Japán hőseinek emlékére

-->

1945. szeptember másodikán a japán kormány delegációjának tagjai az USS Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a fegyverletételt, ezzel a II. világháború – a kapitulációt augusztus 15-én jelentette be Hirohito császár – véget ért.

A részben még tradicionális berendezkedésű Japán Császárság a XIX. század utolsó harmadától kezdve a Meiji-reformok következtében egyre erősebb hatalommá vált a Távol-Keleten: gyorsan növekvő lakosság, dinamikus ipari és technikai fejlődés jellemzi a szigetországot; viszont a gazdaság növekedésének egyik akadályoztató tényezője a nyersanyagok (elsősorban kőolaj és szén) szinte teljes hiánya. Tehát részben a gazdasági-, de inkább a nagyhatalmi érdekek mentén Japán expanzív külpolitikát folytat. Megszerzi, gyarmatosítja, provinciává alakítja többek között Koreát, Tajvant, több csendes-óceáni sziget felett mandátumot szerez, 1904-1905-ben a tengeren és szárazföldön is legyőzi Oroszországot, deklarálva ezzel, hogy a térségben egy új nagyhatalom született. Az I. világháborúban a távol-keleti német gyarmatokra teszi rá a kezét, majd az orosz polgárháború idején intervenciós csapatokat küld a fehérek segítségére, ezzel is növelve a befolyását a térségben¹.

-->

A két világháború között a ’Felkelő Nap országa’ átfogó katonai fejlesztésekbe kezdett, modern és ütőképes szárazföldi-, légi- és tengeri haderőt létrehozva. 1931-ben annektálja Mandzsúriát, szövetséges bábállamot létrehozva ott, Pu-Ji-t,az utolsó kínai császárt ültetve a trónra; majd 1937-től kezdve állandósult a háború Japán és Kína között. Az új nagyhatalom már említett nyomasztó nyersanyaghiánya orvoslása érdekében az Amerikai Egyesült Államokhoz, Nagy-Britanniához és Franciaországhoz fordult, hogy diplomáciai úton rendezze eme problémáját. Üres ígéretek és elutasítás volt többnyire a három demokratikus állam válasza, illetve a nyugati vezető körök elkezdték a provokatív aknamunkát Japán ellen, akárcsak a Német Birodalom esetében is (pontosabban a szabadkőművesek és a háttérerők utasítása szerint születtek a döntések, ahol már kész tény volt, hogy a század második felében két szuperhatalom – az USA és a Szovjetunió – politikája fogja meghatározni a világméretű eseményeket). Ilyen provokáció volt például az 1939-es szovjet határincidensek sorozata a mongol-mandzsu határon, az amerikai olajszállítások befagyasztása, vagy a Panama-csatorna lezárása². Japánnak nem maradt más választása, mint a támadás. Természetesen a szigetország vezetése tisztában volt azzal, hogy az Egyesült Államok ellen hosszan elhúzódó háborút – sajnos az lett belőle – nem lehet folytatni, kiváltképp nem gazdasági téren. A támadási terv a következő: a csendes-óceáni és az óceáninai szigetvilág megszállásával a katonai-védelmi potenciált kitolni kelet-, dél- és délnyugat felé, lehető legtávolabb az anyaországtól. Szárazföldön pedig további terjeszkedés Kínában, illetve „áttörés” nyugat felé, Burma, India veszélyeztetése. 1941 áprilisában a Szovjetunióval semlegességi szerződést köt Japán, majd a francia Vichy köztársaság kormánnyal megegyezik az indokínai területekre való bevonulásról. Ez év október 18-án az USA elleni háború mellett érvelő Hideki Todzso tábornok vezetésével új kormány alakul. Úgy tűnt, hogy Japán kelet felől biztosítva volt, Nagy-Britanniát Németország kötötte le Európában, s Amerika látszólag pedig nincs felkészülve a háborúra.

-->

„Ha ugyanaz a helyzet állna elő – a pokolba is! – hát újra megtenném.” – Paul W. Tibbets (1915-2007)

