.ro), 2007.04.29. Lásd ITT.

- Wikipédia: II. Miklós orosz cár

- Kun Enikő: Az orosz cár és családjának kivégzése; National Geographic, 2004.07.16. Lásd ITT.

- Földi Pál: A szent ördög, Raszputyin; Anno Kiadó, 2006.

*Az ún. „Téli Palota ostroma” néven elhíresült fénykép, amely a kommunista történelemtanítás szerint a szocialista forradalom kezdetét jelentette, egy hamisítvány, képrészletek összemontírozásából készült. A tömeg ki se vonult az utcákra, a fegyverrel rendelkező bolsevikok egyszerűen besétáltak a cári palotába, az egyik teremben megkérdezték, hogy merre van a borospince, és utána lerészegedtek… A kommunisták tényleges hatalomátvételét az elit alakulatnak számító kronstadti tengerészek (később fellázadtak a bolsevikok ellen, ezért kivégezték őket) és egyéb diverzáns katonai alakulatok végezték, de a Szentpéterváron és szerte az országban uralkodó anarchisztikus állapotok miatt nem volt nehéz dolguk.
**Meier listája mellett még listát készített több egykori kivégző is, Jurovszkij, K. Medvegyev, P. Medvegyev, Jakimov, Sztrekotin. Meier kivételével a többi szerint lettek voltak a kivégzőosztag tagjai, Sztrekotin ismeretleneket ír összeállításában. Van aki szerint 10, 11 vagy 12 fő vett részt a cár és családjának meggyilkolásában.

1938. november: Észak felé!

2008-11-02T12:09:00.000+01:00

Hét évtizeddel ezelőtt, Európa és nemzetünk utolsó dicső korszakának kezdetekor, az első bécsi döntés alapján a trianoni gyalázat egy része leomlott! Az entente-szuronyokkal és szabadkőművesek által létrehozott - és irányított - Csehszlovák műállamtól, az elcsatolt 61 ezer km²-ből közel 12 ezer km² visszakerült a Magyar Királysághoz. A Felvidék ezen részén a lakosság 86%-a magyar nemzetiségű volt.

Ajánlott írások: Szent Koroma Rádió: Idén 70 éves a dicsőséges bécsi döntés

1000 év törvényei: Törvénycikk a felvidéki területek visszatéréséről és az országhoz való csatolásáról

90 éve gyilkolták meg gróf Tisza Istvánt, a patkányforradalom kezdetét veszi...

2008-10-31T21:35:00.000+01:00

Gróf Tisza István, a 2. Honvéd huszárezred parancsnoka, az olasz-fronton, 1918-ban.

Zala György szobrászművész 1934-ben felavatott monumentális szoborcsoportja a mártír miniszterelnök emlékére. 1945 után a Tisza szobrot beolvasztották a Sztálin szoborba, a katona búcsúja egy budapesti laktanyába, a magvetőt ábrázoló szobor Munka címmel megcsúfolva Esztergomba került. Az emlékművet 1948-ban bontották el.

A liberálisoknak már akkor sem tetszett

Szobra Debrecenben, napjainkban.

1918. októberében az egész Monarchiában egyre zavarosabbá kezdett válni a helyzet, mindenütt fosztogatások, a forradalmi felbújtók és csőcselék tagjai inzultálták a frontról hazatért veteránokat, sebesülteket.

Megrugdosták, leköpték a katonatiszteket, rangjelzéseiket, kitüntetéseiket letépik; a közbiztonság fokozatosan romlik, már-már anarchikus állapotok uralkodnak.

Herczeg Ferenc Északi szél című könyvében így emlékszik az általános helyzetre: "A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott… levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén, és arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított bal kezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy jobb karja tőből hiányzik.”

Október 31-én minden bizonnyal Károlyi utasítására "ismeretlenek" (valószínűleg a 16-án merényletet megkísérlő galilei-körös Lékai János és Korvin (Klein) Ottó és klikkje követte el a gyilkosságot) a Hermina úti Roheim-villában meggyilkolják gróf Tisza Istvánt.

A Pesti Hírlap másnap így tudósít a tragikus eseményről: „A Hermina út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. - Mit óhajtanak? A civil válaszolt: - Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? - Nem rejtegetek senkit sem. – Az idegenek hamarosan eltávoztak… Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten." "Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: - Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. - Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! - Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. - Nem teszem! - Álljanak félre a nők! - Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. - Na, hát mit akarnak? - Maga az oka a háborúnak! - Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. - Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! - Nem én vagyok az oka! - Álljanak félre a nők! Semmi válasz… - Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. - Végem van, – mondotta Tisza - ennek így kellett lennie.
A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

(Pesti Hírlap: A véres szabadságnak áldozatul esett gróf Tisza István; 1918. november 1.)

Íme, a szabadkőműves, haza- és nemzetáruló, királyellenes lázító, (vörös)gróf Károlyi Mihály az I. (patkány)Népköztársaság elnöke...

... egy gyomorbajosra emlékeztető "szobra", mint a köztársaság és a demokrácia - méltó - szimbóluma 1975 óta éktelenkedik a Parlament mellett...

... a söpredék őt és bandáját élteti...

... frontlógósok, dezertőr-, esküszegő katonák, a patkányforradalom "hősei"...

... jöttment senkiháziak, (juda)pesti csőcselék...

