Japán hőseinek emlékére

-->

1945. szeptember másodikán a japán kormány delegációjának tagjai az USS Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a fegyverletételt, ezzel a II. világháború – a kapitulációt augusztus 15-én jelentette be Hirohito császár – véget ért.

A részben még tradicionális berendezkedésű Japán Császárság a XIX. század utolsó harmadától kezdve a Meiji-reformok következtében egyre erősebb hatalommá vált a Távol-Keleten: gyorsan növekvő lakosság, dinamikus ipari és technikai fejlődés jellemzi a szigetországot; viszont a gazdaság növekedésének egyik akadályoztató tényezője a nyersanyagok (elsősorban kőolaj és szén) szinte teljes hiánya. Tehát részben a gazdasági-, de inkább a nagyhatalmi érdekek mentén Japán expanzív külpolitikát folytat. Megszerzi, gyarmatosítja, provinciává alakítja többek között Koreát, Tajvant, több csendes-óceáni sziget felett mandátumot szerez, 1904-1905-ben a tengeren és szárazföldön is legyőzi Oroszországot, deklarálva ezzel, hogy a térségben egy új nagyhatalom született. Az I. világháborúban a távol-keleti német gyarmatokra teszi rá a kezét, majd az orosz polgárháború idején intervenciós csapatokat küld a fehérek segítségére, ezzel is növelve a befolyását a térségben¹.

-->

A két világháború között a ’Felkelő Nap országa’ átfogó katonai fejlesztésekbe kezdett, modern és ütőképes szárazföldi-, légi- és tengeri haderőt létrehozva. 1931-ben annektálja Mandzsúriát, szövetséges bábállamot létrehozva ott, Pu-Ji-t,az utolsó kínai császárt ültetve a trónra; majd 1937-től kezdve állandósult a háború Japán és Kína között. Az új nagyhatalom már említett nyomasztó nyersanyaghiánya orvoslása érdekében az Amerikai Egyesült Államokhoz, Nagy-Britanniához és Franciaországhoz fordult, hogy diplomáciai úton rendezze eme problémáját. Üres ígéretek és elutasítás volt többnyire a három demokratikus állam válasza, illetve a nyugati vezető körök elkezdték a provokatív aknamunkát Japán ellen, akárcsak a Német Birodalom esetében is (pontosabban a szabadkőművesek és a háttérerők utasítása szerint születtek a döntések, ahol már kész tény volt, hogy a század második felében két szuperhatalom – az USA és a Szovjetunió – politikája fogja meghatározni a világméretű eseményeket). Ilyen provokáció volt például az 1939-es szovjet határincidensek sorozata a mongol-mandzsu határon, az amerikai olajszállítások befagyasztása, vagy a Panama-csatorna lezárása². Japánnak nem maradt más választása, mint a támadás. Természetesen a szigetország vezetése tisztában volt azzal, hogy az Egyesült Államok ellen hosszan elhúzódó háborút – sajnos az lett belőle – nem lehet folytatni, kiváltképp nem gazdasági téren. A támadási terv a következő: a csendes-óceáni és az óceáninai szigetvilág megszállásával a katonai-védelmi potenciált kitolni kelet-, dél- és délnyugat felé, lehető legtávolabb az anyaországtól. Szárazföldön pedig további terjeszkedés Kínában, illetve „áttörés” nyugat felé, Burma, India veszélyeztetése. 1941 áprilisában a Szovjetunióval semlegességi szerződést köt Japán, majd a francia Vichy köztársaság kormánnyal megegyezik az indokínai területekre való bevonulásról. Ez év október 18-án az USA elleni háború mellett érvelő Hideki Todzso tábornok vezetésével új kormány alakul. Úgy tűnt, hogy Japán kelet felől biztosítva volt, Nagy-Britanniát Németország kötötte le Európában, s Amerika látszólag pedig nincs felkészülve a háborúra.