-->És most érdemes néhány mondat erejéig az Amerikai Egyesült Államok II. világháborús szerepét megvizsgálni: az USA külpolitikájára (ez alatt érdemes terjeszkedési politikát érteni) a XX. században jellemző volt a látszólagos semlegesség, az üres ígérgetések (például: Magyarországnak 1956-ban), a provokációk, majd a különböző ürügyek találása a háborúba való belépésre³. Az európai válság kitörésekor semlegességet jelent be, és izolacionista politikát folytat – látszólag. A háború kezdetétől fogva hadianyagot szállított Nagy-Britanniának, pilótái a Royal Air Force gépein harcoltak a Luftwaffe ellen az angliai csatában, az USS Marine pedig egyre sűrűbben kísérte hadihajókkal a brit konvojokat, sokszor a német tengeralattjárókat is támadva, majd következett a Szovjetunióval kötött Lend-Lease kölcsön. Az óceánrepülő Charles Lindbergh-et pedig - aki minden lehetséges fórumon hangoztatja, hogy az USA-nak nem érdeke a háború, s az amerikai közvélemény nagy többsége is hasonló álláspontot képvisel – ellehetetlenítik a háborút sürgető tőkések és szabadkőművesek. A fentebb már említett Japán elleni szankciók természetesen hozzátartoztak a casus belli kivívásához. A csalétek pedig az USA Hawaii-szigeteken található Pearl Harbor tengeri támaszpontja volt, egy sor öreg, kiselejtezett vagy kiselejtezés alatt álló hadihajó kikötőben horgonyoztatásával. Japán 1941. december 7-re tervezte a sziget elleni támadást, amelyről az amerikai hírszerzés tudomást szerzett (a japán katonai rejtjelrendszert már 1939-ben feltörték), s a jelentés Franklin Delano Roosevelt elnök asztalán hevert, Pearl Harbort pedig szándékosan nem értesítették. Az anyahajókról felszálló japán harci repülőgépek washingtoni idő szerint 13 óra 30 perckor mértek csapást a csendes-óceáni támaszpontra, a japán diplomaták pedig 13 órakor nyújtották volna át Hull külügyminiszternek a hadüzenetet tartalmazó jegyzéket. Hull – Roosevelt és Harry Hopkins utasítására – csak háromnegyed órával később fogadta Nomura és Kuruszu diplomatákat, azzal vádolva őket, hogy a Japán Császárság hadüzenet nélkül, orvul támadta meg az Egyesült Államokat…⁴

-->A terv bevált, Amerika feláldozott több ezer embert és 18 db. Hadihajót, felkorbácsolva az izolacionista közvéleményt, ezzel a lakosság többségét a háború mellé állítva. Kezdetben a japán stratégia sikeresnek bizonyult, a felsorolt területek többségét sikerült elfoglalnia, de az 1942. június 3. és 6. közötti, súlyos veszteségekkel járó Midway-szigeteknél vívott ütközet után Japán elveszítette a kezdeményezést a csendes-óceáni hadszíntéren. A háború kimenetele nem lehetett kétséges, a hatalmas nyersanyagbeli, gazdasági és katonai fölénnyel rendelkező Egyesült Államokkal szemben defenzívát kénytelen viselni a császári haderő. Az US Army a „békaugrás-stratégiát” folytatva közeledik a fősziget felé; Németország és európai szövetségesei kapitulációját követően, és miután 1945. június 21-én Okinava szigetét is elfoglalta, immár „testközelből” támadhatja az anyaországot. A lakosság agóniáját csak fokozzák a szörnyű pusztítást végző terrorbombázások. Augusztus 6-án Harry S. Truman elnök a világháború és a XX. század legnagyobb bűntettét követi el: atombombát dobat Hirosimára, nagyjából 80.000 ember azonnali halálát okozva. Truman ultimátumot intézett a japán vezetésnek, de mivel napokig nem kapott választ, augusztus 9-én Amerika újabb atomcsapást hajtott végre, ezúttal Nagaszaki város, és annak 25.000 lakosa volt az „elégő áldozat”⁵. A nukleáris támadást azóta azzal magyarázzák a gerinctelen jenkik, hogy ezzel megkímélték Japánt egy, az invázió esetén bekövetkező milliós véráldozattól, s a saját haderejük veszteségét (kb. 300.000 ember) is megspórolták. És természetesen ezzel megrövidítették a háborút… Augusztus közepén a Szovjetunió semmisnek nyilvánítja az 1941-es megnemtámadási szerződést, majd behatol Kínába, Mandzsúriába és Korea északi részére. 1945. augusztus 15-én Hirohito császár rádióbeszédében bejelenti országa fegyverletételét, felszólítja csapatait a további harcok beszüntetésére, lezárva ezzel a II. világháborút és Nippon hősies harcát. Az amerikai megszállást követően az Európában alkalmazott megalázó módszer vette kezdetét: a háborús kabinet vezetőit „bíróság” elé állították, többeket halálra ítéltek és kivégezték. Emellett alkotmányban rögzítették, hogy Japánnak nem lehet hadereje (csak az önvédelmi célokat szolgáló, kis létszámú Dzsieitai), s a szamurájkardok nagy részét is elkobozták és megsemmisítették. Habár az államforma továbbra is monarchia maradt, s Hirohito császárt nem vonták felelősségre, a megszálló erők parancsnoka, Douglas MacArthur tábornok a „Ningen szengen” (’emberi származás nyilatkozata’) kinyilvánítására kötelezte az uralkodót⁶.

