Becsület Napja

Zene: Ich hatt' einen Kameraden

1945. február 11. - A Becsület Napja

Napjaink Magyarországán az aktuális hatalom és az őt kiszolgáló média többsége által elfogadott és terjesztett hazug, hiteltelen történelemszemlélet szerint február 11-13-a körül Budapest felszabadulására, a Vörös Hadseregre, illetve a hazaárulókból álló Budai Önkéntes Ezred tagjaira kell emlékeznünk. A magyar fővárost a sokszoros szovjet-román túlerővel szemben hónapokig hősiesen védő magyar és német csapatokat kegyetlen, fasiszta gonosztevőknek, ártatlanokat Dunába lövő nyilas söpredéknek (sic!), etc. állítják be, és a rájuk emlékezőket is antiszemitának, szélsőséges fajgyűlölőknek bélyegzik; megpróbálván eltitkolni, ellehetetleníteni a méltó megemlékezést*. Az igazság az, hogy a II. világháború apokaliptikus utolsó hónapjaiban Budapest és az 1000 éves Magyar Apostoli Királyság védelmében elesett katonák önfeláldozó harca nemcsak a város és az ország, hanem a keresztény kultúra, Európa nyugati felének megmenekülését a bolsevizmustól és annak a polgári demokráciának a védelmét is jelentette egyben, amelyre a fent említett illegitim hatalom és hű „alattvalói” annyira szeretnek hivatkozni, példának tekintik… Minden magát kereszténynek, jobboldalinak, nemzeti érzelműnek, konzervatívnak, illetve a tradicionális európai értékeket magáénak valló embernek illendő emelt fejjel megemlékezni erről a világtörténelemben is páratlan jelentőségű hőstettről.
A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-1945-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében.

Az 1944-es év a Tengelyhatalmak és szövetségeseik számára minden tekintetben katasztrofálisnak bizonyult: a nemzetközi pénzügyi körök-, a judeokrata- és szabadkőművesek által irányított Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetsége abszolút fölénybe került, a II. világháború végkimenetele eldőlt.
Az angolszász-hatalmak normandiai inváziója következtében a Német Birodalom fontos haderőket kénytelen elvonni a keleti frontról, majd a szövetségesek nyomasztó fölénye miatt a többhónapos védekező harc után feladja Franciaországot, s a Siegfried-vonal mögé húzódik. A szövetségesek előrenyomulását csak a Market Garden-hadművelet kudarca, illetve a Rajnánál kiépített védelem állítja meg. Decemberben, az ardenneki offenzíva a német haderő utolsó nagyszabású próbálkozása volt a nyugati fronton, de a súlyos üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltak leállítani a hadműveletet.
Olaszországban sem volt sokkal jobb a helyzet: Róma júniusi elfoglalása után a brit és amerikai csapatok folytatták lassú előrenyomulásukat a Pó-síkság felé. A Benito Mussolini vezette Salói Köztársaság csak árnyéka a korábbi fasiszta államnak. Mindezzel egy időben a Távol-Keleten a Japán Császárság vívja élet-halál harcát, de a hadiflotta októberi, Fülöp-szigeteknél bekövetkező katasztrofális veresége itt is eldönti a harcot. A Kamikaze-pilóták bátor önfeláldozó harca hűen tükrözi a tradicionális japán szellem erejét. Az Egyesült Államok nem is felejti el kifejezni „tiszteletét”: 1945. augusztus 6-án pusztán „kísérleti jelleggel” ledobja a világ első atombombáját a stratégiailag jelentéktelen Hirosimára, ahol ártatlan civilek tízezrei halnak meg pillanatok alatt. A következő bombát három nappal később dobják le Nagaszakira, teljessé téve ezzel a világháború sátáni bevégződését…

Európa esetében fontos megemlíteni a szövetségesek egyik legsúlyosabb háborús bűntettét: a tömeges terrorbombázásokat. A bombázásokban meghalt többszázezer (inkább millió) civil mellett az európai kultúra és a civilizáció alapjait jelentő városok sokaságát is sikerült lerombolni. Monte Cassino 1500 éves kolostorának lebombázása és a gyönyörű Drezda városának (ahol a gyújtóbombák miatt több mint 200 ezer civil lelte halálát) földdel egyenlővé tételének ideje között lángtengerben pusztult el Hamburg, Bécs, Milánó, Nürnberg, etc**.. Jellemző, hogy az angol bombázókötelékek parancsnoka, Sir Arthur „Bombázó” Harris tábornoknak Angliában ma szobra van…