-->

„Ha ugyanaz a helyzet állna elő – a pokolba is! – hát újra megtenném.” – Paul W. Tibbets (1915-2007)

-->És most érdemes néhány mondat erejéig az Amerikai Egyesült Államok II. világháborús szerepét megvizsgálni: az USA külpolitikájára (ez alatt érdemes terjeszkedési politikát érteni) a XX. században jellemző volt a látszólagos semlegesség, az üres ígérgetések (például: Magyarországnak 1956-ban), a provokációk, majd a különböző ürügyek találása a háborúba való belépésre³. Az európai válság kitörésekor semlegességet jelent be, és izolacionista politikát folytat – látszólag. A háború kezdetétől fogva hadianyagot szállított Nagy-Britanniának, pilótái a Royal Air Force gépein harcoltak a Luftwaffe ellen az angliai csatában, az USS Marine pedig egyre sűrűbben kísérte hadihajókkal a brit konvojokat, sokszor a német tengeralattjárókat is támadva, majd következett a Szovjetunióval kötött Lend-Lease kölcsön. Az óceánrepülő Charles Lindbergh-et pedig - aki minden lehetséges fórumon hangoztatja, hogy az USA-nak nem érdeke a háború, s az amerikai közvélemény nagy többsége is hasonló álláspontot képvisel – ellehetetlenítik a háborút sürgető tőkések és szabadkőművesek. A fentebb már említett Japán elleni szankciók természetesen hozzátartoztak a casus belli kivívásához. A csalétek pedig az USA Hawaii-szigeteken található Pearl Harbor tengeri támaszpontja volt, egy sor öreg, kiselejtezett vagy kiselejtezés alatt álló hadihajó kikötőben horgonyoztatásával. Japán 1941. december 7-re tervezte a sziget elleni támadást, amelyről az amerikai hírszerzés tudomást szerzett (a japán katonai rejtjelrendszert már 1939-ben feltörték), s a jelentés Franklin Delano Roosevelt elnök asztalán hevert, Pearl Harbort pedig szándékosan nem értesítették. Az anyahajókról felszálló japán harci repülőgépek washingtoni idő szerint 13 óra 30 perckor mértek csapást a csendes-óceáni támaszpontra, a japán diplomaták pedig 13 órakor nyújtották volna át Hull külügyminiszternek a hadüzenetet tartalmazó jegyzéket. Hull – Roosevelt és Harry Hopkins utasítására – csak háromnegyed órával később fogadta Nomura és Kuruszu diplomatákat, azzal vádolva őket, hogy a Japán Császárság hadüzenet nélkül, orvul támadta meg az Egyesült Államokat…⁴

-->A terv bevált, Amerika feláldozott több ezer embert és 18 db. Hadihajót, felkorbácsolva az izolacionista közvéleményt, ezzel a lakosság többségét a háború mellé állítva. Kezdetben a japán stratégia sikeresnek bizonyult, a felsorolt területek többségét sikerült elfoglalnia, de az 1942. június 3. és 6. közötti, súlyos veszteségekkel járó Midway-szigeteknél vívott ütközet után Japán elveszítette a kezdeményezést a csendes-óceáni hadszíntéren. A háború kimenetele nem lehetett kétséges, a hatalmas nyersanyagbeli, gazdasági és katonai fölénnyel rendelkező Egyesült Államokkal szemben defenzívát kénytelen viselni a császári haderő. Az US Army a „békaugrás-stratégiát” folytatva közeledik a fősziget felé; Németország és európai szövetségesei kapitulációját követően, és miután 1945. június 21-én Okinava szigetét is elfoglalta, immár „testközelből” támadhatja az anyaországot. A lakosság agóniáját csak fokozzák a szörnyű pusztítást végző terrorbombázások. Augusztus 6-án Harry S. Truman elnök a világháború és a XX. század legnagyobb bűntettét követi el: atombombát dobat Hirosimára, nagyjából 80.000 ember azonnali halálát okozva. Truman ultimátumot intézett a japán vezetésnek, de mivel napokig nem kapott választ, augusztus 9-én Amerika újabb atomcsapást hajtott végre, ezúttal Nagaszaki város, és annak 25.000 lakosa volt az „elégő áldozat”⁵. A nukleáris támadást azóta azzal magyarázzák a gerinctelen jenkik, hogy ezzel megkímélték Japánt egy, az invázió esetén bekövetkező milliós véráldozattól, s a saját haderejük veszteségét (kb. 300.000 ember) is megspórolták. És természetesen ezzel megrövidítették a háborút… Augusztus közepén a Szovjetunió semmisnek nyilvánítja az 1941-es megnemtámadási szerződést, majd behatol Kínába, Mandzsúriába és Korea északi részére. 1945. augusztus 15-én Hirohito császár rádióbeszédében bejelenti országa fegyverletételét, felszólítja csapatait a további harcok beszüntetésére, lezárva ezzel a II. világháborút és Nippon hősies harcát. Az amerikai megszállást követően az Európában alkalmazott megalázó módszer vette kezdetét: a háborús kabinet vezetőit „bíróság” elé állították, többeket halálra ítéltek és kivégezték. Emellett alkotmányban rögzítették, hogy Japánnak nem lehet hadereje (csak az önvédelmi célokat szolgáló, kis létszámú Dzsieitai), s a szamurájkardok nagy részét is elkobozták és megsemmisítették. Habár az államforma továbbra is monarchia maradt, s Hirohito császárt nem vonták felelősségre, a megszálló erők parancsnoka, Douglas MacArthur tábornok a „Ningen szengen” (’emberi származás nyilatkozata’) kinyilvánítására kötelezte az uralkodót⁶.