-->

Mit képvisel a jobboldali ember számára Japán, a japán katonák világháborús harca és áldozata? Elsősorban mindenképpen egy, az életen túlmutató minőség eléréséért folytatott harcot, amely a császár iránti hűségben és feltétlen odaadásban, illetve a Yamato Damashii (a régi Japán szellemiség) eszméjében nyilvánult meg⁷. A már többször is említett tradicionális rend védelme mellett pedig a harc a világot egyre jobban átszövő materializmus ellen is folyt. E szellemiség látható mind a kínai-, a csendes-óceáni, indonéz, etc. területek elfoglalásakor és védelmében: kitartás a végsőkig, ha kell szuronyokkal és karddal támadni az ellenségre; hősies harcok Guadalcanal-nál, Iwo Jimán és Okinaván. És természetesen nem feledkezve el az utolsó bevetésükkor szamuráj kardot és „Sicsisó hókoku” (’Hét életen szolgáld a nemzetet!’) feliratú fejpántot viselő kamikaze pilóták heroikus, önfeláldozó hősiességéről sem⁸. Már a háború alatt is tömegesen követtek el öngyilkosságot japán katonák, ha reménytelen helyzetbe kerültek; a kapituláció bejelentését követően több száz magas rangú tiszt – köztük a honvédelmi miniszter, Anami tábornok is – végzett magával, így vállalva a felelősséget a vereségért és megvédve a becsületét.

-->

Saburo Sakai (1916-2000)

64 igazolt légi győzelmet szerzett pilóta, a háború után felvette a buddhista vallást, és élete végéig egy moszkitót sem volt hajlandó agyoncsapni.*

-->

-->

A háború vége óta eltelt hat és fél évtizedben Japán újjáépült a romokból, a Föld egyik legfejlettebb országa; és a modern, globalizálódó világban tapasztalható általános nivellálódás erősen érezteti hatását a császárságban. Mindezek ellenére napjainkban is sokan tisztelegnek, hajtanak fejet (még kormányszinten is) a veteránok és az elesett hősök emléke előtt.

Tennō heika banzai!

-->

Jegyzetek:

¹ A fehér erők Japán általi politikai-, katonai-, gazdasági-, etc. támogatása elsősorban a „saját embereik” felé történt, mint Grigorij Szemjonov atamán, és részben Ungern-Sternberg báró. Utóbbi esetében a mongol monarchia restaurációja, illetve a teokratikus berendezkedésű eurázsiai birodalom víziója mindenképpen pozitívum, függetlenül attól, hogy ez milyen szerepet játszott a japán politikai tervekben.

² Japán Németországhoz és Olaszországhoz való közeledése már az előbb tárgyalt események előtt elkezdődött már, részben emiatt született meg a Háromhatalmi-egyezmény. Itt fontos megjegyezni, hogy Japán, a Tengelyhatalmak és szövetségesei (köztük Hazánk, a Magyar Királyság) nemcsak pusztán stratégiai-, katonai-, vagy gazdasági együttműködést kötöttek, hanem elsősorban ideológiait (ideológia alatt nem a XX. századi felfogását értjük), az ezen államokban részben még fellelhető tradicionális formák és a minőségi jelleg okán. Ezzel kapcsolatban lásd: Baranyi Tibor Imre: A Második Világháború kitörésének és a Harmadik Birodalom bukásának körülményeiről és okairól; In: Fejlődő létrontás és örök hagyomány; 2005., Debrecen, Kvintesszencia Kiadó, 20-31. o.; ill.: i.m.: 195-196. o.

³ Ilyen provokáció és ürügy volt már a XIX. században kubai háború Spanyolország ellen, Hawaii és Panama megszerzése; az I. világháborúban a Lousitania utasszállító hajó elsüllyesztése (amely egyébként fegyvereket szállított…), a közelmúltban az Öböl-, a jugoszláv- és a koszovói válságokba történő beavatkozása, majd a Pentagon és a new yorki ikertornyok elleni „merényletek” is jó ürügyül szolgáltak az Afganisztán és Irak elleni (és vélhetően hamarosan Irán is) elleni háborúkra – az utóbbi esetekben izraeli érdekeket is szolgálva.

⁴ Lásd: Földi Pál: Pearl Harbor titka; In: A német titkosszolgálat a második világháborúban, é.n., h.n., második kiadás, Anno Kiadó, 154-160. o.

⁵ A sugárfertőzés következtében további százezrek haltak meg az elkövetkező években, évtizedekben. Az Egyesült Államok állítólag kilenc japán város ellen tervezett atomcsapást, amennyiben nem kapitulál ellenfele. Egyes feltételezések szerint ez csak üres fenyegetés volt az amerikaiak részéről, hiszen csak három atombombával rendelkeztek (az elsőt 1945. július 16-án az új-mexikói sivatagban robbantották fel), amelyeket a legyőzött Német Birodalomban zsákmányolták, és azokat a Manhattan-program atomfizikusai – többek között Albert Einstein, Robert Oppenheimer, Teller Ede és Szilárd Leó – „tökéletesítettek”. Állítólag Japán is közel állt a nukleáris csapásmérő fegyver elkészítéséhez. Függetlenül attól, hogy melyik ország fejlesztette ki az atomfegyvert, az erkölcsi felelősség az Amerikai Egyesült Államokat és annak elnökét, Harry S. Trumant terheli.