A keleti fronton a Vörös Hadsereg óriási fölényével szemben a németek és szövetségesei súlyos veszteségeket szenvedve fokozatosan kiszorulnak a Szovjetunió területéről, Sztálin vörös hordái július végén megközelítik Varsót, a Kárpátok keleti vonulatait, valamint betörnek Romániába. A sorozatos vereségeknek „természetesen” meglettek a politikai következményei is: augusztus 24-én, Románia árulása miatt a front déli szakaszán válságos állapot alakul ki, 15 német hadosztályt kerítenek be. A szovjet seregek végigszáguldanak a román alföldön, betörtek a védelem nélkül maradt Dél-Erdélybe, illetve megtámadták a Szovjetunióval szemben semleges Bulgáriát, amely engedve a nyomásnak, hadat üzent Németországnak. Bulgáriával kapcsolatban megjegyzendő, hogy azonnal kommunista-barát kormányt hoztak létre, lefejezve a korábbi államvezetést (a cári családot elűzték, az arisztokrácia, az értelmiség, a polgárság és a parasztság vezető rétegeit kiirtották, bebörtönözték). Finnország volt a következő állam, amely cserbenhagyta szövetségeseit, de legalább „biztosította” a német csapatok kivonulását az országból.
A Balkánon előállt krízis következtében a németek kivonultak Görögországból, és kétségbeesett védőharcot vívtak Jugoszlávia területén (soraikban a sok kis balkáni- és egyéb a szovjetekkel ellenséges nemzet fiaival együtt). Október végén a védelem nélkül maradt Délvidéken Josip Broz Tito partizánjai a háború egyik legnagyobb genocídiumát hajtották végre: óvatos becslések szerint is 35-40 ezer délvidéki magyart gyilkoltak meg***. Erdélyben a 3. Magyar Királyi Hadsereg támadása akadályozza meg az ottani német erők szovjetek általi bekerítését. A visszavonulás után nem sokkal a Vörös Hadsereg betör a magyar Alföldre, immáron létében is veszélyeztetve az 1000 éves Magyarországot. Így érkeztünk el 1944. október 15-éhez…

Sok vitát kiváltott, hogy mennyivel járt volna jobban Magyarország abban az esetben, ha sikeres lett volna a vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó és a vezérkari tisztekből álló köre (Lakatos, Bakay, Vörös, Miklós Béla, etc.) által tervezett kiugrási kísérlet. Lehet, hogy nem dőlt volna teljesen romba az ország (akkor mindent elrabolhattak volna a szovjetek), esetleg valami megmaradt volna a visszacsatolt területekből, illetve a későbbi szomszédos országokhoz hasonlóan nálunk is ún. „nemzeti kommunista” (sic!) vezetés lett volna a moszkoviták helyett. Ha ez megvalósult volna, akkor Hazánk és nemzetünk erkölcsileg soha nem látott mélységekbe süllyedt volna. Nagyjából a fentebb már említett Bulgáriához hasonló sorsunk lett volna (igazából az is történt, csak később és hosszabb ideig tartott a magyarság „kilúgozása”). És azt is tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg ebben az esetben minimum a Rajnáig nyomult volna előre, minden bizonnyal a Szovjetunió idővel egész Európára kiterjesztette volna befolyását, és valószínűleg még napjainkban is létezne. Sztálint és a kommunistákat ismerve erről aligha lehetnek kétségeink…

Ezek a rémálmok szerencsére nem valósultak meg teljes egészében, mert a németek tudtak Horthy szándékairól, illetve se a magyar felső vezetés, se a hadsereg, és a lakosság nagy része nem volt hajlandó átállni a szovjet oldalára, bármennyire is elege volt a háború eddigi borzalmaiból. Bármilyen jó szándék is vezette Horthyt - aki a XX. század egyik legnagyobb magyar államférfija volt -, de az országot nem lehet odadobni a fiáért****. Az 1944. október 15-16-i hungarista hatalomátvétel a jogfolytonosság és az alkotmány szempontból ugyan kérdéses, de a rendkívüli helyzet legitimálta Magyarország „újonnan” felállt vezetését*****. A szovjetek által megszállt Debrecenben bábkormányként, az állam ellenében létrejött „Ideiglenes Nemzeti Kormány” - a lovagkereszttel kitüntetett dálnoki Miklós Béla tábornok elnökletével – természetesen semmiféle legitimációval nem rendelkezett, így az általa hozott törvények, rendelkezések mind semmisnek tekinthetők.
A Szálasi Ferenc miniszterelnök - később Nemzetvezető -, és a nyilaskeresztesek által fémjelzett korszak tárgyilagos megítélése, vizsgálata ma tabunak számít, aki mégis megkísérli ezt, arra rögtön rásütik a „nyilasmosdató”, antiszemita, szélsőséges és egyéb jelzőket; s az illető gondolataival együtt politikailag inkorrektté válik. Nem szabad elmenni azon tény mellett, hogy Magyarország államformája továbbra is királyság maradt, Szálasi az alkotmány szerint a Szent Koronára esküdött fel, és jobboldali egységkormány alkotta az Országgyűlést. Ilyenkor a nyilasok ellen irányuló másik vád az szokott lenni, hogy „kegyetlen terrort” folytattak és ártatlanok ezreit gyilkolták meg. Tény és való, hogy történtek sajnálatos atrocitások (a szovjet „felszabadítás” borzalmaihoz képest ez csak babazsúrnak számított…), de figyelembe kell venni azt is, hogy statárium volt érvényben, illetve a felbomló frontvonalak okozta helyzetet kihasználva az alvilág és a csőcselék tagjai is beszivárogtak a karhatalom és más szervek közelébe. Az érzelmeket félretéve leszögezendő, hogy Magyarországon olyan kormány alakult, amely a németekkel közösen folytatta a bolsevizmus elleni harcot.

