2008. december 13., szombat

Viva Chile y el General Pinochet!



Az utolsó antikommunista államfő és hadvezér, Augusto José Ramón Pinochet Ugarte tábornok (1915-2006) emlékére:

'>http://

A XX. század második felére a felforgatás erőinek sajnos túlságosan is hatékony működése, és a két elvesztett világháború miatt mind Európában, mind Ázsiában megszűntek, elbuktak a tradicionális világrend utolsó bástyáinak számító monarchiák, birodalmak. Az 1950-es években már csak egyedül Francisco Franco Spanyolországa mutat fényességet az atlantista és bolsevik táborra szakadt – szakított – Európában (egy-két monarchia és ország azért kivételt képez).

Ellenben a Föld másik „sarkában”, Dél-Amerikában az egykori gyarmatok helyén létrejött államok - spanyol és portugál fennhatóság miatt – társadalmi berendezkedésükben megőriztek valamit az európai hagyományokból. Még annak ellenére is, hogy a latin-amerikai országok többsége köztársaság (néhány karibi-, és közép-amerikai államot leszámítva, amelyek a Brit Korona fennhatósága alá tartoznak): ezek közül jelenleg az egyik legerősebb – katonai és gazdasági értelemben egyaránt – Chile, melyben a spanyol mellett a német anyanyelvű bevándorlók száma volt a legmagasabb. Ennek köszönhetően az 1880-as évektől a porosz katonai hagyományok kezdtek elterjedni az ország hadseregében, az uniformis szinte teljesen megegyezik a Kaiserwehr vagy a Wehrmacht egyenruhájával, és tisztikar is szintén a poroszokéhoz hasonló zárt kasztot alkotott a hadseregen és az államon belül (tkp. ők testesítették meg a helyi arisztokráciát).


A 2006. december 10-én elhunyt Augusto Pinochet tábornok életrajzát felesleges itt bemutatnom; életének, katonai és politikai pályafutásának legfontosabb mozzanata az 1973. szeptember 11-én végrehajtott puccs, és a junta létrehozása volt, megmentve Chilét a kommunizmustól, és ez által az egész kontinenst egy újabb Kubától (Henry Kissinger hathatós segítségének köszönhetően). A másik jelentős lépés a Dél-amerikai katonai junták által létrehozott Opercaión Cóndor nevű együttműködés, amely a század utolsó évtizedeiben visszaszorította a felforgatás erőit., és védelmezte a jobboldali világrendet, tehát az egyetemes Rendet.
Akit komolyabban érdekel a téma, és jobboldali szemszögből (is) szeretné megismerni, annak ajánlom Taraszevics Zsuzsa, A „Chilei Héják” és a „Hatalom Akarása” – Búcsú Augusto Pinochettől című, az Északi Korona folyóirat 25. számában (2007. január) megjelent írását.

Végezetül pedig az előbb említett Taraszevics Zsuzsa írásának egy részletét idézném:

„… És amikor úgy tűnt, hogy a külső történet szintjén a kör bezárult, megjelentek a színen azok az éles szemű, gyors észjárású, becsvágyó és büszke ragadozók, akik spanyol tűzön és porosz acélon edződtek, akik természetüknél fogva tudták, hogy csakis az méltó a hatalomra, aki képes magához ragadni és megtartani, kihagyva a játékból az óvatos kerülgetést, a negédes szóvirágokat, a polgári moralizálást, az értelmiségi okoskodást. Ezek a rettenthetetlen nagyvadak kiváltságos kasztjának kései leszármazottai, a hegyes karmúak, a gyorsan reagálók, a bátrak, a saját törvénnyel bírók, a terrorizálók azok szemében, akik számára a fegyelem a terrorral egyenlő, az engedelmességet parancsolók. Vessünk egy pillantást a császári német vezérkari tisztek portréjára aus großer Zeit, azután a chilei junta tábornokainak ábrázatára: ugyanaz a tartás, keménység, fegyelem, az utóbbiaknál kiegészülve a spanyol pundonorral, ami egyszerre jelent becsületet, bátorságot, önérzetet és büszkeséget. Minden igazi harcos zseni: bölcs, ragadozó és harcos egy személyben. Hogy ezen kései ksatriják egyáltalán létezhettek az ezredforduló árnyékában, már önmagában is csoda, az pedig, hogy a zsidó kupecszellemtől teljesen megfertőzött és korrumpált nagypolitikában nyíltan érvényesülni tudtak – valószínűleg utolsó alkalommal e világ történetében -, visszaidézi a XVI. századi német-spanyol hegemóniájú Európa levegőjét. Ezt jelenti számunkra a Pinochet-jelenség. A „hatalom akaróinak” és megragadóinak utolsó dicsőséges felvillanását. Augusto Pinochet élete végéig vállalta a felelősséget a hatalomátvétel tervezéséért, lebonyolításáért, még a túlkapásokért is.”


'>http://

2008. november 30., vasárnap

Corneliu Zelea Codreanu halálának hetvenedik évfordulója és a Légió kapcsán

2008. a kerek évfordulók éve. Természetesen nem a csőcselék által ajnározott 1848-as, 1918-as és az 1968-as szennyvízáradásokra gondolok, hanem a számunkra – jobboldaliságunk, tradicionális és konzervatív világnézetünk szempontjából – fontos történelmi eseményekre. Kilencven éve sok – sajnos szomorú és tragikus – minden történt: júliusban Jekatyerinburgban meggyilkolják II. Miklós orosz cárt és családját, októberben Magyarországon kitör a patkányforradalom, gróf Tisza István merénylet áldozata lesz, novemberben véget ér az I. világháború.
1968-ban pedig olyan nagy íróink halnak meg, mint Hamvas Béla és Marschalkó Lajos. Húsz éve távozott el a jobboldali emigrációs újságírás bástyája, Fiala Ferenc.
Illetve szintén kilenc évtizeddel ezelőtt, 1918. december 1-ével kezdődött az erdélyi magyarság és egész Erdély tragédiája: a gyulafehérvári román népgyűlésen ekkor mondták ki Erdély és Románia egyesülését és a román hadsereg 1916. után újból átlépte az ezeréves határt. Ide vezetett a monarchia nemzetiségeit egymás ellen összeugrasztó nivelláló baloldali nacionalizmus. Mondjuk ahhoz, hogy ez mind így megtörténhessen a Károlyi Mihály és bandája által kikiáltott patkányköztársaság hathatós együttműködése is kellett (Pl.: Linder Béla)



A külhoni és a hazai magyarok iránt egyaránt felelősséget érzőként talán nem a legszerencsésebb az 1938. november 30-án meggyilkolt román jobboldali vezérre, Corneliu Zelea Codreanura (1899-1938) és mártírtársaira emlékezni. Mégis az érzelmeken, a sérelmeken, és a két nemzet között sajnos fennálló ellentétes viszonyon felülemelkedve lehet elfogulatlanul is vizsgálni az ortodox keresztény Codreanut (hívei „Kapitány” – nak hívták), az általa alapított Mihály Arkangyal Légióját és a Vasgárdát, mint a XX. századi jobboldali-szélsőjobboldali mozgalmak közül az egyik legjelentősebbet (szellemiségét tekintve pedig a legjelentősebb). Nem véletlenül voltak valamilyen kapcsolatban a Légióval, vagy írtak róla elismerően olyan személyiségek, mint a később világhírűvé vált vallástörténész, Mircea Eliade, Nae Ionescu vagy Julius Evola.