... a múltat végképp eltörölni...

... hogy aztán ők a feladatot bevégezzék...

Idézetek forrása: Wikipédia
Képek forrása: Internet

Október 23. és a szabadságharc hőseinek emlékére

2008-10-22T17:38:00.000+02:00

Percről-percre, óráról-órára egyre többen csatlakoztak a megmozduláshoz, a karhatalom egyelőre tehetetlen volt. A nap fő eseménye a bolsevik zsarnokság szimbóluma, a Sztálin-szobor ledöntése és a Magyar Rádió ostroma volt. A további nagyszerű - és sajnos magyar szempontból tragikus - események ismertek.

Napjaink általános és elfogadott (tehát politikailag korrekt) történelemoktatása és -szemlélete azt - akarja - állítani, hogy az 1956-os forradalom célja a kommunizmus, a baloldali ideológia megújítása/megreformálása, és a demokratikus átalakulás volt, a Harmadik Magyar Köztársaság pedig '56-ból gyökerezik, és a forradalom legnagyobb alakja Nagy Imre miniszterelnök.

Na, ebből egy szó sem igaz, állítsanak csak bármit a hatalmukat átmentett hóhérok, elvtársak, és fattyaik. Az 1956. Október 23-i forradalom, és az azt követő szabadságharc minden ízében jobboldali, antikommunista/antibolsevista felkelés volt. A kiszipolyozott, csontig lecsupaszított nemzet elemi erővel szállt szembe (pedig előre eltervezett volt az egész, hogy indokot találjanak a katonai megszállásra, csak rövid időre kicsúszott a háttérerők kezéből az irányítás) a Világ legerősebb katonai hatalmával. Az ENSZ és az Egyesült Államok asszisztálása (az izraeli agresszió támogatása fontosabb volt számukra...) következtében a Szovjetunió Vörös Hadserege zöld jelzést kapott szabadságharcunk vérbefojtására.

1956 hősei nem a földrabló, padláslesöpörtető Nagy Imre miniszterelnök, nem a poroszlói tizedelő Lukács György, nem is a tüntetőkre lövető Maléter Pál (aki a Magyar Királyi Honvédségben tett esküjét megszegte és a Néphadsereg tisztje lett), vagy Göncz - Patkány -Árpád, Mécs Imre és egyéb megalkuvó senkiháziak voltak. Nagy Imrét és társait ugyanaz a rendszer végezte ki, amelynek felépítésében tevékenyen részt vettek.

Minden jobboldali és konzervatív magyar számára '56 hősei olyan emberekben testesülnek meg, mint Mindszenty József bíboros-hercegprímás, az 1945 előtti rend - és az azt restaurálni szándékozók még élő tagjai, Pongrátz Gergely, a Corvin-köz parancsnoka, Wittner Mária, vagy a névtelen szabadságharcosokat tömörítő 'Pesti Srácok', stb. sokasága.

Lásd például: EZT

Legjobban talán Bognár József sorai illenek ide, amelyet az egykori nagyon színvonalas jobboldali folyóiratban, a Pannon Frontban találtam, ebből idézek pár részletet:

" ...1989 óta folyik ötvenhat kommunista birtokbavétele. Csak posztkommunista felfogásban megismerni, értékelni. Ezt mutatta már a '89 június 16-i "temetés" is, amelynek külsőségei nagyon emlékeztettek 1919. május elsejének kommunista megünneplésére a Hősök terén. A főhős pedig Nagy Imre, a huszadik századi magyar történelem egyik fő bűnözője, a cári család egyik feltételezett gyilkosa*, a Rákosi korszak begyűjtési minisztere, ötvenhat dilettáns politikusa.

Mert ne felejtsük és tudatosuljon bennünk, hogy ötvenhat bukásáért nem kis részben Nagy Imre és bandája kártékony külpolitizálása is okolható. de mit is várhattunk volna egy olyan kormánytól, melynek tagja volt többek között Tildy Zoltán, a palástos hóhér, Bibó István, a parasztbolsevik, kommunista társutas, aki Révaival vállvetve csinálta a Nagy Ferenc ellnes hecckampányt 1947-ben. Vagy Lukács-Löwinger György, alias Georg von Lukács, a véreskezű komisszár, aki magyarul még fogalmazni se tudott. Egy részletét azonban jól ismerjük a perről készült filmnek. Amikor Nagy Imre kijelenti Kádár bírósága előtt, hogy ő Magyarország törvényes miniszterelnöke. Nos nem. Ez súlyos tévedés. Őt a Rákosi s Gerő-félék nevezték ki, háttérben a gazdáikkal: Sztálinnal, Hruscsovval. Ez mitől lenne legitim?

Nagy Imre a hős. Más nem történt, más nem volt akkor csak ő, s egyre inkább mitikus hőst próbálnak fabrikálni belőle. Bár peréről készült filmet még ma sem szabad látni. Végülis minek a mítoszrombolás. Állítólag Vásárhelyi Miklós ennek egyik fő akadályozója. Bizonyára nyomós oka van erre.

Nagy Imrét kivégezték. Jogosan. Bűnös volt. Ahogy az volt Gimes, Szilágyi, Losonczy stb. is. Nagy Imre hazaáruló volt egész életében. Moszkva ügynöke, népnyúzó zsoldos volt. Az ítélet tehát igazságos, ahogy például Rajk-Reich esetében is az volt. Csak az indoklás és a bírók kiléte lehet kifogásolható. Az ítélet nem.