A szovjet csapatok 1944. október végére értek a magyar főváros közelébe. Az első általános támadást október 29-én indította meg a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front. Sztálin tervében az volt, hogy az Októberi Forradalom évfordulójára, november 7-ére menetből kell elfoglalni Budapestet... Mivel a jókora túlerőben lévő ellenség frontális támadását a magyar és német alakulatok többször is visszaverték, emiatt Vörös Hadsereg parancsnoksága a város bekerítése mellett döntött. A Dunán való átkelést, és a budai oldal felől történő bekerítést Tolbuhin 3. Ukrán Frontja hajtotta végre, amely ezzel együtt a Dunántúl déli- és keleti részének nagy részét elfoglalta. 1944. december 26-ra a szovjet hordák teljesen bekerítették Budapestet, az ostromgyűrűn belül maradt mintegy 80-90 ezer német-magyar katona védte a várost a több mint 200 ezres támadó sereggel szemben******.
Hitler erőddé nyilvánította a fővárost (Festung Budapest – Budapest Erőd), a védelem parancsnokai német részről Karl- Pfeffer Wildenbruch SS Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy Iván Magyar Királyi Honvéd vezérezredes voltak. A magyar oldalon két teljes és két hiányos hadosztály, légvédelmi csapatok, karhatalmi- és rendőrosztagok, hungarista harccsoportok, zászlóaljak (köztük a legendássá vált Vannay-, Prónay- és az Egyetemi rohamzászlóaljak) és egyéb kiegészítő alakulatok alkották a védelmet, kb. 50 ezer fő. Német részről a Florian Geyer SS lovashadosztály (Joachim Rumohr SS Brigaderführer), a magyarországi németek alkotta Maria Theresia önkéntes SS-lovashadosztály (August Zehender SS Brigaderführer), a 13. német páncéloshadosztály (Gerhard Schmidhuber tábornok), SS polizei alakulatok (Helmuth Dörner SS Oberführer), illetve kisebb-nagyobb Wehrmacht alakulatok részei, etc., kb. 35-40 ezer fő. A bekerített főváros ostroma 1945. január 1-én kezdődött, kegyetlen harcok után Pest január 18-án esett el, s a visszavonuló csapatok kénytelenek voltak a gyönyörű Duna-hidakat felrobbantani. Január végén, február elején a harcok jórészt már csak a Budai-várra és a környező hegyekre terjedtek ki.

Német részről több kísérlet is indult az ostromlott város felmentésére, a Konrad-hadműveletek (Konrad I-II-III.), az elit Wiking SS és a Totenkopf SS, majd később a Leibsatndarte SS és a Hohenstaufen SS hadosztályok bevetésével, de nem sikerült összeköttetést létrehozni a védelemmel. Ezek után világossá vált, hogy a védők kezén maradt városrészt már nem lehet sokáig tartani, s meg kell kísérelni a kitörést. A megadás gondolata fel sem merülhetett: az egyenlő lett volna az azonnali halállal és az örök szégyennel.
1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch 17 óra 50 perckor rádióparancsában bejelentette a kitörést: „Élelmiszerkészletünk elfogyott, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.” Hindy Iván utolsó rádióüzenete tükrözi az események drámai, de ugyanakkor heroikus jellegét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmiszerünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”
A kitörés este 20 órakor kezdődött, mintegy 43 ezer katona részvételével (köztük kb. tízezer sebesült) és a tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre.

Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a Florian Geyer SS-lovashadosztály maradékai indítottak támadást, őket követte a Maria Theresia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végezetül a járóképes sebesültek következtek volna. A parancsnokság pedig 500 SS katona kíséretével az Ördögárok felé próbált kitörni. A Széll Kálmán (ma Moszkva) téri előretolt szovjet helyőrség lefegyverzésével megnyitották az utat, de az első hullámban kitörőket iszonyatos méretű pergőtűz fogadta (minden bizonnyal a szovjetek megtudták a kitörés pontos időpontját és útvonalát), pillanatok alatt hullahegyek keletkeztek, a környező utcákban és a házakban véres kézitusa folyt. A támadásnak két iránya alakult ki, az egyik a Sváb-hegy és a János-hegy, a másik a Szarvas-hegy és Rózsadomb irányába vezetett. Az életben maradtak a Budai-hegység, illetve a Pilis-hegységben húzódó német-magyar vonalak felé próbáltak eljutni. A kitörésben a védelem tagjai közül több mint 20 ezren vesztették életüket, a többiek hadifogságba estek, illetve eltűntek. A parancsnokság tagjai közül Hindy a Várban esett fogságba, Wildenbruch egy budai villában adta meg magát, August Zehender és Joachim Rumorh öngyilkosságot követett el; míg Gerhard Schmidhuber, Helmuth Dörner, Vannay László és a legendás Prónay Pál hősi halált haltak. (más források szerint a hetvenéves Prónay 1945. március 20-án esett szovjet hadifogságba, majd a „népbíróság” húsz év kényszermunkára ítélte).