A XX. század első felének román szélsőjobboldali mozgalma hazai és nemzetközi (politikailag korrekt…) megítélése egyaránt negatív. Mindenütt sovinisztaként, ultrafasisztaként (sic!), antiszemitaként, magyar- és kisebbségellenesként van beállítva. Nem kivétel ez alól az önmagát „hiteles és tárgyilagos” internetes szótárként beállító Wikipédia sem (plusz EZ). Ha románellenességről van szó, akkor a hazai kvázi jobboldal, a nemzetiek, a liberálisok és a baloldaliak véleménye, álláspontja szinte teljesen megegyezik.
A Vasgárdával kapcsolatos első elfogulatlan magyar írás - egy-két '30-as évekbeli cikket leszámítva - tudomásunk szerint a Pannon Frontban jelent meg az 1990-es évek második felében. Ezt követte 1998-ban a Stella Maris kiadó által magyar nyelven megjelentetett Julius Evola 'Orientációk' című könyve, melyben a nagy itáliai gondokodó egy fejezetet szentel >> A légionárius szellem << bemutatására. Az ezredforduló után a Nemzetek Európája Kiadó Nefelecs Kiskönyvtár sorozatában megjelent 'A Tollas Gárda' című tanulmánykötet, amely Corneliu Zelea Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constatin Noica és Vasile Lovinescu írásait gyűjti egybe. Illetve még Ágoston Balázs írt egy cikket 'Szellem és heroizmus' címmel, amely a Magyar Demokrata 2003. január 16-i számában jelent meg. Mindezek mellett Codreanut, a Légiót, a Vasgárdát és a korabeli román közéletet legrészletesebben Taraszevics Zsuzsa, 'A Codreanu-legenda' című, Északi Koronában publikált írása mutatja be.
Az ortodox keresztény Codreanu fiatal kora óta szigorú aszketikus életet élt, apja hatására hamar érdeklődni kezd a politika iránt. Katonai iskolába járt, a háború végén már tiszti kadét. 1919-től fogva egyre jobban kikristályosodik elszánt antikommunizmusa és antijudeokratizmusa.
A korszak Romániájában is probléma a szellemi pályákon dolgozó zsidók aránytalanul nagy száma, fontosnak tartja a felsőoktatásban történő korlátozásukat. A szociális problémák megoldására szánt programját „keresztény nemzetiszocializmusnak” nevezi (a magyar „változat” alapjai is nagyjából ezzel egy időben jelennek meg).
Miután Codreanu társaival együtt számos baloldali, kommunista, és egyéb felforgató tevékenységet végző újság szerkesztőségét szétverte, illetve számos botrányba keveredett, kicsapták az egyetemről, emiatt Nyugat-Európában (több német- és francia egyetemen) végzi tanulmányait, ahol lehetősége van megismerni a helyi politikai viszonyokat.
Többször került börtönbe, és az egyik alkalommal a cellában megigézte Szent Mihály Arkangyal ikonja: a hozzá történő imádkozások hatására született meg benne a döntés, hogy egy olyan magas szellemiségű, hűséges, aszketikus-harcos, megalkuvást nem ismerő elitet kell létrehozni, amilyet a középkor óta nem találni Európában. A Mihály Arkangyal Légiója 1927. június 24-én alakult meg.
A XX. század politikai mozgalmai közül a Légió volt az egyetlen, amely a szellemre és az emberi életen túlra is (!) összpontosított. Organikusan kezelte a hatalom és a szabadság princípiumát, a kettő ellentétét a szeretet (a krisztusi szeretet) princípiuma oldja fel. Emellett fontos volt a légionáriusok és a vasgárdisták számára a különleges halottkultusz: a mozgalomba való belépéskor az új tagok leszámoltak életükkel. Minden cselekedetükkel, szemléletmódjukkal a túlvilági létre készültek. Jól tükrözi ezt földi életen túlmutató szellemiséget a Légió egyik alapító tagjának Ion Mota-nak, a spanyol polgárháború kitörésekor tett kijelentése: „Csak nem nézzük tétlenül, hogy azok ott Krisztus arcába köpnek?!” 1936-ban Mota vezetésével egy hét fős légionárius csoport indult a polgárháborúba, Francisco Franco, és a spanyol hazafiak oldalán harcolva. 1937. januárjában Mota és egyik bajtársa, Vasile Marin hősi halált halt. Corneliu Zelea Codreanu hazaszállíttatja a holttestüket és hősnek kijáró tiszteletadással temetteti el őket.

Tény, hogy a Vasgárdába sok elmebeteg és gyenge képességű is belépett (éppen Codreanu volt az, aki neheztelt amiatt, hogy túl könnyen felvesznek bárkit a mozgalom soraiba, és ezáltal elveszíti elit jellegét), és történtek magyarellenes atrocitások is, de ezek többsége Codreanu halála, és Észak-Erdély visszacsatolása (1940) után; ekkortól fogva sokkal inkább soviniszta irányba mozdult el, aminek – a közös kormányzás után az egész mozgalomnak – Ion Antonescu marsall vetett véget. Gyakori, hogy az ún. „nemzeti” médiumok, szervezetek össze szokták mosni a Vasgárdát a háború után magyarok százait (ezreit?) legyilkoló Maniu-gárdával.

A sovén és kommunista Ceausescu-rezsim bukása után Romániában újjáéledt a Vasgárda kultusza, többek között Horia Sima (1907-1993) útmutatásának köszönhetően. Codreanu, a légionarizmus, és a Vasgárda örökségét több politikai párt és szervezet a magáénak vallotta/ vallja, ezek közül a Noua Dreapta a legjelentősebb, vagy inkább leghírhedtebb, amelynek az igazi jobboldalisághoz nem sok köze van, és a Légió szellemiségéből (annak lényegéből) sem sokat vett át. De viszont annál többet a soviniszta és magyarellenes irányzatból… Minden évben megemlékeznek a Kapitány haláláról (Lásd ezt a videót), az idei hetvenedik különösen nagyszabású volt. Tevékenységük és zavaros eszméik láttán Corneliu Codreanu forog a sírjában. (Lásd ezt)

A továbbiakban néhány idézettel, könyv- és cikkajánlóval, illetve egy videóval szeretnék emlékezni:

„Egy lelki környezetet teremtünk meg, egy erkölcsi közeget, amelybõl megszületik, táplálkozik és amelyben felnõ a heroikus ember." - C. Z. Codreanu

"A légionarizmus elsősorban spirituális mozgalom, célja egy új ember megteremtése és a nemzet üdvözülésének reménye." - Mircea Eliade
Von Thronstahl: Hail You Captain and Thy Guard


A videón olvasható szöveg egy része magyarul (Tárkányi Beatrix fordításával összevetve):

„Ma, 1927. június 24-én, pénteken (Keresztelő Szent János napja), este tíz órakor, vezetésem alatt megalakul a >> Mihály Arkangyal Légiója <<. Csak azok lépjenek e sorokba, akiknek a hitük határtalan. Akiknek kétségei vannak, azok maradjon kívül.” - Corneliu Zelea Codreanu

(Korábbi blogbejegyzésemben is olvasható egy idézet Codreanutól)


- Ajánlott olvasmányok:
- Julius Evola: Orientációk; Stella Maris (Athanor Könyvek), Budapest, 1998. 61-63. o.
- A Tollas Gárda, Corneliu Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constantin Noica és Vasile Lovinescu írásai; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2001.
(Fordította: Tárkányi Beatrix [az idézetek egy része innen való])

- Ágoston Balázs: Szellem és heroizmus; Magyar Demokrata, 2003. január 16.
- Taraszevics Zsuzsa: A Codreanu-legenda; Északi Korona, XXIII. szám, 2006. október, 36-45. o., Nemzetek Európája Kiadó, Budapest.

- Metapédia: Légionarizmus
- Képek forrása: Internet

Néhány megjegyzés a blog szellemiségével és irányultságával, illetve a hasonló témájú internetes oldalakkal, blogokkal, fórumokkal kapcsolatban:

Tegnap örömmel fedeztem fel a monarchista és konzervatív témában talán legnépszerűbb magyar blogon, a Monarchista Gondolatokon az „Elhullajtott magok, ha csíráznak” című írást, melyben röviden bemutatják a hasonló témakörű jobboldali, konzervatív, monarchista weboldalakat, blogokat, fórumokat, etc.

Köszönet a „reklámért” és a kritikáért.

A bloggal kapcsolatban az alábbi megjegyzést írták: „A blog alcímében pedig javasoljuk, hogy a konzervatív szó után legyen jelen, az "ellen" szócska is, az valósabb mindenképpen, tekintettel az ottani tartalmakra. (És megnyugtatóbb számunkra is.)”.

A félreértések elkerülése végett szeretném megjegyezni, hogy a „konzervatív forradalmár” kifejezés esetében a „forradalmár” szó nem a számunkra megszokott (a történelemkönyvek többségében felmagasztalt…) felforgató, éhes proletár, senkiházi, csőcselék [hogy szépen fejezzük ki magunkat] forradalmárt jelenti, hanem egy forradalmi erejű – rekonzerváló, restauráló - ellenforradalom harcosát.
Vagyis részben a XIX. században kezdődő, de főleg a XX. század első felében kibontakozó konzervatív forradalom szellemiségében értendő.

Lásd például: Horváth Róbert: A konzervatív forradalom.

A többi blog esetében írt kritikák és megjegyzésekkel kapcsolatban az alábbi észrevételeim vannak: hibásnak tekintem azt a nézetet, véleményt miszerint dr. László András filozófus és köre (tehát a hazai metafizikai tradicionalisták és ultradextro-konzervatívok jelentős képviselői) „vírusként”(sic!) terjesztenék „eretnek” eszméiket, világnézetüket.
Ugyanez a helyzet Szálasi Ferenc és a hungarizmus, és minden szélsőjobboldali eszme, mozgalom megítélése kapcsán; illetve a Harcos a cinóberösvényen nevű blog esetében a „Van-e élet a Pannon Front középső "magyar tradicionalista" szakasza és a mai Északi Korona mellett és után is? Van hát, ahogyan egy harcos mondja, az evolai cinóberösvény magyar csapásán. Volna ugyan itt mit tisztogatni (Hamvas Béla és Istóczy-t együtt ünnepelni kicsit durva), de ezzel sokan vannak még így. Azt gondolom, hogy itt egy kereső embert olvashatunk, akinek sok jó felütése van, de erősen befolyásolni hagyta magát - kritika nélkül - a fenti organumoktól.” megjegyzés.
Mind a Monarchista Gondolatok, mind a többi hasonló témájú blog, weboldal, fórum, etc. szerkesztőinek és olvasóinak többsége szerintem autonóm és koherens gondolkodású, és ha sok mindenben nem is tudunk együttérteni a fent említett személyekkel, eszmékkel és folyóiratokkal, de az egyéni érzelmektől mentesen gondolkodva a jobboldaliságunk, és konzervativizmusunk szempontjából lehet tárgyilagosan is vizsgálni őket.