Nemrég végre szobrot is kapott. Szerencsére tehetségtelen ember rossz műve. Bele is illik a környzetbe. Legfeljebb csak két kifogásunk lehet ezzel kapcsolatban. Egyik, hogy közelebb kellett volna felállítani a kretén, szintén hazaáruló Károlyi Mihályhoz. A másik, hogy talán helyesebb lett volna mindjárt a XXII. kerületi "Szoborpark"-ba vinni. Mert reméljük, egyszer odakerül... a szemétdombra.

És akkor talán már olyan világ lesz, hogy például Tóth Ilona tisztessége, mártíromsága is jobban nyilvánvalóvá válik."

- Jegyzetek:

Bognár József: Hősök és bűnözők; Pannon Front, 7. szám, 1996.

* Nagy Imre életrajzi adatai is utalnak rá, lehetséges, hogy részt vett a cári család kivégzésében.
A cirill-betűs Ipatyev-listán olvasható egy Nagy Imre nevű katona.

Lásd például: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai

Erre a témára majd egy a cári családdal kapcsolatos írásomban visszatérek.

Tisza István: "Ezt a háborút elvesztettük"

2008-10-22T15:36:00.000+02:00

2008. október 17-én volt a kilencvenedik évfordulója annak, hogy a magyar - és az egyetemes - történelem egyik utolsó jelentős politikusa, Dr. szegedi és borosjenői gróf Tisza István, M. Kir. Miniszterelnök elmondta híres beszédét, melyből az akkori és későbbi ellenzék, ellenségei, és a történészek is csak egy mondatfoszlányt ragadtak/ragadnak ki: "... ezt a háborút elvesztettük."

A továbbiakban eme nagyformátumú személyiség beszédét fogom leközölni, gróf Tisza István személyéről pedig a meggyilkolásának évfordulóján írok.

824. Országos ülés, 1918. október hó 17-én, csütörtökön

Simontsits Elemér elnök: Az ülést megnyitom. (...) T. ház! Most folytatni fogjuk a kormánynyilatkozathoz való hozzászólásokat. Ki az első szónok?

Mihályi Péter jegyző: Gróf Tisza István!
Gr. Tisza István: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Lehetőleg rövidre igyekszem fogni felszólalásomat, annyival inkább, mert hiszen a legközelebbi időben az indemnitási vita alkalmat fog nyújtani olyan kérdések beható taglalására, amelyeknek tisztába hozatalát az ország érdekében időszerűnek gondolom. Azt hiszem azonban, hogy ma már az ország érdekében cselekszünk, ha bizonyos kérdéseket tisztába hozzuk azzal a szándékkal, hogy elhárítsuk a nemzet útjából mindazokat a félreértéseket, amelyek a magyar nemzet érdekeit elhomályosítják és gyengítik (Igaz! Úgy van! jobbfelől).

Az általam elmondandók elsősorban arra a nagyhorderejű nyilatkozatra vonatkoznak, amelyet tegnap a t. miniszterelnök úr szájából hallottunk. talán én voltam az első körülbelül egy évvel, vagy több mint egy évvel ezelőtt, aki figyelmeztettem arra, hogy Ausztriában olyan jelenségek merülnek fel, hogy az osztrák közállapotok olyan fordulatot vesznek, amelynél fogva mi esetleg nem fogjuk többé szemben találni magunkat azzal az osztrák állammal, amelyikkel a dualizmus alapján kapcsolatban állunk. Fájdalom, t. ház, ezek a jelenségek azóta nemcsak ismétlődnek, de olyan mértékben súlyosbodtak, hogy a dualizmus fenntartását teljességgel lehetetlenné teszik. (Igaz! Úgy van! a jobb- és a baloldalon.) Az a történelmi kérdés és akadémikus kérdés, hogy ezt valaki örvendetesnek tartja-e vagy sem; a gyakorlati fontossággal bíró tény, amelyet az ország érdekében konstatálnunk kell, az, hogy abban a tekintetben magyar és magyar ember között nem lehet nézeteltérés, hogy ennek az osztrák helyzetnek a konzekvenciáit a magyar állam függetlensége irányában, a perszonál unió irányában kell levonnunk. (Élénk helyeslés a jobb- és baloldalon. Éljenzések balfelől.) Azt hiszem, nem tesz jó szolgálatot az országnak az, aki bárminő szempontból is ezt a tényt, azt az igazságot elhomályosítani igyekszik. (Helyeslés balfelől.)

Én a magam részéről ehhez csak azt fűzhetem hozzá, hogy nagyon természetesen nekünk a perszonál unió jelszavával játékot űznünk nem szabad. (Helyeslés a jobb- és baloldalon.)
Fényes László: Csalni nem lehet! (Zaj a jobb- és a baloldalon.)
Meskó Zoltán: Kétszáz év óta küzdöttünk érte! (Zaj.)
Elnök (csenget): Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben maradni! (Zaj a szélsőbaloldalon.)

Miskolczy Imre: Na entente-barátok! Aki ez ellen állást foglal, az entente-barát! (Folytonos zaj a jobb- és a baloldalon.)