-->

Mit képvisel a jobboldali ember számára Japán, a japán katonák világháborús harca és áldozata? Elsősorban mindenképpen egy, az életen túlmutató minőség eléréséért folytatott harcot, amely a császár iránti hűségben és feltétlen odaadásban, illetve a Yamato Damashii (a régi Japán szellemiség) eszméjében nyilvánult meg⁷. A már többször is említett tradicionális rend védelme mellett pedig a harc a világot egyre jobban átszövő materializmus ellen is folyt. E szellemiség látható mind a kínai-, a csendes-óceáni, indonéz, etc. területek elfoglalásakor és védelmében: kitartás a végsőkig, ha kell szuronyokkal és karddal támadni az ellenségre; hősies harcok Guadalcanal-nál, Iwo Jimán és Okinaván. És természetesen nem feledkezve el az utolsó bevetésükkor szamuráj kardot és „Sicsisó hókoku” (’Hét életen szolgáld a nemzetet!’) feliratú fejpántot viselő kamikaze pilóták heroikus, önfeláldozó hősiességéről sem⁸. Már a háború alatt is tömegesen követtek el öngyilkosságot japán katonák, ha reménytelen helyzetbe kerültek; a kapituláció bejelentését követően több száz magas rangú tiszt – köztük a honvédelmi miniszter, Anami tábornok is – végzett magával, így vállalva a felelősséget a vereségért és megvédve a becsületét.

-->

Saburo Sakai (1916-2000)

64 igazolt légi győzelmet szerzett pilóta, a háború után felvette a buddhista vallást, és élete végéig egy moszkitót sem volt hajlandó agyoncsapni.*

-->

-->

A háború vége óta eltelt hat és fél évtizedben Japán újjáépült a romokból, a Föld egyik legfejlettebb országa; és a modern, globalizálódó világban tapasztalható általános nivellálódás erősen érezteti hatását a császárságban. Mindezek ellenére napjainkban is sokan tisztelegnek, hajtanak fejet (még kormányszinten is) a veteránok és az elesett hősök emléke előtt.

Tennō heika banzai!

-->

Jegyzetek:

¹ A fehér erők Japán általi politikai-, katonai-, gazdasági-, etc. támogatása elsősorban a „saját embereik” felé történt, mint Grigorij Szemjonov atamán, és részben Ungern-Sternberg báró. Utóbbi esetében a mongol monarchia restaurációja, illetve a teokratikus berendezkedésű eurázsiai birodalom víziója mindenképpen pozitívum, függetlenül attól, hogy ez milyen szerepet játszott a japán politikai tervekben.