2008. november 26., szerda

Adriano Romualdi: Mit jelent jelent jobboldalinak lenni?

"Mit kellene pontosan jelentenie annak, hogy "jobboldalinak lenni"?

Jobboldalinak lenni mindenekelőtt a francia forradalomból származó mozgalmak felforgató jellegének felismerését jelenti, legyen az akár liberalizmus, a demokrácia vagy a szocializmus.

Jobboldalinak lenni másodsorban a racionalisztikus, progresszionista, materialisztikus mítoszok dekadens voltának átlátását jelenti, amelyek előkészítik a plebejus civilizáció hatalmának eljövetelét, a mennyiség uralmát, a monstruózus és névtelen tömegek zsarnokságát.

Jobboldalinak lenni harmadsorban az Állam organikus totalitásként való felfogását jelenti, ahol politikai értékek uralkodnak a gazdasági struktúrákon, és ahol a "mindenkinek a magáét" mondás nem egyenlőséget, hanem a minőségelvű egyenlőtlenség egyenletes fönntartását jelenti.
Végül jobboldalinak lenni azon arisztokratikus, vallásos és harcos szellem sajátként való elfogadását jelenti, amely önmagával itatta át az európai civilizációt, és az Európa hanyatlása elleni harc - e spiritualitás és értékei nevében történő - elfogadását. "
- Forrás:
- Adriano Romualdi: Eszmék egy jobboldali kultúráért. I. rész; Miért nincs jobboldali kultúra? (Molnár András fordítása; Északi Korona folyóirat 5. szám, Nemzetek Európája Kiadó, 2003. szeptember)

2008. november 15., szombat

1919. november 16.: A hadvezér bevonul a bűnös városba



"Polgármester Úr!
Szívbõl köszönöm szíves üdvözlõ szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek.
Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor -kimondom- gyûlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az orszzágnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett.
Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fõvárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti szineit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.
De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkrõl a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívébõl, lelkébõl szerteni fogja a rögöt, amelyben õseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.
Katonáim, miután földjeikrõl betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.
Meg vagyok gyõzõdve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezõleg, akik bûnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erõvel segítenek a nemzeti reményekben tündöklõ Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz."

(Vitéz nagybányai Horthy Miklós)


2008. november 11., kedd

Az I. világháború hőseinek emlékére

Napra pontosan kilencven éve, 1918. november 11-én írták alá a fegyverszüneti egyezményt Németországgal a franciaországi compiègne-i erdőben álló vasúti szerelvényen, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe.

A Központi Hatalmak - a Német Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, a Török Szultanátus, és a Bolgár Cárság - végig becsületbeli ügynek tekintették a háborút, és ennek megfelelően az óriási túlerővel szemben emberfeletti képességeket felvonultatva tisztességesen helytálltak.

Egy percig nem lehet kétséges, hogy a szabadkőműves és pénzügyi körök által irányított Entente-tal szemben a Központi Hatalmak - köztük Hazánk - a jó (jobb) oldalon álltak.

A továbbiakban három videóval és két idézettel szeretnék tisztelegni hős ükapáink és dédapáink emléke előtt:



„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés másként határozott. (…) Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

(Ferenc József)




„Ez nem béke, csak 20 éves fegyverszünet.”

(Ferdinand Foch)

És utolsó videóként a német zeneszerző, Ludwig Uhland (1787-1862) gyönyörű porosz katonai gyászindulója, az Ich hatt' einen Kameraden (1809):


2008. november 10., hétfő

II. Miklós cár és családja emlékére

II. Miklós minden oroszok cárja

A most következő írásomban november 7. tájékán nem a "Nagy Októberi Szocialista Forrdalom"-ra, és az azt követő sátáni hatalomra szeretnék emlékezni, hanem a tragikus sorsú II. Miklós (teljes nevén: Nyikolaj Alekszandrovics Romanov) orosz cárra és családjára. Egy korábbi írásomban több forrásból is utaltam arra, hogy a magyar származású Nagy Imre (illegitim) miniszterelnök részt vett a cári család kivégzésében 1918-ban. Itt erre részletesen ki fogok térni. A cikket nyáron írtam egy hírporál számára.

A cári Oroszország sorsa már jóval az I. világháború és az azt követő bolsevik-forradalom előtt megpecsételődött. Az elmaradott, szegény ország, a nehézipar, a vasút hiánya, a bürokratikus, korrupt és despotikus államigazgatás, és a gyengekezű uralkodó mind-mind a monarchia ellenségeinek a malmára hajtotta a vizet. Tovább fokozta az ország súlyos problémáit az 1905-ben, Japán elleni háborús vereség, a Balti-flotta megsemmisülése, a szárazföldi csapatok mandzsúriai veresége, illetve az ugyanebben az évben kitört forradalom és a leverését követő megtorlás. Az 1906-ban kinevezett új miniszterelnök, Pjotr Arkagyevics Sztolipin lehetett volna az utolsó reménye Oroszországnak, aki reformjaival megmenthette volna a roskadozó cári birodalmat. De a minden ésszerű újítástól visszakozó, ellenséges körök, a titkosszolgálat segítségével egy színházi előadáson meggyilkoltatták Sztolipin miniszterelnököt.

A tehetséges politikus kiiktatásában érdekelt volt ellenfele, az uralkodói családban egyre nagyobb befolyással bíró Grigorij Jefremovics Raszputyin is. Az orosz történelem egyik legtitokzatosabb és legelellentmondásosabb alakja 1904-ben került a szentpétervári udvarba, a vérzékenységben szenvedő Alekszej cárevics gyógyítása végett, és egészen 1916-os meggyilkolásáig – a cár rokonai tették el láb alól – befolyása alatt tartotta az uralkodói párt, különösen Fjodorovna cárnét. A sarlatán Raszputyin működésének nagyban köszönhető, hogy a bolsevikok később magukhoz ragadták a hatalmat.

Oroszország külpolitikája, nagyhatalmi törekvése, miután a Távol-Keletről kénytelen volt lemondani, a pánszlávizmus eszméjére hivatkozva Balkán, ott is elsősorban a lőporos hordót jelentő Szerbia felé fordult...
A cár és családja
Az I. világháború kirobbantásában tevékeny szerepet vállalt az orosz külpolitika és titkosszolgálat. Már a háború második évében, 1915-ben kiütközött a hadsereg gyengesége, a megfelelő felszerelés és logisztika hiánya, a hátország termelőkapacitásának elégtelen volta mind-mind a cári birodalom közeli bukását jelezték előre.

Az 1917-es februári forradalom miatt a cár – fia nevében is - március 15-én lemondott a trónról, testvére, Mihály javára, aki egy nappal később szintén lemondott. A Kerenszkij-féle ideiglenes kormány az uralkodót és családját először Carszkoje Szeloban, augusztus 14-ét követően a szibériai Tobolszkban házi őrizetben tartotta, majd pár hónappal később továbbszállította Jekatyerinburgba, ahol egy helyi kereskedő, Ipatyev házában helyezték el őket. Az októberben, - a Gergely-naptár szerint november 7-én - „kitört” bolsevik forradalom* következtében Jekatyerinburg a vörösök kezére került. II. Miklós és családja őrzésére állítólag magyar és orosz katonákat rendeltek, más források szerint letteket. De az oroszok körében szokás volt minden más nem orosz nemzetiségűt „letteknek” nevezni. Történelmi tény, hogy a polgárháborúban közel 100.000 magyar hadifogoly a vörösök oldalán harcolt, ahonnan később közülük kerültek ki a hazai kommunisták nagy többsége is. Magyarok harcoltak a fehérek ellenében a Távol-Keleten (Amuri partizán…), Szibériában; Jekatyerinburgban még ma is utca van elnevezve róluk. Avdejev és Jakimov beszámolója szerint az Ipatyev-ház őrségét 1918 májusában magyar katonák alkották.
A jekatyerinburgi Ipatyev-ház, ahol a szörnyű tragédia történt
A polgárháború következtében, mivel a fehér csapatok közel jártak a városhoz, a bolsevikok úgy döntöttek, hogy kivégzik a cári családot. Emellett Lenin személyes ügyének, bosszújának tartotta a kivégzést, a III. Sándor cár ellen merényletet elkövető terrorista bátyját kivégezték. 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel a család tagjait felébresztették, arra hivatkozva, hogy átszállítják őket egy biztonságosabb helyre. II. Miklóst, Alexandra Fjodorovnát, öt gyermeküket, Olgát (22), Tatyjanát (20), Mariát (18), Anasztasziát (16), Alekszej cárevicset (14) és a család négy szolgálóját levitték a ház pincéjébe, ahol felsorakozott velük szemben csőre töltött puskával a kivégzőosztag. Az első lövésektől az uralkodó és felesége azonnal meghalt, a szolgálók halálosan megsebesültek, az ifjú cárevicset közvetlen közelről a kivégzés parancsnoka pisztollyal fejbe lőtte. A lőpor miatt keletkezett füstben az osztag tagjai nem láttak semmit, vártak, amíg elült, majd a továbbiakban – állítólag azért, mert nem akartak a gyerekekre puskával lőni – szuronnyal gyilkolták meg a cári pár gyermekeit. (No comment…). Állítólagos legendák keltek szárnyra arról, hogy a vérengzést Anasztaszia hercegnő, illetve a cárevics túlélte (többször látták élve Szibériában…) és sikerült Nyugatra menekülniük, de ezek az állítások sajnos csak fantazmák: a szovjet CSEKA kezéből nem volt menekülés. A kivégzés nyomainak eltüntetésére kivezényelt brigád tagjai közül többen rosszul lettek a látványtól, a vérnyomokat fűrészporral szórták le; a hullákat teherautókra pakolták, és a város közelében lévő erdőbe vitték, ahol meztelenre vetkőztették, megpróbálták elégetni, majd elásták. Pár nappal később visszatértek, kiásták, és több holtestet savval öntöttek le, majd újból elásták őket. Nyolc nap múlva, július 25-én a fehér csapatok elfoglalták Jekatyerinburgot.