⁶ Már önmagában is groteszk, hogy egy bunkó jenki (az erősebb kutya b*szik - á la Biszku, elv alapján) erre kényszerítsen egy tőle minden tekintetben magasabb minőséget képviselő szakrális uralkodót. Nem véletlen, hogy a japán civilek és katonák háttal álltak neki, amikor konvoja elhaladt mellettük, s az amerikai katonák nagy részével szemben is hasonlóképpen viselkedtek. Mellette még jellemző erre az alakra, hogy a Koreai háború idején tervbe vette a nukleáris csapásmérések sorozatát észak-koreai és kínai területekre… Egyetlen pozitív megnyilvánulása az volt, amikor Dwight D. Eisenhowert írnokának nevezte.

⁷ Az ilyenfajta hűségről és kötelességtudatról mi sem tanúskodik jobban, mint amikor évtizedekkel a háború után és az ezredforduló környékén is a csendes-óceáni, indonéz-szigeteki dzsungelek, emberek által nem ismert részein találtak olyan japán katonákat, akik nem értesültek a kapitulációról, és gyakorlatilag „harckészültségben” éltek.

⁸ Lásd: Szent Korona Rádió: Az „Isteni Szél”, amely megtanította félni a jenkiket, 2009. október 26.
Képek forrása: Internet

Zene: Triarii: The Final Legion
Skoll - Tokyo Quattrocinque

1940. augusztus 30.: Kelet felé!

Hetven évvel ezelőtt a második bécsi döntés következtében a Partium és Erdély északi része – mintegy 43 ezer km² - visszakerült az anyaországhoz. Habár a kedvezőtlen történelmi események miatt az országrész csak rövid négy évig tartozott újra a Magyar Királysághoz (és a visszacsatolással együtt újabb problémák is a felszínre buktak*), ennek ellenére minden magyar konzervatív és jobboldali embernek illendő emelt fővel megemlékeznie az akkori hazai politikai elit diplomáciai sikeréről, és „Erdély új aranykoráról”.

Az alábbi videón az 1940. szeptember 11-i kolozsvári bevonulás felvételei láthatóak:

Ajánlott írások:

*Hámori Péter: A postairón a földre hullt; Magyar Nemzet, 2010. augusztus 28., 30. o.; ill. vö.: Ablonczy Balázs: Visszacsatolás, hetven évvel később; Komment.hu, 2010. augusztus 30.

1000 év törvényei: 1940. évi XXVI. Törvénycikk a román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrésznek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről

Lipusz Zsolt: Részleges történelmi jóvátétel: 70 éve szabadítottuk fel Észak-Erdélyt; Kuruc.info, 2010. augusztus 30.

Trianon

Fragmentumok

„Az előtt, aki a modern korszak rongáltságát végső mozzanatáig át fogja tudni élni, soha nem látott távlat nyílik meg. A becsapottság és elveszettség és a bomlottság és a tudatlanság és a vakság és a zűrzavar és a tehetetlenség és a romlottság és tévelygés után lehetőségünk fog nyílni arra, hogy olyan nagyszabású életterveket építsünk, amelyek merészségben túlmennek mindazon, ami valaha volt.”

Hamvas Béla

„Minthogy az állam valójában technika – a közrendet és a közigazgatást szolgáló technika -, a XVIII. század vége felé az ancien régime-ben már roppant gyenge az állam, s minden oldalról szorongatja a kiterjedt, felbolydult társadalom. Oly nagy akkor a szakadék az állam és a társadalom hatalma közt, hogy a Nagy Károly korában fennálló helyzethez képest a XVIII. századi állam degenerációnak tűnik. A Karoling állam persze nem volt olyan gazdag, mint XVI. Lajosé, de a korabeli társadalom teljesen erőtlen volt. (…) Érdemes lenne ezt a pontot kiemelnünk s megjegyeznünk, hogy az európai abszolút monarchiák korában nagyon gyenge államok működtek. Mi erre a magyarázat? Már növekedőben volt az államot körülvevő társadalom. Ha egyszer mindenható – „abszolút” hatalmú – volt az állam, vajon miért nem erősödött meg? Az egyik okot már jeleztük: a vér szerinti arisztokrácia nem tudott mit kezdeni a technikával, alkalmatlan volt a gazdálkodás és a közigazgatás ésszerűsítésére, a bürokrácia működtetésére. De ez nem elég. Az abszolutista államok idején még az is kellett hozzá, hogy az akkori arisztokrácia nem akarta a társadalom kárára megnövelni az államot. A közhiedelemmel ellentétben az abszolutista állam ösztönösen sokkal nagyobb tiszteletben tartotta a társadalmat, mint a mai demokratikus állam, ami ugyan bölcsebb, de kisebb a történelmi felelősségérzete.”*