² Japán Németországhoz és Olaszországhoz való közeledése már az előbb tárgyalt események előtt elkezdődött már, részben emiatt született meg a Háromhatalmi-egyezmény. Itt fontos megjegyezni, hogy Japán, a Tengelyhatalmak és szövetségesei (köztük Hazánk, a Magyar Királyság) nemcsak pusztán stratégiai-, katonai-, vagy gazdasági együttműködést kötöttek, hanem elsősorban ideológiait (ideológia alatt nem a XX. századi felfogását értjük), az ezen államokban részben még fellelhető tradicionális formák és a minőségi jelleg okán. Ezzel kapcsolatban lásd: Baranyi Tibor Imre: A Második Világháború kitörésének és a Harmadik Birodalom bukásának körülményeiről és okairól; In: Fejlődő létrontás és örök hagyomány; 2005., Debrecen, Kvintesszencia Kiadó, 20-31. o.; ill.: i.m.: 195-196. o.

³ Ilyen provokáció és ürügy volt már a XIX. században kubai háború Spanyolország ellen, Hawaii és Panama megszerzése; az I. világháborúban a Lousitania utasszállító hajó elsüllyesztése (amely egyébként fegyvereket szállított…), a közelmúltban az Öböl-, a jugoszláv- és a koszovói válságokba történő beavatkozása, majd a Pentagon és a new yorki ikertornyok elleni „merényletek” is jó ürügyül szolgáltak az Afganisztán és Irak elleni (és vélhetően hamarosan Irán is) elleni háborúkra – az utóbbi esetekben izraeli érdekeket is szolgálva.

⁴ Lásd: Földi Pál: Pearl Harbor titka; In: A német titkosszolgálat a második világháborúban, é.n., h.n., második kiadás, Anno Kiadó, 154-160. o.

⁵ A sugárfertőzés következtében további százezrek haltak meg az elkövetkező években, évtizedekben. Az Egyesült Államok állítólag kilenc japán város ellen tervezett atomcsapást, amennyiben nem kapitulál ellenfele. Egyes feltételezések szerint ez csak üres fenyegetés volt az amerikaiak részéről, hiszen csak három atombombával rendelkeztek (az elsőt 1945. július 16-án az új-mexikói sivatagban robbantották fel), amelyeket a legyőzött Német Birodalomban zsákmányolták, és azokat a Manhattan-program atomfizikusai – többek között Albert Einstein, Robert Oppenheimer, Teller Ede és Szilárd Leó – „tökéletesítettek”. Állítólag Japán is közel állt a nukleáris csapásmérő fegyver elkészítéséhez. Függetlenül attól, hogy melyik ország fejlesztette ki az atomfegyvert, az erkölcsi felelősség az Amerikai Egyesült Államokat és annak elnökét, Harry S. Trumant terheli.

⁶ Már önmagában is groteszk, hogy egy bunkó jenki (az erősebb kutya b*szik - á la Biszku, elv alapján) erre kényszerítsen egy tőle minden tekintetben magasabb minőséget képviselő szakrális uralkodót. Nem véletlen, hogy a japán civilek és katonák háttal álltak neki, amikor konvoja elhaladt mellettük, s az amerikai katonák nagy részével szemben is hasonlóképpen viselkedtek. Mellette még jellemző erre az alakra, hogy a Koreai háború idején tervbe vette a nukleáris csapásmérések sorozatát észak-koreai és kínai területekre… Egyetlen pozitív megnyilvánulása az volt, amikor Dwight D. Eisenhowert írnokának nevezte.

⁷ Az ilyenfajta hűségről és kötelességtudatról mi sem tanúskodik jobban, mint amikor évtizedekkel a háború után és az ezredforduló környékén is a csendes-óceáni, indonéz-szigeteki dzsungelek, emberek által nem ismert részein találtak olyan japán katonákat, akik nem értesültek a kapitulációról, és gyakorlatilag „harckészültségben” éltek.

⁸ Lásd: Szent Korona Rádió: Az „Isteni Szél”, amely megtanította félni a jenkiket, 2009. október 26.
Képek forrása: Internet

Zene: Triarii: The Final Legion
Skoll - Tokyo Quattrocinque