A saját vonalakat mindössze 750 katonának sikerült elérni, többségük a Helmuth Wolff alezredes vezette csoportba tartozott. A kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza az Egyetemi rohamzászlóalj egyik tagja, Kokovay Gyula: „Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt időm megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam, amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (...) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévő kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: „Halt!” A következő pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejtő alján lévő falu legszélső házához. Ez a falu Mány volt.”

A kitörés ideje alatt a szovjet alakulatok nagy része megfordította támadási irányát és napokig a budai hegyekben vadásztak a túlélőkre. Budapest február 13-án esett el, és kezdetét vette az a szörnyűséges tett, amit a Vörös Hadsereg minden Szovjetunión kívüli „felszabadított” városban végrehajtott: a barbár orgia. Ez háromnapos szabad rablást, fosztogatást, erőszakoskodást jelentett. A Budai Vár alatt berendezett Sziklakórházban lángszóróval gyilkoltak meg 4000 tehetetlen és sebesült katonát, egy ápolónőt megerőszakoltak, majd lovakkal tépettek szét, hadifoglyok ezreit gyilkolták le - a Waffen SS tagjait különös kegyetlenséggel -, ezreket hajtottak málenkij robot-ra (vagyis Gulágra) és az erőszakhullám alól a pesti gettó lakói sem képeztek kivételt...

Budapest védői az óriási veszteségek ellenére is harcukkal igazolták az ismeretlen spanyol katona mondását: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” Tettük legalább akkora jelentősséggel és szimbólummal bír, mint Leonidász király és 300 hű spártai harcosa küzdelme a Thermopülai-szorosért, vagy mint Zrínyi Miklós és katonái önfeláldozó kitörése Szigetvárnál 1566-ban*******.
Kiemelkedő helytállással, bátorsággal, hűséggel, megalkuvást nem ismerve legyőzték magukban a feltétlen élni akarást, de ezzel győzelmet arattak a Halál és a Sötétség felett is. A nyomaiban még tradicionális Európa és világrend utolsó bástyájaként e keresztes lovagok mindent megtettek, amit ember megtehet, hősi halált halva megőrizték azt, ami a katonák számára a legfontosabb: a becsületüket.

„… megcselekedtük, amit megkövetelt a haza…”

- Jegyzetek:

- A Becsület Napja honlapja

- Kiss Gábor: A becsület napja; Sacrum Imperium, V-VI. szám, 1998. december 22.

- Fiala Ferenc: Budapesti Eposz; In: Zavaros évek., Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003., 173-178. o

- Ungváry Krisztián: Második Sztálingrád, Budapesti Negyed, 2000. ősz-tél, 173-202. o

- Józsa Béla: Harc az utolsó töltényig, Nemzetőr Online

*Vö.: Deneb: A Becsület Napja – 1999. Sacrum Imperium, V-VI. szám, 1998. december 22

**Lásd: Jack Corner: Bombenholocaust; Gondola.hu, 2007.02.12.

***Természetesen Nürnbergben ezt meg sem említették.

****Lásd: Milotay István: Horthy bukása; Pannon Front, 11. szám, 1997. november

*****Vö.: Pánczél Hegedűs János: Fegyverszünet helyett puccs – élet helyett összeomlás; Serédi Jusztinián hercegprímás felszólalása az Országtanács 1944. október 27-i ülésén; (mindkettő a Monarchista Gondolatok oldalon jelent meg).
Illetve vö.: Dr. László András: Néhány megjegyzés az államforma és az államforma érvényesülésének a kérdésköréről Magyarország vonatkozásában; Sacrum Imperium, IV. szám, 1998. szeptember 23.

******„Budapesti Csoport” volt a szovjet-román sereg, az ostrom idejére létrehozott támadóalakulatának neve, de a bekerítési és a megszállási hadműveletekben jóval többen vettek részt.

*******Fontos megjegyezni, hogy a görög-perzsa, és a magyar-török, stb. harcokat tradicionális és legitim államok vívták egymással, míg a Szovjetunió esetében ez egyáltalán nem mondható el. Ez nem jelenti azt, hogy nem ismerjük el a szovjet katona eredményét és harcát – csakis szigorúan katonai szempontból, de azt a gonosz hatalmat és érdeket, amelynek a szolgálatában állt, és ahogy az esetek többségében - tisztelet a kivételnek – viselkedett, soha nem fogjuk tisztelni.

- Képek forrása: Internet, magángyűjtemény

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg báró

Ungern Kán

A XX. században nehezen találni olyan személyt, akiről sokkal inkább a legendás történetek maradtak fenn, mint hiteles és pontos életrajzi adatok. A jelen írás főhőse, Ungern-Sternberg báró ilyen ember volt.