Az utolsó ismert fénykép a cári családról, 1918-ban

A fentebb már említett állítás, miszerint magyarok is részt vettek a kivégzésben, részben a fehérek vizsgálódásának is köszönhető, mert a kivégzés helyszínéül szolgáló pincében az orosz nyelvű, a cári családot gúnyoló, gyűlölködő, trágár feliratok mellett van egy gyenge orosszal kezdődő, magyarul folytatódó felirat is: „Vargas karau...1918.VII.15...”, „Verhas Andras 1918.VII / 15e örsegen”. A kivégzők névsorát tartalmazó Meier-lista** szerint egy Andreasz Vergazi nevű „lett” (magyar) őrszolgálatot hajtott végre a ház őrposztján. Az osztrák származású, orosz hadifogságba esett, kommunistává vált Johann Meier a kivégzés éjszakáján a házban tartózkodott, 1956-ban, a NSZK-ban megjelent 7Tage folyóiratban közzétett listája szerint a kivégzésben részt vett: Jurovszkij, P. Medvegyev, Nyikulin, Vagamov (oroszok) és 7 magyar, összesen 11 fő. A hét magyar neve: Gorvat Laiosz, Fiser Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nad Imre, Grinfeld Viktor, és Vergazi Andreasz. Magyarul így hangzanak ezek a nevek: Horvát Lajos, Fischer Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grinfeld Viktor, Verhas András. A kivégzésben résztvevő, visszaemlékező Jurovszkij listájában habár lettek vannak említve, de a cirill betűs írást magyarra fordítva, a fent említett magyar neveket lehet olvasni.

Nagy Imre… Hogy ez a Nagy Imre azonos-e a későbbi moszkovita kommunista politikussal, majd magyar miniszterelnökkel, akit az 1956-os forradalomért kivégeztek, azt nem lehet tudni. A bolsevik forradalom oldalán harcoló közel 100 ezer magyar katona között sok-sok Nagy Imre lehetett, de az szovjet levéltárak által is dokumentált tény, hogy a későbbi miniszterelnök 1918 tavaszán Jekatyerinburgban és környékén teljesített szolgálatot (főleg katonai komisszárként). Ugyanez év őszén, Szibériában esett a fehér csehszlovák légió fogságába. Saját önéletrajzában is leírja, hogy 1918-ban a bizonyos ideig a városban tartózkodott


Jurovszkij listája a cirill betűvel írott magyar nevekkel

Jekatyerinburg városát, 1924-ben, bolsevik parancsnoka, Szverdlovról nevezték el, aki Lenintől kapta az utasítást a cári család kivégzésének végrehajtására. Szverdlovszk egészen 1991-es visszanevezéséig zárt város volt, külföldiek nem léphettek be oda, lakói csak külön engedéllyel hagyhatták el… Az Ipatyev-ház, ahol a szörnyűséges gyilkosság végbement, zarándokhellyé vált, emiatt a szovjet hatalom, 1977-ben lebontatta. A város tanácselnöke ekkor Borisz Jelcin volt.

A cári család földi maradványait 1991-ben találták meg, DNS-vizsgálattal azonosították II. Miklós cárt, Alexandra Fjodorovna cárnét, Olgát, Tatyjanát, Anasztasziját nagyhercegnékat, a család orvosát és három cselédjét. Tavaly augusztusban megtalálták a két hiányzó családtag, Marija hercegnő és Alekszej cárevics csontvázát. 1981-ben az emigráns orosz ortodox egyház mártírokká nyilvánította II. Miklóst és családját, 2000-ben az Orosz Ortodox Egyház pedig szentté avatta őket. A cári családot 1998. július 17-én helyezték örök nyugalomra a szentpétervári Péter és Pál Székesegyházban. A repülőtértől a székesegyházig vezető úton milliók rótták le kegyeletüket Oroszország utolsó cárja és családja előtt.
A teljes igazságot a kivégzéssel kapcsolatban valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de a lényeg az, hogy míg a Jekatyerinburghoz távoli Európában tombolt a világháború, addig a kegyetlen élet-halálharcot vívó fehérek és vörösök küzdelmének hátterében az orosz monarchia korszaka tragikusan véget ért, és kezdetét vette a XX. század legtöbb emberéletet követelő diktatúrája.

- Jegyzetek:

- Gyóni Gábor: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai; A Hét (www.ahet.ro), 2007.04.29. Lásd ITT.

- Wikipédia: II. Miklós orosz cár

- Kun Enikő: Az orosz cár és családjának kivégzése; National Geographic, 2004.07.16. Lásd ITT.

- Földi Pál: A szent ördög, Raszputyin; Anno Kiadó, 2006.

*Az ún. „Téli Palota ostroma” néven elhíresült fénykép, amely a kommunista történelemtanítás szerint a szocialista forradalom kezdetét jelentette, egy hamisítvány, képrészletek összemontírozásából készült. A tömeg ki se vonult az utcákra, a fegyverrel rendelkező bolsevikok egyszerűen besétáltak a cári palotába, az egyik teremben megkérdezték, hogy merre van a borospince, és utána lerészegedtek… A kommunisták tényleges hatalomátvételét az elit alakulatnak számító kronstadti tengerészek (később fellázadtak a bolsevikok ellen, ezért kivégezték őket) és egyéb diverzáns katonai alakulatok végezték, de a Szentpéterváron és szerte az országban uralkodó anarchisztikus állapotok miatt nem volt nehéz dolguk.
**Meier listája mellett még listát készített több egykori kivégző is, Jurovszkij, K. Medvegyev, P. Medvegyev, Jakimov, Sztrekotin. Meier kivételével a többi szerint lettek voltak a kivégzőosztag tagjai, Sztrekotin ismeretleneket ír összeállításában. Van aki szerint 10, 11 vagy 12 fő vett részt a cár és családjának meggyilkolásában.

2008. november 2., vasárnap

1938. november: Észak felé!


Hét évtizeddel ezelőtt, Európa és nemzetünk utolsó dicső korszakának kezdetekor, az első bécsi döntés alapján a trianoni gyalázat egy része leomlott! Az entente-szuronyokkal és szabadkőművesek által létrehozott - és irányított - Csehszlovák műállamtól, az elcsatolt 61 ezer km²-ből közel 12 ezer km² visszakerült a Magyar Királysághoz. A Felvidék ezen részén a lakosság 86%-a magyar nemzetiségű volt.

2008. október 31., péntek

90 éve gyilkolták meg gróf Tisza Istvánt, a patkányforradalom kezdetét veszi...

Gróf Tisza István, a 2. Honvéd huszárezred parancsnoka, az olasz-fronton, 1918-ban.


Zala György szobrászművész 1934-ben felavatott monumentális szoborcsoportja a mártír miniszterelnök emlékére. 1945 után a Tisza szobrot beolvasztották a Sztálin szoborba, a katona búcsúja egy budapesti laktanyába, a magvetőt ábrázoló szobor Munka címmel megcsúfolva Esztergomba került. Az emlékművet 1948-ban bontották el.


A liberálisoknak már akkor sem tetszett

Szobra Debrecenben, napjainkban.

1918. októberében az egész Monarchiában egyre zavarosabbá kezdett válni a helyzet, mindenütt fosztogatások, a forradalmi felbújtók és csőcselék tagjai inzultálták a frontról hazatért veteránokat, sebesülteket.

Megrugdosták, leköpték a katonatiszteket, rangjelzéseiket, kitüntetéseiket letépik; a közbiztonság fokozatosan romlik, már-már anarchikus állapotok uralkodnak.

