A következő címkéjű bejegyzések mutatása: oroszország. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: oroszország. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. január 13., kedd

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg báró

Ungern Kán
A XX. században nehezen találni olyan személyt, akiről sokkal inkább a legendás történetek maradtak fenn, mint hiteles és pontos életrajzi adatok. A jelen írás főhőse, Ungern-Sternberg báró ilyen ember volt.

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg 1886-ban született az észtországi Dagö szigetén, de más források szerint az ausztriai Grazban született 1885-ben. Halálával kapcsolatban is több időpontot jelölnek meg a források: 1921. szeptember 15. és december 12. között ingadoznak a dátumok, helyszínként pedig Novonyikolajevszk (ma Novoszibirszk) és Verhnyeugyinszk (a Bajkál-tótól délkeletre található) városát jelölik meg.

Ungern-Sternberg ősi nemesi család leszármazottja, saját bevallása szerint magyar (hun!), és teuton felmenői is voltak; a családban találhatók keresztes-, kóbor-, és rablólovagok, diplomaták, alkimisták is. Nagyapja kalóz volt az Indiai-óceánon, elfogása után Oroszországba küldték, ahol transzbajkáliai száműzetésre lett ítélve. Itt ismerkedett meg a buddhizmussal, melyet fia, majd unokája, Sternberg is vallott.

Tanulmányait a Pavlovszk Katonai Akadémián végzi Szentpétervárott, az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban tengerésztisztként szolgál. Utána éveket tölt Szibériában (bebarangolja Mongóliát és a Bajkál-tó környékét, kapcsolatba kerül lámaista szerzetesekkel), majd Nyugat-Európában tartózkodik.
Az I. világháborúban Galíciában és Volhíniában, majd a Kaukázusban is harcol,.négyszer megsebesül, bátorságáért kitüntetik a Szent György-kereszttel és a Becsületrenddel. A bolsevikok októberi forradalma után csatlakozik Szemjonov atamánhoz Kelet-Szibériában, majd 1918-ban megszervezi az Ázsiai Lovashadosztályt.

Az 1919-es csitai Pánmongol Konferencián bejelenti tervét, mely szerint egy teokratikus vezetésű Mongólia megteremtése után Dzsingisz kán nyomdokain egy óriási, nyugat felé törő lovas haderőt szándékozik létrehozni. A szovjetek hatalmának megsemmisítése és a fehérek győzelme után a francia forradalomból származó világot el kell pusztítani, majd egy teokratikus és tradicionális alapokon nyugvó rendet felállítani Európában és Ázsiában egyaránt. Bogdo kán kiszabadítása és uralmának helyreállítása után megkapta a „Mongólia legfőbb hadura és a szent monarcha reprezentánsa” címet, katonái Ungern kánnak szólították.

Egyesek benne látták a hadisten manifesztációját, több forrás szerint is Ungern-Sternberg báró Dzsingisz kán unokája, Batu kán leszármazottja (mások az ő reinkarnációjának tartották). Bírálói közül legtöbben a kegyetlenségét szokták felhozni, pedig a báró csak ugyanazzal a kegyetlenséggel válaszolt halálos ellenségei, a kommunisták lépéseire, mint amelyet tőlük tapasztalt.

1921. májusának végén csapataival elhagyta Urgát (ma Ulánbátor) és szovjet terültre lépett, ahol mindenféle katonai cél nélkül bolyongott seregével (önmaga szempontjából a spirituális megvalósítás miatt vette errefelé az irányt).
1921. augusztus 21-én Dzsá láma vendégül látta, majd foglyul ejtette, és a bolsevikok kezére adta a bárót (más források szerint saját katonái árulták el). Blücher, a szovjetek távol-keleti hadseregének főparancsnoka – később marsall, majd koncepciós perben kivégzett – megpróbálta rávenni, hogy lépjen be a Vörös Hadsereg kötelékébe, de ezt a báró – természetesen – határozottan elutasította. Vád alá helyezték, majd golyó általi halálra ítélték, és 1921. november 15-én (?) kivégezték.