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg 1886-ban született az észtországi Dagö szigetén, de más források szerint az ausztriai Grazban született 1885-ben. Halálával kapcsolatban is több időpontot jelölnek meg a források: 1921. szeptember 15. és december 12. között ingadoznak a dátumok, helyszínként pedig Novonyikolajevszk (ma Novoszibirszk) és Verhnyeugyinszk (a Bajkál-tótól délkeletre található) városát jelölik meg.

Ungern-Sternberg ősi nemesi család leszármazottja, saját bevallása szerint magyar (hun!), és teuton felmenői is voltak; a családban találhatók keresztes-, kóbor-, és rablólovagok, diplomaták, alkimisták is. Nagyapja kalóz volt az Indiai-óceánon, elfogása után Oroszországba küldték, ahol transzbajkáliai száműzetésre lett ítélve. Itt ismerkedett meg a buddhizmussal, melyet fia, majd unokája, Sternberg is vallott.

Tanulmányait a Pavlovszk Katonai Akadémián végzi Szentpétervárott, az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban tengerésztisztként szolgál. Utána éveket tölt Szibériában (bebarangolja Mongóliát és a Bajkál-tó környékét, kapcsolatba kerül lámaista szerzetesekkel), majd Nyugat-Európában tartózkodik.

Az I. világháborúban Galíciában és Volhíniában, majd a Kaukázusban is harcol,.négyszer megsebesül, bátorságáért kitüntetik a Szent György-kereszttel és a Becsületrenddel. A bolsevikok októberi forradalma után csatlakozik Szemjonov atamánhoz Kelet-Szibériában, majd 1918-ban megszervezi az Ázsiai Lovashadosztályt.

Az 1919-es csitai Pánmongol Konferencián bejelenti tervét, mely szerint egy teokratikus vezetésű Mongólia megteremtése után Dzsingisz kán nyomdokain egy óriási, nyugat felé törő lovas haderőt szándékozik létrehozni. A szovjetek hatalmának megsemmisítése és a fehérek győzelme után a francia forradalomból származó világot el kell pusztítani, majd egy teokratikus és tradicionális alapokon nyugvó rendet felállítani Európában és Ázsiában egyaránt. Bogdo kán kiszabadítása és uralmának helyreállítása után megkapta a „Mongólia legfőbb hadura és a szent monarcha reprezentánsa” címet, katonái Ungern kánnak szólították.

Egyesek benne látták a hadisten manifesztációját, több forrás szerint is Ungern-Sternberg báró Dzsingisz kán unokája, Batu kán leszármazottja (mások az ő reinkarnációjának tartották). Bírálói közül legtöbben a kegyetlenségét szokták felhozni, pedig a báró csak ugyanazzal a kegyetlenséggel válaszolt halálos ellenségei, a kommunisták lépéseire, mint amelyet tőlük tapasztalt.

1921. májusának végén csapataival elhagyta Urgát (ma Ulánbátor) és szovjet terültre lépett, ahol mindenféle katonai cél nélkül bolyongott seregével (önmaga szempontjából a spirituális megvalósítás miatt vette errefelé az irányt).
1921. augusztus 21-én Dzsá láma vendégül látta, majd foglyul ejtette, és a bolsevikok kezére adta a bárót (más források szerint saját katonái árulták el). Blücher, a szovjetek távol-keleti hadseregének főparancsnoka – később marsall, majd koncepciós perben kivégzett – megpróbálta rávenni, hogy lépjen be a Vörös Hadsereg kötelékébe, de ezt a báró – természetesen – határozottan elutasította. Vád alá helyezték, majd golyó általi halálra ítélték, és 1921. november 15-én (?) kivégezték.

Az Ázsiai Lovashadosztály katonái

A magyar olvasó az 1990-es évek előtt csak nagyon kevés forrásból ismerhette meg Ungern-Sternberg báró történetét, legendáját. Az orientalisták által minden bizonnyal ismert Ferdinand Ossendowski, Állatok, emberek és istenek című, magyarul a Franklin Társulat által 1924-ben kiadott művében ír a báróval történt találkozásáról. A kommunista időszakban Magyarországon Vladimir Pozner, Az őrjöngő (Európa Kiadó, Budapest, 1967.) című művében ír a báró „őrültségéről” és „véres kegyetlenségéről”. Pozner művének történeti hitelessége és irodalmi értéke egyaránt megkérdőjelezhető.
1997. júliusában a Pannon Front folyóirat kilencedik számában megjelent Claudio Mutti, Unger Kán; A mongol Birodalom restaurációjának álma című írása már részletesen bemutatja Ungern-Sternberg életét, küzdelmét és szellemiségét. Ezt követte Julius Evola, A „kegyetlen báró”, a Sacrum Imperium folyóirat negyedik, 1998. szeptember 23-i számában megjelent írása.
Magyarul a báró életével kapcsolatban az első teljes értékű mű 2002-ben jelent meg a Nemzetek Európája Kiadó gondozásában: AZ ANTIKOMMUNISTA című könyv. A válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetben olvasható Claudio Mutti, René Génon, Julius Evola, Ferdinand Ossendowski, H. M. Ribo (Rjabuhin), és Horváth Róbert írása, illetve függelékek (Marco Pallis írása) és magyarázatok.