Elnök (csenget): Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben lenni! Méltóztassanak lehetővé tenni, hogy a szónok beszélhessen és eloszlassa a félreértést.

Fényes László: Salzburgban fogják megállapítani a függetlenségünket?

Gr. Tisza István: T. ház! Nekünk félrendszabályokkal megelégednünk nem szabad. (Helyeslés balfelől.) Az a körülmény, hogy az osztrák viszonyoknak az az átalakulása, amely az 1867: XII. tc. fenntartását és alkalmazását lehetetlenné teszi, az 1723-i törvények hatályán nem változtat, az a peszonál uniónak teljes keresztülvitelét nem akadályozza. Mert tegnap is hallottam, most is hallom, hogy az 1723-i törvények a közös védelmet állították fel. (Ellentmondások és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem közös, hanem kölcsönös!)

Balla Aladár: Nem kell a kölcsönös védelem sem! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Elég volt! Halljuk! a jobboldalon.)

Zlinszky István: Teljes elválást! (Zaj.)

Lovászy Márton: Akkor miért csinálták a közös hadsereget?

Egy hang (a szélsőbalodalon): A védelem kölcsönös, a hadsereg közös!

Kállay Tamás: Még tegnapelőtt a német hadikölcsön érdekében íratott! (Úgy van! a jobboldalon. Felkiáltások: Pénzért! Zaj.)

Elnök: Csendet kérek!

Gr. Tisza István: ...és a kölcsönös védelem éppúgy teljesíthető a teljesen különválasztott hadsereg útján, mint közös hadsereggel. (Igaz! Úgy van! jobb és balfelől.) Úgyhogy a magunk részéről minden kételyt kizárólag konstatálnunk kell azt, hogy a hadseregnek teljes különválasztását akarjuk. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.)

Elnök: Csendet kérek. Méltóztassék a szónokot csendben meghallgatni.

Fernbach Károly: Meg is kell csinálni!

Elnök: Méltóztassék csendben maradni!

Juhász-Nagy Sándor: Tíz év előtt volna ezt mondani, amikor kidobták az ellenzéket.

Elnök: Kéren Juhász-Nagy Sándor urat, méltóztassék csendben maradni.

Gr. Tisza István: A mai komoly pillanatban semmiféle közbeszólás által magamat e mellékvágányokra elvezettetni nem engedem. (Helyeslés a jobboldalon. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem akarjuk!) Azt hiszem, vannak dolgok, amelyket az ország érdekében el kell mondani. (Zaj a szélsőbaloldalon.)

Elnök: Méltóztassék a közbeszólásoktól tartózkodni.

Gr. Tisza István: Vannak dolgok, amelyeket az ország érdekében kifejezésre kell juttatni, és ebbéli kötelességemet teljesíteni fogom, anélkül, hogy a t. képviselő urak ebben megzavarhatnának. (Helyeslés a jobboldalon.) Ismétlem tehát, hogy miután az osztrák viszonyok kialakulása a perszonál uniót mellőzhetetlenül szükségessé tette, ennek a perszonál uniónak sem a szavakkal játszásnak, sem félrendszabálynak lennie nem szabad. (Élénk helyeslés.) Ennek magában kell foglalnia a hadsereg... (Zaj és felkiáltás a szélsőbaloldalon: Általános választói jog! Felkiáltások a jobboldalon: Mindig másról beszélnek! Zaj.)

Elnök: Csendet kérek, t. ház! Az ilyen közbeszólások a tárgyalás komolyságának rovására mennek. Méltóztassék ettől tartózkodni! (Nagy zaj.) Csendet kérek!

Beck Lajos: Ilyent nem lehet komolyan hallgatni!

Szilágyi Lajos: Még ők beszélnek parlamenti színvonalról, szólásszabadságról! (Úgy van! a jobboldalon.)

Elnök: Csendet kérek! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Meghallgatjuk!)

Miskolczy Imre: A hazaárulót, igen.

Elnök: Csendet kérek!

Fényes László: Miskolczytól nem tanulunk hazafiságot!

Egy hang (a jobboldalon): Fogd be a szádat! Ki velük!

Elnök: Méltóztassék ilyen közbeszólásoktól tartózkodni! Csendet kérek! Ne méltóztassék ilyen kifejezéseket használni.

Fényes László: Szabolcsba jerünk, ott beszéljünk Kállay úr!

Kállay Tamás: Kiverünk onnan!

Fényes lászló: Én mindig kimegyek a nép közé. A napokban is ott voltam!

Kállay Tamás: Ne méltóztassék hazudni! (Nagy zaj.)

Elnök: Csendet kérek, t. ház! Méltóztassanak a szónokot nyugodtan meghallgatni. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Kérem Vass János képviselő urat, szíveskedjék csendben lenni.

Fényes László: Sólovagok és ügynökök! (Zaj.) Bútorügynök mer beszélni! (Zaj.)

Elnök: Kérem Fényes László képviselő urat, nyugodjék meg! (Derültség a jobb- és baloldalon.)