Az Ázsiai Lovashadosztály katonái
A magyar olvasó az 1990-es évek előtt csak nagyon kevés forrásból ismerhette meg Ungern-Sternberg báró történetét, legendáját. Az orientalisták által minden bizonnyal ismert Ferdinand Ossendowski, Állatok, emberek és istenek című, magyarul a Franklin Társulat által 1924-ben kiadott művében ír a báróval történt találkozásáról. A kommunista időszakban Magyarországon Vladimir Pozner, Az őrjöngő (Európa Kiadó, Budapest, 1967.) című művében ír a báró „őrültségéről” és „véres kegyetlenségéről”. Pozner művének történeti hitelessége és irodalmi értéke egyaránt megkérdőjelezhető.
1997. júliusában a Pannon Front folyóirat kilencedik számában megjelent Claudio Mutti, Unger Kán; A mongol Birodalom restaurációjának álma című írása már részletesen bemutatja Ungern-Sternberg életét, küzdelmét és szellemiségét. Ezt követte Julius Evola, A „kegyetlen báró”, a Sacrum Imperium folyóirat negyedik, 1998. szeptember 23-i számában megjelent írása.
Magyarul a báró életével kapcsolatban az első teljes értékű mű 2002-ben jelent meg a Nemzetek Európája Kiadó gondozásában: AZ ANTIKOMMUNISTA című könyv. A válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetben olvasható Claudio Mutti, René Génon, Julius Evola, Ferdinand Ossendowski, H. M. Ribo (Rjabuhin), és Horváth Róbert írása, illetve függelékek (Marco Pallis írása) és magyarázatok.

Természetesen a képzőművészet sem hagyta figyelmen kívül a báró titokzatos életét: 1942-ben Alekszandr Zarcsi és Joszif Csejzif által rendezett Jevo zavut Szühebátor című szovjet propaganda-játékfilm, amelyben Nyikolaj Cserkaszov negatív hősként alakította Ungern-Sternberg szerepét. Az olasz Hugo Pratt világhírű képregénye, a Corto Maltese, Az elveszett aranyvonat fosztogatói című művében feltűnik a báró alakja (magyarul Velencei mese címmel jelent meg a Képes Kiadónál, 1996-ban). 2002-ben francia-olasz (magyar támogatással), egész estés animációs film készült a Corto Maltese képregényből, amelyet a Magyar Televízió 2008. augusztusában műsorra tűzött*.
A videón olvasható német szöveg magyar fordítása:
„A nép a szabadelvű liberális értelmiség vezetésével letért a helyes útról, amely népünk élete és lelke egész fejlődése szempontjából előírt volt, habár jóllehet a vallás legmélyebb tiszteletével hű maradt a cárhoz és országához.
Országunk egykori régi nagysága, hatalma alapvetően tévútra tért, s a nép hamis „cárok” vezetésével a felkelésből az anarchista forradalomba ment át.
Mongóliában a hadosztályom a mongol csapatokkal együtt véget vetett a forradalmi kínai bolsevik törvénytelen uralmának. A hadosztály az ellenséges erőket szétverte – s az ország segítségével Bogdo kán törvényes hatalmát helyreállította.
Közvetlenül a harcok után, Mongólia természetes kiindulópontja lett a szovjet-szibériai Vörös Hadsereg elleni hadjáratnak.
A bűnösöket fegyelmi büntetésekre vagy a kivégzések különböző formáira ítéltük.
Harcban állunk az Oroszországban a vétkes és gyalázatos politikát folytató bűnös elemekkel – és nem szabad elfelejteni, hogy az országban uralkodó teljes erkölcsi fertő, a szellemi és testi elvadulás miatt a régi rendet már nem lehet visszaállítani.
A becsületesség és a jóindulat többé már nem jelszó… Ezentúl csak becsületesség lesz, és kíméletlen kegyetlenség!
A baj, ami országunkat megfertőzte, melynek célja az emberi lélek isteni létének megsemmisítése – ezt a bajt gyökerestül ki kell irtani!”

A hadisten manifesztációja

- Ajánlott olvasmányok:

- Az Antikommunista – Válogatott tanulmányok; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2002.

- Claudio Mutti: Unger Kán; A mongol Birodalom restaurációjának álma; Pannon Front 9. szám, 1997. július.

- Julius Evola: A „kegyetlen báró”; Sacrum Imperium 4. szám, Budapest, 1998. szeptember 23.

- Ferdinand Ossendowski: Állatok, emberek és istenek; Franklin Társulat, Budapest, é.n. (1924.)