José Ortega y Gasset

„Jelenleg még gondolni sem lehet a királyság feltámasztására Európában, mert a szocialista eszmék őrületétől megfertőzött európai tudomány és következésképpen a népek is lezüllöttek. (…) Pillanatnyilag nem lehet többre vállalkozni, csak a környező népeket is magába foglaló Központi Birodalom helyreállítására egészen a Kaspi-tengerig, hogy aztán sor kerüljön az orosz monarchia helyreállítására.”**

Roman Ungern-Sternberg

„A jelen európai háború, mely e hisztérikus érzelgősség és téves politikai doktrínák jellemezte korszakban tört ki, a háborúskodó felek mindkét táborában esztelen rágalmak példa nélkül álló áradatát indította el.

Az elnőiesedett idealista, aki épp most ébredezik az egyetemes testvériség rózsaszínű víziójából, jajong egymást lemészároló embertársai láttán, vagy egyes kegyetlen tettek és hűtlen árulások kapcsán ereszti szabadjára jobbító szándékú dühét; a tévúton járó szocialista, akit az egyenlőség és a demokrácia téveszméi hatnak át, ugyanakkor véget nem érően szidalmazza a békés parasztságot a harcias urak mohó és nagyra törő kényének feláldozó, kegyetlen kormányokat.

Ám, noha a józan bölcselő a háborút kiugróan természetes és teljességgel elkerülhetetlen jelenségként fogja fel; noha felismeri, hogy az emberek tömegei továbbra is alá kell vessék magukat az uralkodó arisztokráciának, amíg az emberi elme jelen felépítése meg nem változik; a világméretű konfliktusban mégis elegendő okot lát a mélységes sajnálkozásra és komoly aggodalomra. Magasan a szerbek Ausztria elleni összeesküvéséhez, vagy a belga semlegesség németek általi semmibe vételéhez hasonlatos nemzeti bűntettek felett, magasan az ártatlan életek és vagyon elpusztításának szomorú ténye felett dereng fenyegetőn egy mindezeknél sokszorta súlyosabb bűn, mely nem csupán a hagyományos erkölcsöt, hanem magát a természet rendjét veszélyezteti: a faj meggyalázása.”

Howard Phillips Lovecraft

- Jegyzetek, források:

*A szöveg második része lábjegyzet

**Vladimir Pozner regényében több helyen is idéz Roman Ungern-Sternberg bárótól, de nem mindegyiknél van megadva biztos forrás. Ennek ellenére ezt a részletet azért válogattuk be, mert mindenképpen hűen tükrözi a báró szándékait.

Ezzel kapcsolatban lásd: Horváth Róbert: Az „Utolsó antibolsevik”; In: Az Antikommunista – Válogatott tanulmányok; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2002., 63-67.o.

- Hamvas Béla: Unicornis; Medio Kiadó, h.n., 247-248. o.

- José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása; Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2003., 143-144. o. (Ford.: Scholz László)

- In: Vladimir Pozner: Az őrjöngő; Európa - Zsebkönyvek, Budapest, 1967., 186. o. (Ford.: Rubin Péter)

- Howard Phillips Lovecraft: Az évszázad leggyalázatosabb bűntette; In: Howard Phillips Lovecraft összes művei – harmadik kötet; Szukits Könyvkiadó, h.n., 2005., 456. o. (Ford.: Galamb Zoltán)

Ne vivent jamais la Révolution et la République! Vive le Roi! Vivent les Chouans! Vive la France!

Henri de La Rochejaquelein

„Mes amis si j’avance, suivez-moi! Si je recule, tuez-moi! Si je meurs, vengez-moi!”

“Barátaim, ha előretörök, kövessetek! Ha meghátrálok, lőjetek le!

Ha meghalok, bosszuljatok meg!”

1789. július 14.: a Bastille lerombolásával a francia forradalom kezdetét veszi. A modern kor, a szellemi alászállás és a pusztulás kezdetének dátuma. Habár a hanyatlás első jelei már jóval korábban – a középkor végén – észlelhetők voltak a tradicionális Európában, ez folytatódott, s egyre erősebben érvényesült a humanizmusban, a reneszánszban, a protestantizmusban, az angol polgárháborúban, majd a szabadkőművesség XVIII. századi megjelenésével, és a „felvilágosodással”, majd napra pontosan kétszázhúsz esztendővel ezelőtt kicsúcsosodott. Ezen átkozott naptól fogva a Világ – fokozatosan – teljesen kifordult önmagából, a Rend helyébe káosz, a monarchiák (többségük) helyébe köztársaságok, az elit helyébe a csőcselék, Isten helyébe az (emberalatti) „Ember”, a spiritualitás és az Egyház helyébe a „Tudomány”, az ateizmus és a materializmus lépett.