Gr. Tisza István: Tehát ismétlem: a perszonál uniónak magában kell foglalnia a hadsereg teljes különválasztását, (Igaz! Úgy van! jobbfelől.) és magában kell foglalni a magyar nemzetnek a külképviselethez való külön jogát is. (Általános élénk helyeslés.) És ami különösen ennek a nagyhorderejű elvnek a remélhetőleg küszöbön álló béketárgyalásoknál való megvalósítását illeti, nézetem szerint abban az átmeneti állapotban is, amelyben a béketárgyalások leszünk, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a magyar nemzet érdekei a béketárgyalásnál megfelelő pozícióval és felhatalmazással bíró megfelelő magyar ember által képviseltessenek (Általános élénk helyeslés. Taps a jobboldalon.)

Balla Aladár: Aki nem vörös posztó az ellenfél szemében! (Zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk!)

Elnök: Csendet kérek t. ház!

Gr. Tisza István: Áttérek most a másik kérdésre, (Zaj. Halljuk! Halljuk!) amely nézetem szerint lelki nyugalmunknak és higgadtságunknak fenntartását és az erők egyesítését éppen oly parancsolólag megkívánja, és ez a háború befejezésénak a kérdése. (Halljuk! Halljuk!)

T. ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hol van a végleges győzelem?)

Fényes László: Az Igazmondó nem ezt mondta! (Zaj a szélsőbaloldalon.)