Herczeg Ferenc Északi szél című könyvében így emlékszik az általános helyzetre: "A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott… levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén, és arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított bal kezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy jobb karja tőből hiányzik.

Október 31-én minden bizonnyal Károlyi utasítására "ismeretlenek" (valószínűleg a 16-án merényletet megkísérlő galilei-körös Lékai János és Korvin (Klein) Ottó és klikkje követte el a gyilkosságot) a Hermina úti Roheim-villában meggyilkolják gróf Tisza Istvánt.

A Pesti Hírlap másnap így tudósít a tragikus eseményről: „A Hermina út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. - Mit óhajtanak? A civil válaszolt: - Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? - Nem rejtegetek senkit sem. – Az idegenek hamarosan eltávoztak… Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten." "Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: - Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. - Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! - Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. - Nem teszem! - Álljanak félre a nők! - Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. - Na, hát mit akarnak? - Maga az oka a háborúnak! - Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. - Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! - Nem én vagyok az oka! - Álljanak félre a nők! Semmi válasz… - Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. - Végem van, – mondotta Tisza - ennek így kellett lennie.
A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.

(Pesti Hírlap: A véres szabadságnak áldozatul esett gróf Tisza István; 1918. november 1.)


Íme, a szabadkőműves, haza- és nemzetáruló, királyellenes lázító, (vörös)gróf Károlyi Mihály az I. (patkány)Népköztársaság elnöke...

... egy gyomorbajosra emlékeztető "szobra", mint a köztársaság és a demokrácia - méltó - szimbóluma 1975 óta éktelenkedik a Parlament mellett...


... a söpredék őt és bandáját élteti...

... frontlógósok, dezertőr-, esküszegő katonák, a patkányforradalom "hősei"...

... jöttment senkiháziak, (juda)pesti csőcselék...

... a múltat végképp eltörölni...


... hogy aztán ők a feladatot bevégezzék...

Idézetek forrása: Wikipédia
Képek forrása: Internet

2008. október 22., szerda

Október 23. és a szabadságharc hőseinek emlékére


'

Az 1945-ös szovjet megszállás, az illegitim "Debreceni Ideiglenes 'Nemzeti' Kormány" ténykedése, a köztársaság kikiáltása (népi demokráciában [?] a nép megkérdezése nélkül...), az 1948/49-es kommunista hatalomátvétel, és az azt követő szellemi, lelki, fizikai terror, a magyar nemzet megalázása, kirablása és kilúgozása következtében az általános helyzet 1956 őszére elviselhetetlenné vált. Október 23-án a budapesti egyetemisták lengyelországi eseményekkel kapcsolatos szimpátiatüntetése következtében a nemzet jobbik fele felismerte a nagyszerű lehetőséget: itt az idő és a lehetőség a változásra!

Percről-percre, óráról-órára egyre többen csatlakoztak a megmozduláshoz, a karhatalom egyelőre tehetetlen volt. A nap fő eseménye a bolsevik zsarnokság szimbóluma, a Sztálin-szobor ledöntése és a Magyar Rádió ostroma volt. A további nagyszerű - és sajnos magyar szempontból tragikus - események ismertek.

Napjaink általános és elfogadott (tehát politikailag korrekt) történelemoktatása és -szemlélete azt - akarja - állítani, hogy az 1956-os forradalom célja a kommunizmus, a baloldali ideológia megújítása/megreformálása, és a demokratikus átalakulás volt, a Harmadik Magyar Köztársaság pedig '56-ból gyökerezik, és a forradalom legnagyobb alakja Nagy Imre miniszterelnök.

Na, ebből egy szó sem igaz, állítsanak csak bármit a hatalmukat átmentett hóhérok, elvtársak, és fattyaik. Az 1956. Október 23-i forradalom, és az azt követő szabadságharc minden ízében jobboldali, antikommunista/antibolsevista felkelés volt. A kiszipolyozott, csontig lecsupaszított nemzet elemi erővel szállt szembe (pedig előre eltervezett volt az egész, hogy indokot találjanak a katonai megszállásra, csak rövid időre kicsúszott a háttérerők kezéből az irányítás) a Világ legerősebb katonai hatalmával. Az ENSZ és az Egyesült Államok asszisztálása (az izraeli agresszió támogatása fontosabb volt számukra...) következtében a Szovjetunió Vörös Hadserege zöld jelzést kapott szabadságharcunk vérbefojtására.

1956 hősei nem a földrabló, padláslesöpörtető Nagy Imre miniszterelnök, nem a poroszlói tizedelő Lukács György, nem is a tüntetőkre lövető Maléter Pál (aki a Magyar Királyi Honvédségben tett esküjét megszegte és a Néphadsereg tisztje lett), vagy Göncz - Patkány -Árpád, Mécs Imre és egyéb megalkuvó senkiháziak voltak. Nagy Imrét és társait ugyanaz a rendszer végezte ki, amelynek felépítésében tevékenyen részt vettek.

Minden jobboldali és konzervatív magyar számára '56 hősei olyan emberekben testesülnek meg, mint Mindszenty József bíboros-hercegprímás, az 1945 előtti rend - és az azt restaurálni szándékozók még élő tagjai, Pongrátz Gergely, a Corvin-köz parancsnoka, Wittner Mária, vagy a névtelen szabadságharcosokat tömörítő 'Pesti Srácok', stb. sokasága.

Lásd például: EZT

Legjobban talán Bognár József sorai illenek ide, amelyet az egykori nagyon színvonalas jobboldali folyóiratban, a Pannon Frontban találtam, ebből idézek pár részletet:

" ...1989 óta folyik ötvenhat kommunista birtokbavétele. Csak posztkommunista felfogásban megismerni, értékelni. Ezt mutatta már a '89 június 16-i "temetés" is, amelynek külsőségei nagyon emlékeztettek 1919. május elsejének kommunista megünneplésére a Hősök terén. A főhős pedig Nagy Imre, a huszadik századi magyar történelem egyik fő bűnözője, a cári család egyik feltételezett gyilkosa*, a Rákosi korszak begyűjtési minisztere, ötvenhat dilettáns politikusa.

Mert ne felejtsük és tudatosuljon bennünk, hogy ötvenhat bukásáért nem kis részben Nagy Imre és bandája kártékony külpolitizálása is okolható. de mit is várhattunk volna egy olyan kormánytól, melynek tagja volt többek között Tildy Zoltán, a palástos hóhér, Bibó István, a parasztbolsevik, kommunista társutas, aki Révaival vállvetve csinálta a Nagy Ferenc ellnes hecckampányt 1947-ben. Vagy Lukács-Löwinger György, alias Georg von Lukács, a véreskezű komisszár, aki magyarul még fogalmazni se tudott. Egy részletét azonban jól ismerjük a perről készült filmnek. Amikor Nagy Imre kijelenti Kádár bírósága előtt, hogy ő Magyarország törvényes miniszterelnöke. Nos nem. Ez súlyos tévedés. Őt a Rákosi s Gerő-félék nevezték ki, háttérben a gazdáikkal: Sztálinnal, Hruscsovval. Ez mitől lenne legitim?

Nagy Imre a hős. Más nem történt, más nem volt akkor csak ő, s egyre inkább mitikus hőst próbálnak fabrikálni belőle. Bár peréről készült filmet még ma sem szabad látni. Végülis minek a mítoszrombolás. Állítólag Vásárhelyi Miklós ennek egyik fő akadályozója. Bizonyára nyomós oka van erre.

Nagy Imrét kivégezték. Jogosan. Bűnös volt. Ahogy az volt Gimes, Szilágyi, Losonczy stb. is. Nagy Imre hazaáruló volt egész életében. Moszkva ügynöke, népnyúzó zsoldos volt. Az ítélet tehát igazságos, ahogy például Rajk-Reich esetében is az volt. Csak az indoklás és a bírók kiléte lehet kifogásolható. Az ítélet nem.

Nemrég végre szobrot is kapott. Szerencsére tehetségtelen ember rossz műve. Bele is illik a környzetbe. Legfeljebb csak két kifogásunk lehet ezzel kapcsolatban. Egyik, hogy közelebb kellett volna felállítani a kretén, szintén hazaáruló Károlyi Mihályhoz. A másik, hogy talán helyesebb lett volna mindjárt a XXII. kerületi "Szoborpark"-ba vinni. Mert reméljük, egyszer odakerül... a szemétdombra.

És akkor talán már olyan világ lesz, hogy például Tóth Ilona tisztessége, mártíromsága is jobban nyilvánvalóvá válik."

- Jegyzetek:
Bognár József: Hősök és bűnözők; Pannon Front, 7. szám, 1996.
* Nagy Imre életrajzi adatai is utalnak rá, lehetséges, hogy részt vett a cári család kivégzésében.
A cirill-betűs Ipatyev-listán olvasható egy Nagy Imre nevű katona.
Lásd például: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai
Erre a témára majd egy a cári családdal kapcsolatos írásomban visszatérek.