A francia forradalom közvetlen történelmi előzménye a tizenhárom amerikai brit gyarmat fellázadása és függetlenedése, a szabadkőműves mintaállam első és legfontosabb bástyája, az Egyesült Államok megalapítása; előre jelezve egy majdani utópisztikus, hagymázas rémálom, a Világköztársaság eljövetelét. Európában is hasonló álmokat dédelgetnek a szabadkőművesek, közülük a legradikálisabbakat a bajor Illuminátusok, Adam Weishaupt vezetésével. “Szellemi téren” diadalmaskodott az “Ész” és a “Tudomány”, olyan dekadens alakok ténykedése következtében, mint Voltaire, Rousseau, Diderot, az enciklopédisták, etc. A parasztság nehéz helyzete, az 1788-as ínséges év, és a 175 év óta össze nem hívott nemzetgyűlés miatt lázongó – háttérerők által provokált és manipulált - “harmadik rend” követelései tetőzték a válságot.

Jacques Cathelineau

A Bastille ostromát követően 1789 nyarán a csőcselék fosztogatta, pusztította Franciaország nagy részét, majd az anarchisztikus állapotok következtében az ország értelmetlen, hosszú és véres háborúk sokaságába keveredett; ezt követte a sans-culotte-ok, a girondisták, a jakobinuok fellépése, 1791-ben az alkotmány (ez a dokumentum és két évvel korábban elfogadott Emberi és polgári jogok nyilatkozata egyértelműen szabadkőműves ihletettségű), 1792-ben a köztársaság kikiáltása, majd Bourbon XVI. Lajos király, és felesége, Marie-Antoinette királynő perbefogása, uralkodói rangjuktól való megfosztásuk (ami lehetetlen és teljesen érvénytelen). A francia nemzet söpredéke, a Konvent 1793. január 14-én Louis Capet „polgártársat” a nép szabadsága, és a köztársaság elleni szervezkedésben bűnösnek találta, 361 igen, és 360 nem szavazat mellett halálra ítélte, majd január 23-án guillotin-nal lefejezték. Mivel név szerinti szavazás volt, kiderült, hogy a kivégzés mellett voksolt a király rokona, Louis Philippe, Orléans hercege is. Ez év novemberében őt is utolérte a végzete, a jakobinusok nyaktiló alá küldték. Marie-Antoinette-t 1793. október 14-én állították bíróság elé, halálra ítélték, és két nappal később kivégezték. A király és a királynő gyermekei közül csak Marie-Thérèse Charlotte maradt életben, a terror a francia nemesség és elit nagy részét szintén kiirtotta.

Armée Catholique et Royale – Katolikus és királyhű hadsereg
(Kattintson a képre!)

A forradalom és annak minden következménye a legnagyobb rombolást idézte elő a tradicionális világban. Hogy a történelem a „Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!” nevében egy kis ízelítőt adott a későbbi korok leginfernálisabb eszméjéből és rendszeréből – a kommunizmusból, arra példa eme lázadás legundorítóbb tömörülése, a szélsőbaloldali Jakobinus Párt, és annak emblematikus alakjai (a teljesség igénye nélkül): Antoine Saint-Just, „A Halál angyala”; Jean-Paul Marat, „A nép barátja”; Camille Desmoulins, az „Elkényeztetett kölyök” – Robespierre szerint (és Petőfi példaképe); Georges Danton, a „Természetes őserő”; és Maximilien de Robespierre, a „Megvesztegethetetlen”. A Rousseau tanain nevelkedő idealista Robespierre olyan társadalmat képzelt el, amely az egyenlőségen és az erényen alapszik, naptárreformot vezetett be (a köztársaság kikiáltása, 1792-től számítva az új időt) és megteremtette a Legfelsőbb Lény kultuszát, mint republikánus vallást, amelynek – természetesen – ő volt a főpapja (No comment…). Szerencsére a jakobinusok olyannyira radikálisak és utópisztikusak voltak, hogy önmagukat számolták fel: 1794. július 28-án Robespierre és maradék társai is a vérpadra álltak. De a szélsőséges és alantas eszmék nem szálltak kiötlőikkel és alkalmazóikkal együtt a sírba, hanem követőkre találtak a Világ számos részén. Elég csak az 1795-ös magyarországi Martinovics-összeesküvésre, az 1830-as párizsi-, 1848-as európai-, az 1871-es párizsi forradalmakra gondolni, majd figyelembe venni a XX. században az 1917-18-19-es, és későbbi eseményeket, ahol a „tanítványok” túltettek a „mesteren”… A forradalmi eszmék a művészeteket is megmételyezték, két kiragadott példa: Eugéne Delacroix A Szabadság vezeti a népet nevű festménye, és Petőfi Sándor Akasszátok föl a királyokat! című verse érzékelteti a szenny és a csőcselék imádatát.