Természetesen a képzőművészet sem hagyta figyelmen kívül a báró titokzatos életét: 1942-ben Alekszandr Zarcsi és Joszif Csejzif által rendezett Jevo zavut Szühebátor című szovjet propaganda-játékfilm, amelyben Nyikolaj Cserkaszov negatív hősként alakította Ungern-Sternberg szerepét. Az olasz Hugo Pratt világhírű képregénye, a Corto Maltese, Az elveszett aranyvonat fosztogatói című művében feltűnik a báró alakja (magyarul Velencei mese címmel jelent meg a Képes Kiadónál, 1996-ban). 2002-ben francia-olasz (magyar támogatással), egész estés animációs film készült a Corto Maltese képregényből, amelyet a Magyar Televízió 2008. augusztusában műsorra tűzött*.

'>http://

A videón olvasható német szöveg magyar fordítása:

„A nép a szabadelvű liberális értelmiség vezetésével letért a helyes útról, amely népünk élete és lelke egész fejlődése szempontjából előírt volt, habár jóllehet a vallás legmélyebb tiszteletével hű maradt a cárhoz és országához.
Országunk egykori régi nagysága, hatalma alapvetően tévútra tért, s a nép hamis „cárok” vezetésével a felkelésből az anarchista forradalomba ment át.
Mongóliában a hadosztályom a mongol csapatokkal együtt véget vetett a forradalmi kínai bolsevik törvénytelen uralmának. A hadosztály az ellenséges erőket szétverte – s az ország segítségével Bogdo kán törvényes hatalmát helyreállította.
Közvetlenül a harcok után, Mongólia természetes kiindulópontja lett a szovjet-szibériai Vörös Hadsereg elleni hadjáratnak.
A bűnösöket fegyelmi büntetésekre vagy a kivégzések különböző formáira ítéltük.
Harcban állunk az Oroszországban a vétkes és gyalázatos politikát folytató bűnös elemekkel – és nem szabad elfelejteni, hogy az országban uralkodó teljes erkölcsi fertő, a szellemi és testi elvadulás miatt a régi rendet már nem lehet visszaállítani.
A becsületesség és a jóindulat többé már nem jelszó… Ezentúl csak becsületesség lesz, és kíméletlen kegyetlenség!

A baj, ami országunkat megfertőzte, melynek célja az emberi lélek isteni létének megsemmisítése – ezt a bajt gyökerestül ki kell irtani!”

A hadisten manifesztációja

- Ajánlott olvasmányok:

- Az Antikommunista – Válogatott tanulmányok; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2002.

- Claudio Mutti: Unger Kán; A mongol Birodalom restaurációjának álma; Pannon Front 9. szám, 1997. július.

- Julius Evola: A „kegyetlen báró”; Sacrum Imperium 4. szám, Budapest, 1998. szeptember 23.

- Ferdinand Ossendowski: Állatok, emberek és istenek; Franklin Társulat, Budapest, é.n. (1924.)

- Vladimir Pozner: Az őrjöngő; Európa Kiadó, Budapest, 1967.

- Wikipédia: Ungern von Sternberg

*Ezen a Youtube-videón 3:52-nél néhány másodpercig látható Ungern-kán

Viva Chile y el General Pinochet!

Az utolsó antikommunista államfő és hadvezér, Augusto José Ramón Pinochet Ugarte tábornok (1915-2006) emlékére:

'>http://

A XX. század második felére a felforgatás erőinek sajnos túlságosan is hatékony működése, és a két elvesztett világháború miatt mind Európában, mind Ázsiában megszűntek, elbuktak a tradicionális világrend utolsó bástyáinak számító monarchiák, birodalmak. Az 1950-es években már csak egyedül Francisco Franco Spanyolországa mutat fényességet az atlantista és bolsevik táborra szakadt – szakított – Európában (egy-két monarchia és ország azért kivételt képez).

Ellenben a Föld másik „sarkában”, Dél-Amerikában az egykori gyarmatok helyén létrejött államok - spanyol és portugál fennhatóság miatt – társadalmi berendezkedésükben megőriztek valamit az európai hagyományokból. Még annak ellenére is, hogy a latin-amerikai országok többsége köztársaság (néhány karibi-, és közép-amerikai államot leszámítva, amelyek a Brit Korona fennhatósága alá tartoznak): ezek közül jelenleg az egyik legerősebb – katonai és gazdasági értelemben egyaránt – Chile, melyben a spanyol mellett a német anyanyelvű bevándorlók száma volt a legmagasabb. Ennek köszönhetően az 1880-as évektől a porosz katonai hagyományok kezdtek elterjedni az ország hadseregében, az uniformis szinte teljesen megegyezik a Kaiserwehr vagy a Wehrmacht egyenruhájával, és tisztikar is szintén a poroszokéhoz hasonló zárt kasztot alkotott a hadseregen és az államon belül (tkp. ők testesítették meg a helyi arisztokráciát).