Tisza István: "Ezt a háborút elvesztettük"



2008. október 17-én volt a kilencvenedik évfordulója annak, hogy a magyar - és az egyetemes - történelem egyik utolsó jelentős politikusa, Dr. szegedi és borosjenői gróf Tisza István, M. Kir. Miniszterelnök elmondta híres beszédét, melyből az akkori és későbbi ellenzék, ellenségei, és a történészek is csak egy mondatfoszlányt ragadtak/ragadnak ki: "... ezt a háborút elvesztettük."

A továbbiakban eme nagyformátumú személyiség beszédét fogom leközölni, gróf Tisza István személyéről pedig a meggyilkolásának évfordulóján írok.

824. Országos ülés, 1918. október hó 17-én, csütörtökön

Simontsits Elemér elnök: Az ülést megnyitom. (...) T. ház! Most folytatni fogjuk a kormánynyilatkozathoz való hozzászólásokat. Ki az első szónok?
Mihályi Péter jegyző: Gróf Tisza István!
Gr. Tisza István: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Lehetőleg rövidre igyekszem fogni felszólalásomat, annyival inkább, mert hiszen a legközelebbi időben az indemnitási vita alkalmat fog nyújtani olyan kérdések beható taglalására, amelyeknek tisztába hozatalát az ország érdekében időszerűnek gondolom. Azt hiszem azonban, hogy ma már az ország érdekében cselekszünk, ha bizonyos kérdéseket tisztába hozzuk azzal a szándékkal, hogy elhárítsuk a nemzet útjából mindazokat a félreértéseket, amelyek a magyar nemzet érdekeit elhomályosítják és gyengítik (Igaz! Úgy van! jobbfelől).
Az általam elmondandók elsősorban arra a nagyhorderejű nyilatkozatra vonatkoznak, amelyet tegnap a t. miniszterelnök úr szájából hallottunk. talán én voltam az első körülbelül egy évvel, vagy több mint egy évvel ezelőtt, aki figyelmeztettem arra, hogy Ausztriában olyan jelenségek merülnek fel, hogy az osztrák közállapotok olyan fordulatot vesznek, amelynél fogva mi esetleg nem fogjuk többé szemben találni magunkat azzal az osztrák állammal, amelyikkel a dualizmus alapján kapcsolatban állunk. Fájdalom, t. ház, ezek a jelenségek azóta nemcsak ismétlődnek, de olyan mértékben súlyosbodtak, hogy a dualizmus fenntartását teljességgel lehetetlenné teszik. (Igaz! Úgy van! a jobb- és a baloldalon.) Az a történelmi kérdés és akadémikus kérdés, hogy ezt valaki örvendetesnek tartja-e vagy sem; a gyakorlati fontossággal bíró tény, amelyet az ország érdekében konstatálnunk kell, az, hogy abban a tekintetben magyar és magyar ember között nem lehet nézeteltérés, hogy ennek az osztrák helyzetnek a konzekvenciáit a magyar állam függetlensége irányában, a perszonál unió irányában kell levonnunk. (Élénk helyeslés a jobb- és baloldalon. Éljenzések balfelől.) Azt hiszem, nem tesz jó szolgálatot az országnak az, aki bárminő szempontból is ezt a tényt, azt az igazságot elhomályosítani igyekszik. (Helyeslés balfelől.)
Én a magam részéről ehhez csak azt fűzhetem hozzá, hogy nagyon természetesen nekünk a perszonál unió jelszavával játékot űznünk nem szabad. (Helyeslés a jobb- és baloldalon.)
Fényes László: Csalni nem lehet! (Zaj a jobb- és a baloldalon.)
Meskó Zoltán: Kétszáz év óta küzdöttünk érte! (Zaj.)
Elnök (csenget): Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben maradni! (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Miskolczy Imre: Na entente-barátok! Aki ez ellen állást foglal, az entente-barát! (Folytonos zaj a jobb- és a baloldalon.)
Elnök (csenget): Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben lenni! Méltóztassanak lehetővé tenni, hogy a szónok beszélhessen és eloszlassa a félreértést.
Fényes László: Salzburgban fogják megállapítani a függetlenségünket?
Gr. Tisza István: T. ház! Nekünk félrendszabályokkal megelégednünk nem szabad. (Helyeslés balfelől.) Az a körülmény, hogy az osztrák viszonyoknak az az átalakulása, amely az 1867: XII. tc. fenntartását és alkalmazását lehetetlenné teszi, az 1723-i törvények hatályán nem változtat, az a peszonál uniónak teljes keresztülvitelét nem akadályozza. Mert tegnap is hallottam, most is hallom, hogy az 1723-i törvények a közös védelmet állították fel. (Ellentmondások és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem közös, hanem kölcsönös!)
Balla Aladár: Nem kell a kölcsönös védelem sem! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Elég volt! Halljuk! a jobboldalon.)
Zlinszky István: Teljes elválást! (Zaj.)
Lovászy Márton: Akkor miért csinálták a közös hadsereget?
Egy hang (a szélsőbalodalon): A védelem kölcsönös, a hadsereg közös!
Kállay Tamás: Még tegnapelőtt a német hadikölcsön érdekében íratott! (Úgy van! a jobboldalon. Felkiáltások: Pénzért! Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: ...és a kölcsönös védelem éppúgy teljesíthető a teljesen különválasztott hadsereg útján, mint közös hadsereggel. (Igaz! Úgy van! jobb és balfelől.) Úgyhogy a magunk részéről minden kételyt kizárólag konstatálnunk kell azt, hogy a hadseregnek teljes különválasztását akarjuk. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök: Csendet kérek. Méltóztassék a szónokot csendben meghallgatni.
Fernbach Károly: Meg is kell csinálni!
Elnök: Méltóztassék csendben maradni!
Juhász-Nagy Sándor: Tíz év előtt volna ezt mondani, amikor kidobták az ellenzéket.
Elnök: Kéren Juhász-Nagy Sándor urat, méltóztassék csendben maradni.
Gr. Tisza István: A mai komoly pillanatban semmiféle közbeszólás által magamat e mellékvágányokra elvezettetni nem engedem. (Helyeslés a jobboldalon. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem akarjuk!) Azt hiszem, vannak dolgok, amelyket az ország érdekében el kell mondani. (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök: Méltóztassék a közbeszólásoktól tartózkodni.
Gr. Tisza István: Vannak dolgok, amelyeket az ország érdekében kifejezésre kell juttatni, és ebbéli kötelességemet teljesíteni fogom, anélkül, hogy a t. képviselő urak ebben megzavarhatnának. (Helyeslés a jobboldalon.) Ismétlem tehát, hogy miután az osztrák viszonyok kialakulása a perszonál uniót mellőzhetetlenül szükségessé tette, ennek a perszonál uniónak sem a szavakkal játszásnak, sem félrendszabálynak lennie nem szabad. (Élénk helyeslés.) Ennek magában kell foglalnia a hadsereg... (Zaj és felkiáltás a szélsőbaloldalon: Általános választói jog! Felkiáltások a jobboldalon: Mindig másról beszélnek! Zaj.)
Elnök: Csendet kérek, t. ház! Az ilyen közbeszólások a tárgyalás komolyságának rovására mennek. Méltóztassék ettől tartózkodni! (Nagy zaj.) Csendet kérek!
Beck Lajos: Ilyent nem lehet komolyan hallgatni!
Szilágyi Lajos: Még ők beszélnek parlamenti színvonalról, szólásszabadságról! (Úgy van! a jobboldalon.)
Elnök: Csendet kérek! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Meghallgatjuk!)
Miskolczy Imre: A hazaárulót, igen.
Elnök: Csendet kérek!
Fényes László: Miskolczytól nem tanulunk hazafiságot!
Egy hang (a jobboldalon): Fogd be a szádat! Ki velük!
Elnök: Méltóztassék ilyen közbeszólásoktól tartózkodni! Csendet kérek! Ne méltóztassék ilyen kifejezéseket használni.
Fényes László: Szabolcsba jerünk, ott beszéljünk Kállay úr!
Kállay Tamás: Kiverünk onnan!
Fényes lászló: Én mindig kimegyek a nép közé. A napokban is ott voltam!
Kállay Tamás: Ne méltóztassék hazudni! (Nagy zaj.)
Elnök: Csendet kérek, t. ház! Méltóztassanak a szónokot nyugodtan meghallgatni. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Kérem Vass János képviselő urat, szíveskedjék csendben lenni.
Fényes László: Sólovagok és ügynökök! (Zaj.) Bútorügynök mer beszélni! (Zaj.)
Elnök: Kérem Fényes László képviselő urat, nyugodjék meg! (Derültség a jobb- és baloldalon.)
Gr. Tisza István: Tehát ismétlem: a perszonál uniónak magában kell foglalnia a hadsereg teljes különválasztását, (Igaz! Úgy van! jobbfelől.) és magában kell foglalni a magyar nemzetnek a külképviselethez való külön jogát is. (Általános élénk helyeslés.) És ami különösen ennek a nagyhorderejű elvnek a remélhetőleg küszöbön álló béketárgyalásoknál való megvalósítását illeti, nézetem szerint abban az átmeneti állapotban is, amelyben a béketárgyalások leszünk, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a magyar nemzet érdekei a béketárgyalásnál megfelelő pozícióval és felhatalmazással bíró megfelelő magyar ember által képviseltessenek (Általános élénk helyeslés. Taps a jobboldalon.)