Francoise Athanase de Charette de la Contrie

A jakobinusok veszte után a forradalom „új irányt” vett, s utat engedett az olyan opportunistáknak, mint Talleyrand, és az olyan kalandor bajkeverőknek, mint Napóleon Bonaparte, akik ténykedésükkel rengeteget ártottak Európának. A pre-kommunista Gracchus Babeuf-on már meg se lepődünk. Az 1815 után létrejövő Szent Szövetség a XIX. század közepéig még képes fenntartani az európai rendet, de utána egyre általánosabbá válik a megosztottság és a hanyatlás, majd a XX. századi forradalmak, a két világháború, Egyesült Nemzetek Szövetsége, kétpólusú világ, az „Új Világrend”, a kulturális gyökereitől megfosztott egyesült Európa szabadkőműves alkotmánnyal, diktatórikus tervekkel…

Eme többségében hitvány események és alakok felsorolása után július 14-én a jobboldali, monarchista, konzervatív és értékelvű ember a francia forradalomra, a köztársaságra, illetve „vívmányaira” nem, de azokra, akik annak idején mindezzel a fertővel bátran szembeszálltak, kötelessége emlékezni. 1793 tavaszán, Vendée tartomány Istenhez, az Egyházhoz és a Királyhoz hű nemesei, papjai, parasztjai felkeltek a köztársasági terror és az egyházellenes politika ellen, olyan vezetőkkel az élükön, mint Jacques Cathelineau, Francoise Athanase de Charette de la Contrie, Henri de La Rochejaquelein, Gigost d’Elbée, és Jean Chouan, a Huhogók vezére. Az Armée catholique et royale – Katolikus és királyhű hadsereg bátor harcosai XVII. Lajost tekintve törvényes királynak, a Bourbon-ok címerével díszített fehér lobogóval meneteltek Nantes felé. A kezdeti sikerek után előbb 1793 októberében Cholet mellett, majd decemberben Savenay-nál végső vereséget szenvedett. A vezetők többségét elfogták és kivégezték, néhányan Angliába menekültek, mindeközben a köztársasági hadsereg vérengzést hajtott végre a Vendée-vidéken, körülbelül 200.000 embert legyilkolva. Westermann tábornok szavaival: „A Vendée nincs többé.” 1795. október 5-én Dancian tábornok vezetésével a királypártiak Párizsban megpróbálták átvenni a hatalmat, de a Nemzeti Konvent parancsára „Général Vendémiaire” leverte a royalistákat.
Habár az ellenforradalom elbukott, de a Hit, a Rend, és a Haza mellett mindhalálig kiálló hősök emléke örökké megmarad.

Vive le Roi!

Istenért, királyért, hazáért!

Ajánlott írások:

- Békés Márton: Vendée, avagy „Halál a köztársaságra!” – Monarchista gondolatok

- Contra: Istenért, királyért, hazáért! - Harcos a cinóberösvényen

- Képek forrása: Internet

Az Európai Parlamenti választásokról röviden

Amint azt januári bejegyzésünkben írtuk, hogy a 2009-es Európa Parlamenti választásokon a kvázi-jobboldali, „konzervatív” (többségében baloldali, illetve ellenbaloldali) pártok győznek, és a nemzeti, radikális jobboldali, szélsőjobboldali pártok pedig előretörnek, megerősödnek. Többé-kevésbé ez meg is valósult. A politikailag korrekt média a választások előtt már hetekkel-hónapokkal megérezte ezt „barna veszélyt”, de rögtön meg is nyugtatta a demokrácia, a tolerancia, a szabadság (szabadosság) európai híveit: „…ez még nem 1933…”, „…és a szélsőségek csak a válság miatt erősödtek meg…”
Igen, a válság miatt. A folyamatosan gyengülő tradicionális berendezkedésű államok és társadalmak első nagy válsága 1789-ben tört ki, és azt folytatta a többi. Tehát az „európai értékrend, értékek és normák” nem a szabadkőműves eszméken alapulnak, nem az elmúlt két évszázadban, s nem is 1945 után jöttek létre, illetve az „Egységes Európa” nem pénzügyi-gazdasági elveken alapszik. És legfőképpen nem a multikulturális, kozmopolita világnézeten (egyelőre úgy néz ki, szerencsére ezt tükrözik a választási eredmények…).
Európa többezer éves görög-római, de leginkább a keresztény hagyományban gyökerezik. És a kereszténység, a keresztény hit – mint élő hagyomány – védelmére, erősítésére szükség van. Az, hogy a konzervatívok, illetve a megerősödött radikális- és szélső„jobboldal” milyen változást tud elérni az európai politikában csak az elkövetkező hónapok, illetve egy-két év tükrében fog kiderülni.