A 2006. december 10-én elhunyt Augusto Pinochet tábornok életrajzát felesleges itt bemutatnom; életének, katonai és politikai pályafutásának legfontosabb mozzanata az 1973. szeptember 11-én végrehajtott puccs, és a junta létrehozása volt, megmentve Chilét a kommunizmustól, és ez által az egész kontinenst egy újabb Kubától (Henry Kissinger hathatós segítségének köszönhetően). A másik jelentős lépés a Dél-amerikai katonai junták által létrehozott Opercaión Cóndor nevű együttműködés, amely a század utolsó évtizedeiben visszaszorította a felforgatás erőit., és védelmezte a jobboldali világrendet, tehát az egyetemes Rendet.
Akit komolyabban érdekel a téma, és jobboldali szemszögből (is) szeretné megismerni, annak ajánlom Taraszevics Zsuzsa, A „Chilei Héják” és a „Hatalom Akarása” – Búcsú Augusto Pinochettől című, az Északi Korona folyóirat 25. számában (2007. január) megjelent írását.

Végezetül pedig az előbb említett Taraszevics Zsuzsa írásának egy részletét idézném:

„… És amikor úgy tűnt, hogy a külső történet szintjén a kör bezárult, megjelentek a színen azok az éles szemű, gyors észjárású, becsvágyó és büszke ragadozók, akik spanyol tűzön és porosz acélon edződtek, akik természetüknél fogva tudták, hogy csakis az méltó a hatalomra, aki képes magához ragadni és megtartani, kihagyva a játékból az óvatos kerülgetést, a negédes szóvirágokat, a polgári moralizálást, az értelmiségi okoskodást. Ezek a rettenthetetlen nagyvadak kiváltságos kasztjának kései leszármazottai, a hegyes karmúak, a gyorsan reagálók, a bátrak, a saját törvénnyel bírók, a terrorizálók azok szemében, akik számára a fegyelem a terrorral egyenlő, az engedelmességet parancsolók. Vessünk egy pillantást a császári német vezérkari tisztek portréjára aus großer Zeit, azután a chilei junta tábornokainak ábrázatára: ugyanaz a tartás, keménység, fegyelem, az utóbbiaknál kiegészülve a spanyol pundonorral, ami egyszerre jelent becsületet, bátorságot, önérzetet és büszkeséget. Minden igazi harcos zseni: bölcs, ragadozó és harcos egy személyben. Hogy ezen kései ksatriják egyáltalán létezhettek az ezredforduló árnyékában, már önmagában is csoda, az pedig, hogy a zsidó kupecszellemtől teljesen megfertőzött és korrumpált nagypolitikában nyíltan érvényesülni tudtak – valószínűleg utolsó alkalommal e világ történetében -, visszaidézi a XVI. századi német-spanyol hegemóniájú Európa levegőjét. Ezt jelenti számunkra a Pinochet-jelenség. A „hatalom akaróinak” és megragadóinak utolsó dicsőséges felvillanását. Augusto Pinochet élete végéig vállalta a felelősséget a hatalomátvétel tervezéséért, lebonyolításáért, még a túlkapásokért is.”

'>http://

Október 23. és a szabadságharc hőseinek emlékére

'

Az 1945-ös szovjet megszállás, az illegitim "Debreceni Ideiglenes 'Nemzeti' Kormány" ténykedése, a köztársaság kikiáltása (népi demokráciában [?] a nép megkérdezése nélkül...), az 1948/49-es kommunista hatalomátvétel, és az azt követő szellemi, lelki, fizikai terror, a magyar nemzet megalázása, kirablása és kilúgozása következtében az általános helyzet 1956 őszére elviselhetetlenné vált. Október 23-án a budapesti egyetemisták lengyelországi eseményekkel kapcsolatos szimpátiatüntetése következtében a nemzet jobbik fele felismerte a nagyszerű lehetőséget: itt az idő és a lehetőség a változásra!

Percről-percre, óráról-órára egyre többen csatlakoztak a megmozduláshoz, a karhatalom egyelőre tehetetlen volt. A nap fő eseménye a bolsevik zsarnokság szimbóluma, a Sztálin-szobor ledöntése és a Magyar Rádió ostroma volt. A további nagyszerű - és sajnos magyar szempontból tragikus - események ismertek.

Napjaink általános és elfogadott (tehát politikailag korrekt) történelemoktatása és -szemlélete azt - akarja - állítani, hogy az 1956-os forradalom célja a kommunizmus, a baloldali ideológia megújítása/megreformálása, és a demokratikus átalakulás volt, a Harmadik Magyar Köztársaság pedig '56-ból gyökerezik, és a forradalom legnagyobb alakja Nagy Imre miniszterelnök.

Na, ebből egy szó sem igaz, állítsanak csak bármit a hatalmukat átmentett hóhérok, elvtársak, és fattyaik. Az 1956. Október 23-i forradalom, és az azt követő szabadságharc minden ízében jobboldali, antikommunista/antibolsevista felkelés volt. A kiszipolyozott, csontig lecsupaszított nemzet elemi erővel szállt szembe (pedig előre eltervezett volt az egész, hogy indokot találjanak a katonai megszállásra, csak rövid időre kicsúszott a háttérerők kezéből az irányítás) a Világ legerősebb katonai hatalmával. Az ENSZ és az Egyesült Államok asszisztálása (az izraeli agresszió támogatása fontosabb volt számukra...) következtében a Szovjetunió Vörös Hadserege zöld jelzést kapott szabadságharcunk vérbefojtására.