Balla Aladár: Aki nem vörös posztó az ellenfél szemében! (Zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk!)
Elnök: Csendet kérek t. ház!
Gr. Tisza István: Áttérek most a másik kérdésre, (Zaj. Halljuk! Halljuk!) amely nézetem szerint lelki nyugalmunknak és higgadtságunknak fenntartását és az erők egyesítését éppen oly parancsolólag megkívánja, és ez a háború befejezésénak a kérdése. (Halljuk! Halljuk!)
T. ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hol van a végleges győzelem?)
Fényes László: Az Igazmondó nem ezt mondta! (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök (csenget): Valóban nem méltó egy komoly tárgyaláshoz, hogy folyton ilyen közbeszólásokkal zavarják. (Helyeslés jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy nem tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy nem tudnók az ellenségnek a végleges győzelmét nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak. (Igaz! Úgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon. Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Ennek folytán csak helyeselhetem azt, hogy német szövetségünkkel együtt a Wilson-féle 14 pont és az azokhoz függesztett ismert pontok alapján ajánlottuk fel a békét ellenségeinknek.
Hock János: De ha kell, külön is! (Zaj és közbeszólások a szélsőbaloldalon. Halljuk! jobbfelől.)
Gr. Tisza István: és, t. ház, magával ezzel a ténnyel, ti. azzal, hogy a Wilson-féle 14 pont alapjára helyezkedtünk, adva egész külpolitikai orientációnknak az a módosulása, amelyet gróf Károlyi Mihály képviselőtársam tegnapi beszédében kifejezésre juttatott, (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon) mert hiszen a 14 pont egyike, ugye, a népszövetséget és minden külön szövetség tilalmát invotálja, (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon) nagyon természetes tehát, hogy úgy a Németbirodalom, mint Ausztria és Magyarország, amidőn a Wilson-féle pontok között ennek a pontnak az alapjára is helyezkedett, ezzel úgy a népszövetséget, mint a külön szövetségektől való tartózkodás elvét magáévá tette. (Úgy van!) Tehetjük ezt annyival inkább, mert hiszen az egész világnak ez a berendezkedése, amely a népszövetség alapján épül fel, feleslegessé teszi a külön szövetségek rendszerét… (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk!)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: … feleslegessé teszi a különösen miránk nézve, akiket abba a szövetségi rendszerbe, amelynek hű tagjai voltunk és vagyunk mindaddig, amíg fennáll: egy olyan veszély hajtott bele – a hódító, agresszív, autokrata Oroszbirodalom törekvései ellen való védekezés szüksége, - (Igaz! Úgy van! a jobboldalon és a középen. Zaj és közbeszólások a szélsőbaloldalon.) amely veszély ma, hála az Egek Urának, megszűnt, úgyhogy ennek a háborúnak rettentő pusztításai és veszteségei között mint egy a magyar nemzet egész jövőjére nézve nagyhorderejű, aktív tételt kell beállítanunk a hódító, autokrata, létérdekeinkkel ellentétes törekvéseket támasztó orosz cári birodalom felbomlását. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon és a középen.)
(…)
T. ház! Hozzá kell még tennem az előbb elmondottakhoz – mert ezzel nemcsak magamnak, de igazán azt hiszem, a magyar nemzet jó hírnevének is tartozom, - hogy mindaz, amit külpolitikánk újabb orientációjáról mondottam, abszolúte nem foglalhat és nem foglal magában semmiféle hűtlenséget német szövetségesünkkel szemben. (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) Német szövetségesünkkel egyetértőleg helyezkedtünk erre az új elvi álláspontra, német szövetségesünkkel egyetértőleg kell berendezkednünk ezen az új elvi alapon. Ez a lépés minden a világon lehet, csak nem ellenséges lépés a szövetségesünkkel szemben.
(…)
Ezeknek a tényeknek egész sorozatára mutathatunk rá és kell ismét és ismét, és ezeknek a tényeknek a tudatát kell belevinnünk a velünk szemben álló hatalmak köztudatában annak igazolásául, hogy az egész úgynevezett cseh-tót probléma létezik, hogy az nem egyéb, mint a cseh népfaj rablási törekvése olyan terrénumon, (Igaz! Úgy van!) amelyen sem a népek önrendelkezési joga alapján, sem a nemzeti elv alapján, sem semmiféle igazságos és helyes elv alapján keresnivalójuk nincs. (Taps.) Ami magát a mi nemzetiségi kérdésünket illeti, azt hiszem, hogy nekünk mindnyájunknak igyekeznünk kell a felvilágosítás fegyverével élni itt is annak kimutatására, hogy merőben téves beállítás az, mint hogyha a magyar kisebbség itt zsarnoki eszközökkel uralkodott volna a többséggel bíró nemzetiségekkel szemben. (Igaz! Úgy van!) Ami először számarányokat illeti, itt nem beszélek Horvátországról, amelyet a magyar törvény is külön politikai nemzetnek ismer el, amellyel való állami közösségünk tehát a két testvérnemzet közötti viszony alapján merül fel. Horvátország leszámításával tehát maga a magyar faj határozott többséget képvisel; egyesülve a németséggel, amelyik politikai szempontból teljesen azonosította magát a magyar fajjal, számszerűleg Magyarország lakosságának körülbelül kétharmadára rúg, gazdasági és kulturális súly tekintetében pedig ennél a kétharmadnál is természetesen igen sokkal nagyobb hányadot képvisel. De továbbá azon polgártársaink nagy része is, akik nem tartoznak a magyar fajhoz és nem a németséghez, teljes hűséggel és odaadással helyezkedik a magyar nemzeti állam elvi alapjára, úgyhogy törpe kisebbség az Magyarországon, amely a nemzeti államnak alapgondolatával ellentétbe helyezkedik.
Pop Cs. István: Az egész nép szembehelyezkedik! (Zaj.)
Gr. Tisza István (a román nemzetiségiek felé): A képviselő uraknak teljességgel nincs joguk az egész román nép nevében beszélni. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.)
Vajda Sándor: Önnek egyáltalán nincs joga!
Gr. Tisza István: Hosszú időn át voltam az ugrai kerület képviselője, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erőszakkal!) melynek választói körülbelül egyharmadrészben románok. Biztosíthatom róla a képviselő urakat, hogyha ott együtt megjelenünk, akkor az ottani románság 99 századrésze az én szavamra fog hallgatni és nem az önökére (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tiszta szavazásnál?)
Fényes László: Ez az önbizalom!
Gr. Tisza István: A t. képviselő uraknak sokkal jobb volna alaposabban megismerkedniök a helyzettel, mielőtt ilyen kérdésben olyan kijelentéseket tesznek, melyekkel akaratuk ellenére ellenségeik malmára hajtják a vizet. (Helyeslés jobbfelől.)
Pop Cs. István: Ezt már hallottuk! Nem hiszi senki! (Zaj és közbeszólások a jobboldalon.)
Elnök (csenget): Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól kölcsönösen tartózkodni és megőrizni a ház nyugalmát.
Fényes László: Még mindig a régi ideológia!
Elnök: Kérem Fényes László képviselő urat, ne tartson külön szónoklatot.
(…)
Gr. Tisza István: A másik, ezzel szorosan összefüggő kérdés – mert hiszen az ellenséges közlemény szoros kapcsolatba hozza a kettőt, hogy mi nemcsak a nemzetiségek elnyomói, hanem egyúttal sötét reakcionáriusok vagyunk – a másik kérdés az úgynevezett demokratizálódás kérdése. (Halljuk! Halljuk!) Nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges… (Élénk ellentmondások a baloldalon.)
Szinyei-Merse Félix: Várják be a végét. (Zaj.)
Bródy Ernő: Gyalázat! (Folytonos zaj a baloldalon.)
Elnök (csenget): Több nyugalmat kérek, képviselő urak. Tessék csendben meghallgatni a szónokot.
Gr. Tisza István: Itt árnyalatnyi különbségek lehetnek. Vannak is. (Nagy mozgás és élénk közbekiáltások a baloldalon.)
Elnök: Kérem Pető Sándor képviselő urat, szíveskedjenek csendben maradni!