- Vladimir Pozner: Az őrjöngő; Európa Kiadó, Budapest, 1967.

- Wikipédia: Ungern von Sternberg

*Ezen a Youtube-videón 3:52-nél néhány másodpercig látható Ungern-kán

2008. november 10., hétfő

II. Miklós cár és családja emlékére

II. Miklós minden oroszok cárja

A most következő írásomban november 7. tájékán nem a "Nagy Októberi Szocialista Forrdalom"-ra, és az azt követő sátáni hatalomra szeretnék emlékezni, hanem a tragikus sorsú II. Miklós (teljes nevén: Nyikolaj Alekszandrovics Romanov) orosz cárra és családjára. Egy korábbi írásomban több forrásból is utaltam arra, hogy a magyar származású Nagy Imre (illegitim) miniszterelnök részt vett a cári család kivégzésében 1918-ban. Itt erre részletesen ki fogok térni. A cikket nyáron írtam egy hírporál számára.

A cári Oroszország sorsa már jóval az I. világháború és az azt követő bolsevik-forradalom előtt megpecsételődött. Az elmaradott, szegény ország, a nehézipar, a vasút hiánya, a bürokratikus, korrupt és despotikus államigazgatás, és a gyengekezű uralkodó mind-mind a monarchia ellenségeinek a malmára hajtotta a vizet. Tovább fokozta az ország súlyos problémáit az 1905-ben, Japán elleni háborús vereség, a Balti-flotta megsemmisülése, a szárazföldi csapatok mandzsúriai veresége, illetve az ugyanebben az évben kitört forradalom és a leverését követő megtorlás. Az 1906-ban kinevezett új miniszterelnök, Pjotr Arkagyevics Sztolipin lehetett volna az utolsó reménye Oroszországnak, aki reformjaival megmenthette volna a roskadozó cári birodalmat. De a minden ésszerű újítástól visszakozó, ellenséges körök, a titkosszolgálat segítségével egy színházi előadáson meggyilkoltatták Sztolipin miniszterelnököt.

A tehetséges politikus kiiktatásában érdekelt volt ellenfele, az uralkodói családban egyre nagyobb befolyással bíró Grigorij Jefremovics Raszputyin is. Az orosz történelem egyik legtitokzatosabb és legelellentmondásosabb alakja 1904-ben került a szentpétervári udvarba, a vérzékenységben szenvedő Alekszej cárevics gyógyítása végett, és egészen 1916-os meggyilkolásáig – a cár rokonai tették el láb alól – befolyása alatt tartotta az uralkodói párt, különösen Fjodorovna cárnét. A sarlatán Raszputyin működésének nagyban köszönhető, hogy a bolsevikok később magukhoz ragadták a hatalmat.

Oroszország külpolitikája, nagyhatalmi törekvése, miután a Távol-Keletről kénytelen volt lemondani, a pánszlávizmus eszméjére hivatkozva Balkán, ott is elsősorban a lőporos hordót jelentő Szerbia felé fordult...
A cár és családja
Az I. világháború kirobbantásában tevékeny szerepet vállalt az orosz külpolitika és titkosszolgálat. Már a háború második évében, 1915-ben kiütközött a hadsereg gyengesége, a megfelelő felszerelés és logisztika hiánya, a hátország termelőkapacitásának elégtelen volta mind-mind a cári birodalom közeli bukását jelezték előre.