Elnök (csenget): Valóban nem méltó egy komoly tárgyaláshoz, hogy folyton ilyen közbeszólásokkal zavarják. (Helyeslés jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy nem tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy nem tudnók az ellenségnek a végleges győzelmét nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak. (Igaz! Úgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon. Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Ennek folytán csak helyeselhetem azt, hogy német szövetségünkkel együtt a Wilson-féle 14 pont és az azokhoz függesztett ismert pontok alapján ajánlottuk fel a békét ellenségeinknek.
Hock János: De ha kell, külön is! (Zaj és közbeszólások a szélsőbaloldalon. Halljuk! jobbfelől.)
Gr. Tisza István: és, t. ház, magával ezzel a ténnyel, ti. azzal, hogy a Wilson-féle 14 pont alapjára helyezkedtünk, adva egész külpolitikai orientációnknak az a módosulása, amelyet gróf Károlyi Mihály képviselőtársam tegnapi beszédében kifejezésre juttatott, (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon) mert hiszen a 14 pont egyike, ugye, a népszövetséget és minden külön szövetség tilalmát invotálja, (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon) nagyon természetes tehát, hogy úgy a Németbirodalom, mint Ausztria és Magyarország, amidőn a Wilson-féle pontok között ennek a pontnak az alapjára is helyezkedett, ezzel úgy a népszövetséget, mint a külön szövetségektől való tartózkodás elvét magáévá tette. (Úgy van!) Tehetjük ezt annyival inkább, mert hiszen az egész világnak ez a berendezkedése, amely a népszövetség alapján épül fel, feleslegessé teszi a külön szövetségek rendszerét… (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk!)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: … feleslegessé teszi a különösen miránk nézve, akiket abba a szövetségi rendszerbe, amelynek hű tagjai voltunk és vagyunk mindaddig, amíg fennáll: egy olyan veszély hajtott bele – a hódító, agresszív, autokrata Oroszbirodalom törekvései ellen való védekezés szüksége, - (Igaz! Úgy van! a jobboldalon és a középen. Zaj és közbeszólások a szélsőbaloldalon.) amely veszély ma, hála az Egek Urának, megszűnt, úgyhogy ennek a háborúnak rettentő pusztításai és veszteségei között mint egy a magyar nemzet egész jövőjére nézve nagyhorderejű, aktív tételt kell beállítanunk a hódító, autokrata, létérdekeinkkel ellentétes törekvéseket támasztó orosz cári birodalom felbomlását. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon és a középen.)
(…)
T. ház! Hozzá kell még tennem az előbb elmondottakhoz – mert ezzel nemcsak magamnak, de igazán azt hiszem, a magyar nemzet jó hírnevének is tartozom, - hogy mindaz, amit külpolitikánk újabb orientációjáról mondottam, abszolúte nem foglalhat és nem foglal magában semmiféle hűtlenséget német szövetségesünkkel szemben. (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) Német szövetségesünkkel egyetértőleg helyezkedtünk erre az új elvi álláspontra, német szövetségesünkkel egyetértőleg kell berendezkednünk ezen az új elvi alapon. Ez a lépés minden a világon lehet, csak nem ellenséges lépés a szövetségesünkkel szemben.
(…)
Ezeknek a tényeknek egész sorozatára mutathatunk rá és kell ismét és ismét, és ezeknek a tényeknek a tudatát kell belevinnünk a velünk szemben álló hatalmak köztudatában annak igazolásául, hogy az egész úgynevezett cseh-tót probléma létezik, hogy az nem egyéb, mint a cseh népfaj rablási törekvése olyan terrénumon, (Igaz! Úgy van!) amelyen sem a népek önrendelkezési joga alapján, sem a nemzeti elv alapján, sem semmiféle igazságos és helyes elv alapján keresnivalójuk nincs. (Taps.) Ami magát a mi nemzetiségi kérdésünket illeti, azt hiszem, hogy nekünk mindnyájunknak igyekeznünk kell a felvilágosítás fegyverével élni itt is annak kimutatására, hogy merőben téves beállítás az, mint hogyha a magyar kisebbség itt zsarnoki eszközökkel uralkodott volna a többséggel bíró nemzetiségekkel szemben. (Igaz! Úgy van!) Ami először számarányokat illeti, itt nem beszélek Horvátországról, amelyet a magyar törvény is külön politikai nemzetnek ismer el, amellyel való állami közösségünk tehát a két testvérnemzet közötti viszony alapján merül fel. Horvátország leszámításával tehát maga a magyar faj határozott többséget képvisel; egyesülve a németséggel, amelyik politikai szempontból teljesen azonosította magát a magyar fajjal, számszerűleg Magyarország lakosságának körülbelül kétharmadára rúg, gazdasági és kulturális súly tekintetében pedig ennél a kétharmadnál is természetesen igen sokkal nagyobb hányadot képvisel. De továbbá azon polgártársaink nagy része is, akik nem tartoznak a magyar fajhoz és nem a németséghez, teljes hűséggel és odaadással helyezkedik a magyar nemzeti állam elvi alapjára, úgyhogy törpe kisebbség az Magyarországon, amely a nemzeti államnak alapgondolatával ellentétbe helyezkedik.
Pop Cs. István: Az egész nép szembehelyezkedik! (Zaj.)
Gr. Tisza István (a román nemzetiségiek felé): A képviselő uraknak teljességgel nincs joguk az egész román nép nevében beszélni. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.)
Vajda Sándor: Önnek egyáltalán nincs joga!
Gr. Tisza István: Hosszú időn át voltam az ugrai kerület képviselője, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erőszakkal!) melynek választói körülbelül egyharmadrészben románok. Biztosíthatom róla a képviselő urakat, hogyha ott együtt megjelenünk, akkor az ottani románság 99 századrésze az én szavamra fog hallgatni és nem az önökére (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tiszta szavazásnál?)
Fényes László: Ez az önbizalom!
Gr. Tisza István: A t. képviselő uraknak sokkal jobb volna alaposabban megismerkedniök a helyzettel, mielőtt ilyen kérdésben olyan kijelentéseket tesznek, melyekkel akaratuk ellenére ellenségeik malmára hajtják a vizet. (Helyeslés jobbfelől.)
Pop Cs. István: Ezt már hallottuk! Nem hiszi senki! (Zaj és közbeszólások a jobboldalon.)
Elnök (csenget): Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól kölcsönösen tartózkodni és megőrizni a ház nyugalmát.
Fényes László: Még mindig a régi ideológia!
Elnök: Kérem Fényes László képviselő urat, ne tartson külön szónoklatot.
(…)
Gr. Tisza István: A másik, ezzel szorosan összefüggő kérdés – mert hiszen az ellenséges közlemény szoros kapcsolatba hozza a kettőt, hogy mi nemcsak a nemzetiségek elnyomói, hanem egyúttal sötét reakcionáriusok vagyunk – a másik kérdés az úgynevezett demokratizálódás kérdése. (Halljuk! Halljuk!) Nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges… (Élénk ellentmondások a baloldalon.)
Szinyei-Merse Félix: Várják be a végét. (Zaj.)
Bródy Ernő: Gyalázat! (Folytonos zaj a baloldalon.)
Elnök (csenget): Több nyugalmat kérek, képviselő urak. Tessék csendben meghallgatni a szónokot.
Gr. Tisza István: Itt árnyalatnyi különbségek lehetnek. Vannak is. (Nagy mozgás és élénk közbekiáltások a baloldalon.)
Elnök: Kérem Pető Sándor képviselő urat, szíveskedjenek csendben maradni!
Gr. Tisza István: Igazán nem hiszem, hogy a t. képviselő urak az ilyen jelentekkel a mai nagy pillanathoz méltó módon képviselnék hazájukat. (Nagy mozgás és élénk közbekiáltások a baloldalon.)
Elnök (csenget): Csendet kérek, képviselő urak! (Folytonos zaj a baloldalon.) Kun Béla képviselő urat kérem, szíveskedjék tartózkodni a folytonos közbeszólásoktól.
(…)
Gr. Tisza István: …A demokratikus fejlődésnek igen sok egyéb más tartalma is van, olyan, amelyben teljesen egyetértünk, olyan, melyet karöltve megvalósíthatunk. Méltóztassanak megengedni nekem, ma, amidőn megalkottunk egy olyan választójogi törvényt…