Gr. Tisza István: Igazán nem hiszem, hogy a t. képviselő urak az ilyen jelentekkel a mai nagy pillanathoz méltó módon képviselnék hazájukat. (Nagy mozgás és élénk közbekiáltások a baloldalon.)
Elnök (csenget): Csendet kérek, képviselő urak! (Folytonos zaj a baloldalon.) Kun Béla képviselő urat kérem, szíveskedjék tartózkodni a folytonos közbeszólásoktól.
(…)
Gr. Tisza István: …A demokratikus fejlődésnek igen sok egyéb más tartalma is van, olyan, amelyben teljesen egyetértünk, olyan, melyet karöltve megvalósíthatunk. Méltóztassanak megengedni nekem, ma, amidőn megalkottunk egy olyan választójogi törvényt…
Bródy Jenő: Mely gyalázat! (Zaj.)
Elnök: Bródy Jenő képviselő urat rendreutasítom. Csendet kérek, képviselő urak.
Gr. Tisza István: …amelyet ugyan a képviselő urak kevesellnek, amihez teljes joguk van, de amely a felnőtt férfilakosságnak kétharmadát választójoghoz juttatja… (Zaj és ellentmondások a baloldalon.)
Elnök: Csendet kérek, képviselő urak.
Székely Aladár (közbeszól.)
Elnök: Székely Aladár képviselő urat kérem, szíveskedjék csendben maradni. (…)
Gr. Tisza István: …olyan választójogot, mely körülbelül olyan arányát juttatja választójoghoz a magyarországi férfilakosságnak, mint aminővel Angliában joggal bírt egészen a legutolsó hetekig a férfilakosság: engedelmet kérek, erre azt mondani, hogy ez nem demokratikus fejlődés, abszolúte nem lehet. (Zaj és ellentmondások a baloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől.)
Elnök: Csendet kérek a ház minden oldalán.
Pop Cs. István: Szégyenteljes választói jog. (…)
Gr. Tisza István: most már nagyon röviden rá akarok térni beszédem utolsó részére. (Halljuk! Halljuk!) Rátérek arra, hogy nézetem szerint egyesült erővel el kellene követnünk mindent, hogy eloszlassuk azt a téves hitet az ellenséges külföld előtt, mint hogyha a magyar nemzet bármikor agresszív vagy hódító célokat követett volna, és ezt a háborút másként, mint a létfenntartási szüksége által kényszerítve kezdette volna. (Úgy van! a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.)
Jánosi Zoltán: Szó sincs róla!
Gr. Tisza István: Gondolják meg, hogy azzal, hogyha úgy állítják be azokat, akik önökkel a háború kérdésében itt és a túloldalon nem értettek egyet, mint akik agresszív célból provokálták volna a háborút, azzal talán a nemzeti közvélemény egy része előtt megnehezítik politikai ellenfeleik helyzetét, - higgyék meg, erre nem fektetek súlyt – de ezzel megsebzik az ország legszentebb érdekeit, (Úgy van! a jobboldalon.) mert ezzel azt az ellenszenvet táplálják és tartják fenn a külföldön, amely arra a végzetes tévedésre indítja a Nyugat nagyhatalmait, hogy a Duna-völgy viszonyainak rendezését nem a magyar nemzetre alapítva, hanem a magyar nemzet ellen igyekezzenek megcsinálni (…) …hogy a Duna-völgyben a magyar nemzet tölthesse be a világtörténelmi hivatását, amely reá vár, és ne engedjék meg ebből a szempontból (Zaj a szélsőbaloldalon. Elnök csenget.) elhomályosítani azt a kérdést, hogy a monarchia és a magyar nemzet, amelyiknek a monarchia külügyi politikájára irányadó befolyása volt, mindent elkövetett a béke fenntartására, (Úgy van! jobbfelől.) elment a béketűrésnek olyan hosszú útján, hogy már jóformán világnevetség tárgyává kellett lennie, (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) és csak akkor ragadott fegyvert a kezébe, midőn a bizonyítékoknak egész sorozatáról kellett arról meggyőződnie, hogy tervszerű munka folyik arra, hogy előbb megalázzanak és azután tönkretegyenek bennünket. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon és balfelől.)
T. ház! Én arra a kérdésre vissza fogok térni okmányokkal a kezemben. (Halljuk! Halljuk!) A felhatalmazásom megvan reá, hogy ezeket az okmányokat felhasználhassa. Jelenleg, a mai pillanatban sem a kezeim között nincsenek még, sem az időt nem tartom most egy hosszú beszéd végén erre alkalmasnak, de azt remélem, hogy az indemnitási vita alkalmával megadhatom e tekintetben a teljes felvilágítást. Egyelőre is ünnepélyesen állítom, (Halljuk! Halljuk!) hogy a monarchia külpolitikája közvetlenül a háború előtt is, azokban az időkben, midőn viharfellegek tornyosultak a Balkánon, és amidőn nagyon is szembetűnővé vált az autokrata Oroszbirodalom politikájának ellenünk való erőteljesebb kiéleződése, akkor is mindent elkövetett, hogy a háború elkerülésével békés eszközökkel hozza létre létérdekeink megóvását. És biztosíthatom a t. házat arról is, hogy akkor is, midőn ennek a törekvésnek a hiábavalóságáról kellett meggyőződnünk, mikor kénytelenek voltunk olyan lépésre elhatározni magunkat, amelyiknél számolnunk kellett azzal, hogy ennek következménye háború lehet, akkor is ab ovo már garanciákat kerestünk arra, hogy a monarchiának minden illetékes tényezője egyetértsen abban, hogy ez a háború védelmi jellegű, amely semmi körülmények között annektálásokra, hódításokra nem vezethet. (…)
Hogy azután, midőn egyszer a háború megindult, akkor igyekeztünk ezt a háborút úgy megvívni, hogy az a magyar nemzetnek becsületet és sikert is arathasson, az természetes, és én azt hiszem, hogy éppen ellenségeinkkel szemben is nem gyűlölséget, hanem megbecsülést válthat ki az, hogyha az ember egyszer kardot rántott, azt becsülettel forgatja. (Taps a jobboldalon.)
Én erős, hatalmas, tiszteletreméltó ellenfelet látom a nyugati hatalmakban.
Jánosi Zoltán: A mentelmi bizottsághoz!
Okolicsányi László: De nem cimborál vele!
Gr. Tisza István: És abban a meggyőződésben vagyok, hogy a magyar nemzet is mindent elkövetett arra, hogy kiérdemelje ellenségeinek tiszteletét és megbecsülését, mindent elkövetett elsősorban hősiessége által, de azáltal is, hogy ebben a háborúban nem volt nemzet, amely a maga élethalálharcát – pedig a mienk az volt, mert a mi életünkre törtek – oly kevés gyűlölködéssel és olyan lovagiasan vívta volna meg, mint a magyar. (Taps a jobboldalon és a középen.)
Létay Ernő: Az internáltak itt volta ellátva a legjobban.
Gr. Tisza István: Hogy bántak a mi katonáink a kézitusa befejeztének pillanatában a sebesült ellenséggel, hogy bántak nálunk a hadifoglyokkal, az itt maradt idegenekkel? (Igaz! Úgy van! a jobboldalon és középen.)
Jánosi Zoltán: Az uszítók ellenére!
Gr. Tisza István: Hol van még egy nemzet, mely ezt a háborút nagyobb hősiességgel, ilyen lovagiassággal és ilyen emberi nemes érzelmekkel vívta volna meg? (Taps a jobboldalon.)
Vass János: Ez a magyar jellem érdeme!
Gr. Tisza István: Ezek azok a nagy és üdvös igazságok, amelyeket unos-untalan hangoztatni kell, amelyeket igyekeznünk kell egyesült erővel bevinni az ellenséges államok köztudatába, és amelyeknél azoknak a képviselő uraknak, akik számára eddigi magatartásuk több rokonszenvet biztosított az ellenséges közvéleményben, mint a részünkre – és ezt minden támadó célzat nélkül mondom – volna magasztos a kötelessége hirdetni, erre rámutatni,… (Úgy van! a jobboldalon.)
Zlinszky István: Meglesz! Ez természetes.
Gr. Tisza István: ...hirdetni, hogy a magyar nemzet védelmi háborút vívott, melyre kényszerítve volt, hogy ezt vívta hősies elhatározással, de gyűlölködés nélkül, és hogy minden előfeltétele megvan annak, hogy a magyar nemzet itt, Európának ezen a részén, ahová az isteni gondviselés helyezte, azokat a nagy emberi ideálokat sikersebben szolgálja minden más népfajnál, amely nagy emberi ideálok a nyugati hatalmak zászlajára fel vannak írva. Azt hiszem, ennek a kötelességnek teljesítésében kellene egyesülnünk, és higgyék meg a t. képviselő urak, nem járnak helyes úton, ha ehelyett ma is a gyűlölség szavára hallgatva politikai ellenfeleik magatartását befeketíteni igyekeznek, nem gondolva meg, hogy ezzel a nemzet létérdekeit sebzik meg.
Beck Lajos: Önök gyűlölködtek!
Gr. Tisza István: Ezeket minden polemikus él nélkül és minden személyi momentum teljes háttérbe szorításával elmondani a mai ünnepélyes pillanatban kötelességemnek tartottam. (Hosszan tartó élénk helyeslés, taps a jobb- és a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.)
Elnök: Az ülést öt percre felfüggesztem…