Az 1917-es februári forradalom miatt a cár – fia nevében is - március 15-én lemondott a trónról, testvére, Mihály javára, aki egy nappal később szintén lemondott. A Kerenszkij-féle ideiglenes kormány az uralkodót és családját először Carszkoje Szeloban, augusztus 14-ét követően a szibériai Tobolszkban házi őrizetben tartotta, majd pár hónappal később továbbszállította Jekatyerinburgba, ahol egy helyi kereskedő, Ipatyev házában helyezték el őket. Az októberben, - a Gergely-naptár szerint november 7-én - „kitört” bolsevik forradalom* következtében Jekatyerinburg a vörösök kezére került. II. Miklós és családja őrzésére állítólag magyar és orosz katonákat rendeltek, más források szerint letteket. De az oroszok körében szokás volt minden más nem orosz nemzetiségűt „letteknek” nevezni. Történelmi tény, hogy a polgárháborúban közel 100.000 magyar hadifogoly a vörösök oldalán harcolt, ahonnan később közülük kerültek ki a hazai kommunisták nagy többsége is. Magyarok harcoltak a fehérek ellenében a Távol-Keleten (Amuri partizán…), Szibériában; Jekatyerinburgban még ma is utca van elnevezve róluk. Avdejev és Jakimov beszámolója szerint az Ipatyev-ház őrségét 1918 májusában magyar katonák alkották.
A jekatyerinburgi Ipatyev-ház, ahol a szörnyű tragédia történt
A polgárháború következtében, mivel a fehér csapatok közel jártak a városhoz, a bolsevikok úgy döntöttek, hogy kivégzik a cári családot. Emellett Lenin személyes ügyének, bosszújának tartotta a kivégzést, a III. Sándor cár ellen merényletet elkövető terrorista bátyját kivégezték. 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel a család tagjait felébresztették, arra hivatkozva, hogy átszállítják őket egy biztonságosabb helyre. II. Miklóst, Alexandra Fjodorovnát, öt gyermeküket, Olgát (22), Tatyjanát (20), Mariát (18), Anasztasziát (16), Alekszej cárevicset (14) és a család négy szolgálóját levitték a ház pincéjébe, ahol felsorakozott velük szemben csőre töltött puskával a kivégzőosztag. Az első lövésektől az uralkodó és felesége azonnal meghalt, a szolgálók halálosan megsebesültek, az ifjú cárevicset közvetlen közelről a kivégzés parancsnoka pisztollyal fejbe lőtte. A lőpor miatt keletkezett füstben az osztag tagjai nem láttak semmit, vártak, amíg elült, majd a továbbiakban – állítólag azért, mert nem akartak a gyerekekre puskával lőni – szuronnyal gyilkolták meg a cári pár gyermekeit. (No comment…). Állítólagos legendák keltek szárnyra arról, hogy a vérengzést Anasztaszia hercegnő, illetve a cárevics túlélte (többször látták élve Szibériában…) és sikerült Nyugatra menekülniük, de ezek az állítások sajnos csak fantazmák: a szovjet CSEKA kezéből nem volt menekülés. A kivégzés nyomainak eltüntetésére kivezényelt brigád tagjai közül többen rosszul lettek a látványtól, a vérnyomokat fűrészporral szórták le; a hullákat teherautókra pakolták, és a város közelében lévő erdőbe vitték, ahol meztelenre vetkőztették, megpróbálták elégetni, majd elásták. Pár nappal később visszatértek, kiásták, és több holtestet savval öntöttek le, majd újból elásták őket. Nyolc nap múlva, július 25-én a fehér csapatok elfoglalták Jekatyerinburgot.



Az utolsó ismert fénykép a cári családról, 1918-ban

A fentebb már említett állítás, miszerint magyarok is részt vettek a kivégzésben, részben a fehérek vizsgálódásának is köszönhető, mert a kivégzés helyszínéül szolgáló pincében az orosz nyelvű, a cári családot gúnyoló, gyűlölködő, trágár feliratok mellett van egy gyenge orosszal kezdődő, magyarul folytatódó felirat is: „Vargas karau...1918.VII.15...”, „Verhas Andras 1918.VII / 15e örsegen”. A kivégzők névsorát tartalmazó Meier-lista** szerint egy Andreasz Vergazi nevű „lett” (magyar) őrszolgálatot hajtott végre a ház őrposztján. Az osztrák származású, orosz hadifogságba esett, kommunistává vált Johann Meier a kivégzés éjszakáján a házban tartózkodott, 1956-ban, a NSZK-ban megjelent 7Tage folyóiratban közzétett listája szerint a kivégzésben részt vett: Jurovszkij, P. Medvegyev, Nyikulin, Vagamov (oroszok) és 7 magyar, összesen 11 fő. A hét magyar neve: Gorvat Laiosz, Fiser Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nad Imre, Grinfeld Viktor, és Vergazi Andreasz. Magyarul így hangzanak ezek a nevek: Horvát Lajos, Fischer Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grinfeld Viktor, Verhas András. A kivégzésben résztvevő, visszaemlékező Jurovszkij listájában habár lettek vannak említve, de a cirill betűs írást magyarra fordítva, a fent említett magyar neveket lehet olvasni.