1956 hősei nem a földrabló, padláslesöpörtető Nagy Imre miniszterelnök, nem a poroszlói tizedelő Lukács György, nem is a tüntetőkre lövető Maléter Pál (aki a Magyar Királyi Honvédségben tett esküjét megszegte és a Néphadsereg tisztje lett), vagy Göncz - Patkány -Árpád, Mécs Imre és egyéb megalkuvó senkiháziak voltak. Nagy Imrét és társait ugyanaz a rendszer végezte ki, amelynek felépítésében tevékenyen részt vettek.

Minden jobboldali és konzervatív magyar számára '56 hősei olyan emberekben testesülnek meg, mint Mindszenty József bíboros-hercegprímás, az 1945 előtti rend - és az azt restaurálni szándékozók még élő tagjai, Pongrátz Gergely, a Corvin-köz parancsnoka, Wittner Mária, vagy a névtelen szabadságharcosokat tömörítő 'Pesti Srácok', stb. sokasága.

Lásd például: EZT

Legjobban talán Bognár József sorai illenek ide, amelyet az egykori nagyon színvonalas jobboldali folyóiratban, a Pannon Frontban találtam, ebből idézek pár részletet:

" ...1989 óta folyik ötvenhat kommunista birtokbavétele. Csak posztkommunista felfogásban megismerni, értékelni. Ezt mutatta már a '89 június 16-i "temetés" is, amelynek külsőségei nagyon emlékeztettek 1919. május elsejének kommunista megünneplésére a Hősök terén. A főhős pedig Nagy Imre, a huszadik századi magyar történelem egyik fő bűnözője, a cári család egyik feltételezett gyilkosa*, a Rákosi korszak begyűjtési minisztere, ötvenhat dilettáns politikusa.

Mert ne felejtsük és tudatosuljon bennünk, hogy ötvenhat bukásáért nem kis részben Nagy Imre és bandája kártékony külpolitizálása is okolható. de mit is várhattunk volna egy olyan kormánytól, melynek tagja volt többek között Tildy Zoltán, a palástos hóhér, Bibó István, a parasztbolsevik, kommunista társutas, aki Révaival vállvetve csinálta a Nagy Ferenc ellnes hecckampányt 1947-ben. Vagy Lukács-Löwinger György, alias Georg von Lukács, a véreskezű komisszár, aki magyarul még fogalmazni se tudott. Egy részletét azonban jól ismerjük a perről készült filmnek. Amikor Nagy Imre kijelenti Kádár bírósága előtt, hogy ő Magyarország törvényes miniszterelnöke. Nos nem. Ez súlyos tévedés. Őt a Rákosi s Gerő-félék nevezték ki, háttérben a gazdáikkal: Sztálinnal, Hruscsovval. Ez mitől lenne legitim?

Nagy Imre a hős. Más nem történt, más nem volt akkor csak ő, s egyre inkább mitikus hőst próbálnak fabrikálni belőle. Bár peréről készült filmet még ma sem szabad látni. Végülis minek a mítoszrombolás. Állítólag Vásárhelyi Miklós ennek egyik fő akadályozója. Bizonyára nyomós oka van erre.

Nagy Imrét kivégezték. Jogosan. Bűnös volt. Ahogy az volt Gimes, Szilágyi, Losonczy stb. is. Nagy Imre hazaáruló volt egész életében. Moszkva ügynöke, népnyúzó zsoldos volt. Az ítélet tehát igazságos, ahogy például Rajk-Reich esetében is az volt. Csak az indoklás és a bírók kiléte lehet kifogásolható. Az ítélet nem.

Nemrég végre szobrot is kapott. Szerencsére tehetségtelen ember rossz műve. Bele is illik a környzetbe. Legfeljebb csak két kifogásunk lehet ezzel kapcsolatban. Egyik, hogy közelebb kellett volna felállítani a kretén, szintén hazaáruló Károlyi Mihályhoz. A másik, hogy talán helyesebb lett volna mindjárt a XXII. kerületi "Szoborpark"-ba vinni. Mert reméljük, egyszer odakerül... a szemétdombra.

És akkor talán már olyan világ lesz, hogy például Tóth Ilona tisztessége, mártíromsága is jobban nyilvánvalóvá válik."

- Jegyzetek:

Bognár József: Hősök és bűnözők; Pannon Front, 7. szám, 1996.

* Nagy Imre életrajzi adatai is utalnak rá, lehetséges, hogy részt vett a cári család kivégzésében.
A cirill-betűs Ipatyev-listán olvasható egy Nagy Imre nevű katona.

Lásd például: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai

Erre a témára majd egy a cári családdal kapcsolatos írásomban visszatérek.