Bródy Jenő: Mely gyalázat! (Zaj.)
Elnök: Bródy Jenő képviselő urat rendreutasítom. Csendet kérek, képviselő urak.
Gr. Tisza István: …amelyet ugyan a képviselő urak kevesellnek, amihez teljes joguk van, de amely a felnőtt férfilakosságnak kétharmadát választójoghoz juttatja… (Zaj és ellentmondások a baloldalon.)
Elnök: Csendet kérek, képviselő urak.
Székely Aladár (közbeszól.)
Elnök: Székely Aladár képviselő urat kérem, szíveskedjék csendben maradni. (…)
Gr. Tisza István: …olyan választójogot, mely körülbelül olyan arányát juttatja választójoghoz a magyarországi férfilakosságnak, mint aminővel Angliában joggal bírt egészen a legutolsó hetekig a férfilakosság: engedelmet kérek, erre azt mondani, hogy ez nem demokratikus fejlődés, abszolúte nem lehet. (Zaj és ellentmondások a baloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől.)
Elnök: Csendet kérek a ház minden oldalán.
Pop Cs. István: Szégyenteljes választói jog. (…)
Gr. Tisza István: most már nagyon röviden rá akarok térni beszédem utolsó részére. (Halljuk! Halljuk!) Rátérek arra, hogy nézetem szerint egyesült erővel el kellene követnünk mindent, hogy eloszlassuk azt a téves hitet az ellenséges külföld előtt, mint hogyha a magyar nemzet bármikor agresszív vagy hódító célokat követett volna, és ezt a háborút másként, mint a létfenntartási szüksége által kényszerítve kezdette volna. (Úgy van! a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.)
Jánosi Zoltán: Szó sincs róla!
Gr. Tisza István: Gondolják meg, hogy azzal, hogyha úgy állítják be azokat, akik önökkel a háború kérdésében itt és a túloldalon nem értettek egyet, mint akik agresszív célból provokálták volna a háborút, azzal talán a nemzeti közvélemény egy része előtt megnehezítik politikai ellenfeleik helyzetét, - higgyék meg, erre nem fektetek súlyt – de ezzel megsebzik az ország legszentebb érdekeit, (Úgy van! a jobboldalon.) mert ezzel azt az ellenszenvet táplálják és tartják fenn a külföldön, amely arra a végzetes tévedésre indítja a Nyugat nagyhatalmait, hogy a Duna-völgy viszonyainak rendezését nem a magyar nemzetre alapítva, hanem a magyar nemzet ellen igyekezzenek megcsinálni (…) …hogy a Duna-völgyben a magyar nemzet tölthesse be a világtörténelmi hivatását, amely reá vár, és ne engedjék meg ebből a szempontból (Zaj a szélsőbaloldalon. Elnök csenget.) elhomályosítani azt a kérdést, hogy a monarchia és a magyar nemzet, amelyiknek a monarchia külügyi politikájára irányadó befolyása volt, mindent elkövetett a béke fenntartására, (Úgy van! jobbfelől.) elment a béketűrésnek olyan hosszú útján, hogy már jóformán világnevetség tárgyává kellett lennie, (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) és csak akkor ragadott fegyvert a kezébe, midőn a bizonyítékoknak egész sorozatáról kellett arról meggyőződnie, hogy tervszerű munka folyik arra, hogy előbb megalázzanak és azután tönkretegyenek bennünket. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon és balfelől.)
T. ház! Én arra a kérdésre vissza fogok térni okmányokkal a kezemben. (Halljuk! Halljuk!) A felhatalmazásom megvan reá, hogy ezeket az okmányokat felhasználhassa. Jelenleg, a mai pillanatban sem a kezeim között nincsenek még, sem az időt nem tartom most egy hosszú beszéd végén erre alkalmasnak, de azt remélem, hogy az indemnitási vita alkalmával megadhatom e tekintetben a teljes felvilágítást. Egyelőre is ünnepélyesen állítom, (Halljuk! Halljuk!) hogy a monarchia külpolitikája közvetlenül a háború előtt is, azokban az időkben, midőn viharfellegek tornyosultak a Balkánon, és amidőn nagyon is szembetűnővé vált az autokrata Oroszbirodalom politikájának ellenünk való erőteljesebb kiéleződése, akkor is mindent elkövetett, hogy a háború elkerülésével békés eszközökkel hozza létre létérdekeink megóvását. És biztosíthatom a t. házat arról is, hogy akkor is, midőn ennek a törekvésnek a hiábavalóságáról kellett meggyőződnünk, mikor kénytelenek voltunk olyan lépésre elhatározni magunkat, amelyiknél számolnunk kellett azzal, hogy ennek következménye háború lehet, akkor is ab ovo már garanciákat kerestünk arra, hogy a monarchiának minden illetékes tényezője egyetértsen abban, hogy ez a háború védelmi jellegű, amely semmi körülmények között annektálásokra, hódításokra nem vezethet. (…)
Hogy azután, midőn egyszer a háború megindult, akkor igyekeztünk ezt a háborút úgy megvívni, hogy az a magyar nemzetnek becsületet és sikert is arathasson, az természetes, és én azt hiszem, hogy éppen ellenségeinkkel szemben is nem gyűlölséget, hanem megbecsülést válthat ki az, hogyha az ember egyszer kardot rántott, azt becsülettel forgatja. (Taps a jobboldalon.)
Én erős, hatalmas, tiszteletreméltó ellenfelet látom a nyugati hatalmakban.
Jánosi Zoltán: A mentelmi bizottsághoz!
Okolicsányi László: De nem cimborál vele!
Gr. Tisza István: És abban a meggyőződésben vagyok, hogy a magyar nemzet is mindent elkövetett arra, hogy kiérdemelje ellenségeinek tiszteletét és megbecsülését, mindent elkövetett elsősorban hősiessége által, de azáltal is, hogy ebben a háborúban nem volt nemzet, amely a maga élethalálharcát – pedig a mienk az volt, mert a mi életünkre törtek – oly kevés gyűlölködéssel és olyan lovagiasan vívta volna meg, mint a magyar. (Taps a jobboldalon és a középen.)
Létay Ernő: Az internáltak itt volta ellátva a legjobban.
Gr. Tisza István: Hogy bántak a mi katonáink a kézitusa befejeztének pillanatában a sebesült ellenséggel, hogy bántak nálunk a hadifoglyokkal, az itt maradt idegenekkel? (Igaz! Úgy van! a jobboldalon és középen.)
Jánosi Zoltán: Az uszítók ellenére!
Gr. Tisza István: Hol van még egy nemzet, mely ezt a háborút nagyobb hősiességgel, ilyen lovagiassággal és ilyen emberi nemes érzelmekkel vívta volna meg? (Taps a jobboldalon.)
Vass János: Ez a magyar jellem érdeme!
Gr. Tisza István: Ezek azok a nagy és üdvös igazságok, amelyeket unos-untalan hangoztatni kell, amelyeket igyekeznünk kell egyesült erővel bevinni az ellenséges államok köztudatába, és amelyeknél azoknak a képviselő uraknak, akik számára eddigi magatartásuk több rokonszenvet biztosított az ellenséges közvéleményben, mint a részünkre – és ezt minden támadó célzat nélkül mondom – volna magasztos a kötelessége hirdetni, erre rámutatni,… (Úgy van! a jobboldalon.)
Zlinszky István: Meglesz! Ez természetes.
Gr. Tisza István: ...hirdetni, hogy a magyar nemzet védelmi háborút vívott, melyre kényszerítve volt, hogy ezt vívta hősies elhatározással, de gyűlölködés nélkül, és hogy minden előfeltétele megvan annak, hogy a magyar nemzet itt, Európának ezen a részén, ahová az isteni gondviselés helyezte, azokat a nagy emberi ideálokat sikersebben szolgálja minden más népfajnál, amely nagy emberi ideálok a nyugati hatalmak zászlajára fel vannak írva. Azt hiszem, ennek a kötelességnek teljesítésében kellene egyesülnünk, és higgyék meg a t. képviselő urak, nem járnak helyes úton, ha ehelyett ma is a gyűlölség szavára hallgatva politikai ellenfeleik magatartását befeketíteni igyekeznek, nem gondolva meg, hogy ezzel a nemzet létérdekeit sebzik meg.
Beck Lajos: Önök gyűlölködtek!
Gr. Tisza István: Ezeket minden polemikus él nélkül és minden személyi momentum teljes háttérbe szorításával elmondani a mai ünnepélyes pillanatban kötelességemnek tartottam. (Hosszan tartó élénk helyeslés, taps a jobb- és a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.)