Nagy Imre… Hogy ez a Nagy Imre azonos-e a későbbi moszkovita kommunista politikussal, majd magyar miniszterelnökkel, akit az 1956-os forradalomért kivégeztek, azt nem lehet tudni. A bolsevik forradalom oldalán harcoló közel 100 ezer magyar katona között sok-sok Nagy Imre lehetett, de az szovjet levéltárak által is dokumentált tény, hogy a későbbi miniszterelnök 1918 tavaszán Jekatyerinburgban és környékén teljesített szolgálatot (főleg katonai komisszárként). Ugyanez év őszén, Szibériában esett a fehér csehszlovák légió fogságába. Saját önéletrajzában is leírja, hogy 1918-ban a bizonyos ideig a városban tartózkodott


Jurovszkij listája a cirill betűvel írott magyar nevekkel

Jekatyerinburg városát, 1924-ben, bolsevik parancsnoka, Szverdlovról nevezték el, aki Lenintől kapta az utasítást a cári család kivégzésének végrehajtására. Szverdlovszk egészen 1991-es visszanevezéséig zárt város volt, külföldiek nem léphettek be oda, lakói csak külön engedéllyel hagyhatták el… Az Ipatyev-ház, ahol a szörnyűséges gyilkosság végbement, zarándokhellyé vált, emiatt a szovjet hatalom, 1977-ben lebontatta. A város tanácselnöke ekkor Borisz Jelcin volt.

A cári család földi maradványait 1991-ben találták meg, DNS-vizsgálattal azonosították II. Miklós cárt, Alexandra Fjodorovna cárnét, Olgát, Tatyjanát, Anasztasziját nagyhercegnékat, a család orvosát és három cselédjét. Tavaly augusztusban megtalálták a két hiányzó családtag, Marija hercegnő és Alekszej cárevics csontvázát. 1981-ben az emigráns orosz ortodox egyház mártírokká nyilvánította II. Miklóst és családját, 2000-ben az Orosz Ortodox Egyház pedig szentté avatta őket. A cári családot 1998. július 17-én helyezték örök nyugalomra a szentpétervári Péter és Pál Székesegyházban. A repülőtértől a székesegyházig vezető úton milliók rótták le kegyeletüket Oroszország utolsó cárja és családja előtt.
A teljes igazságot a kivégzéssel kapcsolatban valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de a lényeg az, hogy míg a Jekatyerinburghoz távoli Európában tombolt a világháború, addig a kegyetlen élet-halálharcot vívó fehérek és vörösök küzdelmének hátterében az orosz monarchia korszaka tragikusan véget ért, és kezdetét vette a XX. század legtöbb emberéletet követelő diktatúrája.

- Jegyzetek:

- Gyóni Gábor: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai; A Hét (www.ahet.ro), 2007.04.29. Lásd ITT.

- Wikipédia: II. Miklós orosz cár

- Kun Enikő: Az orosz cár és családjának kivégzése; National Geographic, 2004.07.16. Lásd ITT.

- Földi Pál: A szent ördög, Raszputyin; Anno Kiadó, 2006.

*Az ún. „Téli Palota ostroma” néven elhíresült fénykép, amely a kommunista történelemtanítás szerint a szocialista forradalom kezdetét jelentette, egy hamisítvány, képrészletek összemontírozásából készült. A tömeg ki se vonult az utcákra, a fegyverrel rendelkező bolsevikok egyszerűen besétáltak a cári palotába, az egyik teremben megkérdezték, hogy merre van a borospince, és utána lerészegedtek… A kommunisták tényleges hatalomátvételét az elit alakulatnak számító kronstadti tengerészek (később fellázadtak a bolsevikok ellen, ezért kivégezték őket) és egyéb diverzáns katonai alakulatok végezték, de a Szentpéterváron és szerte az országban uralkodó anarchisztikus állapotok miatt nem volt nehéz dolguk.
**Meier listája mellett még listát készített több egykori kivégző is, Jurovszkij, K. Medvegyev, P. Medvegyev, Jakimov, Sztrekotin. Meier kivételével a többi szerint lettek voltak a kivégzőosztag tagjai, Sztrekotin ismeretleneket ír összeállításában. Van aki szerint 10, 11 vagy 12 fő vett részt a cár és családjának meggyilkolásában.