Elnök: Az ülést öt percre felfüggesztem…

Október 20. - Szent Vendel ünnepe

2008-10-21T15:35:00.000+02:00

A VI-VII. század fordulója táján élt skót (kelta) királyfi egy Rómába történő zarándoklat során remeteként és pásztorként telepedett le a Saar-vidéken.

A pásztorok, földművesek, juhászok, állatok, mezők patrónusa. Több legenda is fennmaradt, miszerint a parasztok hozzávitték ökreiket, lovaikat, juhaikat, hogy áldja meg őket, és ezáltal védelmet nyertek a dögvésztől és az egyéb állatokat sújtó bajoktól. Később a Tholey-kolostor apátja lett. Sírja, zarándokhelye Trierben található.

Európában kultusza főleg a az alemann-frank területen terjedt el, majd a pásztorkodással állattenyésztéssel foglalkozó vidékeken is. Magyarországon a Hortobágyon volt/van jelentős tisztelete.

(Forrás: Szentek Lexikona; Dunakönyv Kiadó, 1994.)

Stalker - Egy konzervatív forradalmár gondolatai

"Mire tízig számolok, Európában leszel."

SIAI Marchetti SM.55

1941. április 11.: Dél felé!

Délvidék magyar uralom alatt 1941–1944; Wikipédia

1000 év törvényei: 1941. évi XX. törvénycikk A visszafoglalt délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről

Becsület Napja

„Egy fehér harcos jött északról”

Berchtesgadeni képek

Daniel Wretström - A fehérellenes rasszizmus áldozata

三島 由紀夫 - Az utolsó szamuráj emlékezete

Japán hőseinek emlékére

1940. augusztus 30.: Kelet felé!

Trianon

Fragmentumok

Ne vivent jamais la Révolution et la République! Vive le Roi! Vivent les Chouans! Vive la France!

Az Európai Parlamenti választásokról röviden

Május 8. - Európa veresége, a bukás, és a hanyatlás kezdetének dátuma

1945. február 11. - A Becsület Napja

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg báró

Panoráma – rövid körkép a jelenlegi állapotokról

Viva Chile y el General Pinochet!

Corneliu Zelea Codreanu halálának hetvenedik évfordulója és a Légió kapcsán

Néhány megjegyzés a blog szellemiségével és irányultságával, illetve a hasonló témájú internetes oldalakkal, blogokkal, fórumokkal kapcsolatban:

Adriano Romualdi: Mit jelent jelent jobboldalinak lenni?

1919. november 16.: A hadvezér bevonul a bűnös városba

Az I. világháború hőseinek emlékére

II. Miklós cár és családja emlékére

1938. november: Észak felé!

90 éve gyilkolták meg gróf Tisza Istvánt, a patkányforradalom kezdetét veszi...

Október 23. és a szabadságharc hőseinek emlékére

Tisza István: "Ezt a háborút elvesztettük"

Október 20. - Szent Vendel ünnepe

三島由紀夫 - Az utolsó szamuráj emlékezete