Jegyzetek:

Az Északi Korona folyóirat XII. száma (2004. november) részletesen foglalkozik jobboldali szemszögből az Európa-kérdéssel (Tartalomjegyzék itt)

Von Thronstahl: Adoration to Europa

'>http://

Május 8. - Európa veresége, a bukás, és a hanyatlás kezdetének dátuma

A Második Világháború európai befejezésének dátumát, május 8-át és 9-ét a „Győzelem Napjának” nevezik, amelyet az antifasiszta és demokratikus hatalmak* – elsősorban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió és Franciaország - a Német Birodalom és szövetségesei felett arattak.
Jobboldali ember számára ez a dátum semmiképp nem a győzelem, hanem a maradványaiban még tradicionális jellegű Európa veresége, a bukás, és a kulturális hanyatlás kezdetének napja**. A kontinens nyugati fele liberális-demokrata (atlantista), a keleti fele pedig kommunista (szovjet) megszállás alá került, elveszítve ezzel vezető szerepét a Világban.
Németországot és európai szövetségeseit - Olaszországot, Magyarországot, Romániát, Bulgáriát, Finnországot, Szlovákiát, Horvátországot, etc. - mint vesztes államokat a rossz oldalra sorolják. Számunkra ez a nézőpont teljesen elfogadhatatlan: nem tartjuk a legjobbnak a nemzetiszocialista és a hasonló jellegű ideológiákat, politikai berendezkedéseket (főleg a népszuverén és baloldali jellegük miatt), de nem lehet összehasonlítani a kettéosztott Európában létrejött bestiális rendszerekkel***. A háború kitörésének, és az azt követő történések körülményeit megvizsgálva minden gondolkodni képes ember számára világos, hogy a háttérerők által nagyjából az előre eltervezett irányba folytak az események: 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot, két nappal később Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent a Harmadik Birodalomnak. Szeptember 17-én a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka értelmében a Szovjetunió megtámadja és megszállja Lengyelország keleti részét, később annektálja a három balti államot, Litvániát, Lettországot, Észtországot, Romániától Besszarábiát, majd november 30-án megtámadja Finnországot. Érdekes, hogy a „Szabadság, a Jog, és a Demokrácia” két nagy európai védelmezője, a Brit Birodalom és Franciaország „egész véletlen elfelejtettek” hadat üzenni Sztálinnak. Az Amerikai Egyesült Államok 1941-es hadba lépésének körülményei napjainkban már ismertek****.

A világtengeri hatalmát féltő Brit Birodalom az alkoholista és németfóbiás Winston Churchill vezetésével elérte, hogy a háború végére egy kivérzett, gyarmatait és vezető szerepét rövidesen elvesztő, az USA és a Szovjetunió mellett csupán harmadrangú hatalommá süllyedjen. A német békeajánlatokat mind visszautasította, rövidlátó politikájával elérte, hogy Európával együtt saját hazáját is meggyengítette.
Gerd von Rundstedt, Erich von Manstein, Walter Model, Erwin Rommel, Hasso von Manteufffel, Albert Kesselring, Hermann Hoth, Erich Raeder, Karl Dönitz, Erich Topp, Otto Kretschmer, Günther Prien, Joachim Schepke, Wolfgang Lüth, Adolf Galland, Werner Mölders, Erich Hartmann, Hans-Joachim Marseille, Gerd Barkhorn, Günther Rall, Walter Nowotny, Gordon Gollobb, Hans-Ulrich Rudel, Michael Wittmann, Ernst Barkmann, Otto Carius, Joseph Dietrich, Joachim Peiper, Kurt Meyer, Paul Hausser, Hans Dorr, Otto Skorzeny, Felix Steiner, Wilhelm Bittrich, Otto Kumm, Sylvester Stadler, Carl Gustaf Emil von Mannerheim, Léon Degrelle, Andrej Vlaszov, Junio Valerio Borghese, vitéz Jány Gusztáv, vitéz Hindy Iván, vitéz Tarczay Ervin, vitéz Heppes Aladár, vitéz Tóth Lajos, vitéz Szentgyörgyi Dezső Kuribajasi Tadamicsi, Yamamoto Iszoroku, Saburo Sakai.
Egy hosszú, ám közel sem teljes névsor a Második Világháború legnagyobb hősei közül: vezérkari tisztek, tábornokok, tengeralattjáró- és páncélos parancsnokok, pilóták, különleges alakulatok parancsnokai. És mellettük természetesen kijár a tisztelet azon katonák millióinak, akik a Wehrmacht, a Luftwaffe, a Kriegsmarine kötelékében, vagy Tengely szövetséges államainak valamelyik hadseregében, illetve a Római Birodalom óta az első összeurópai haderő (a napóleoni Gárdát leszámítva), a Waffen-SS valamelyik hadosztályában teljesítették a kötelességüket. Az önkéntes, de elit haderő számos alakulatában szolgáltak albánok, bosnyákok, britek, bolgárok, kozákok, horvátok, dánok, észtek, finnek, flamandok, franciák, grúzok, görögök, hollandok, magyarok, olaszok, lettek, litvánok, norvégok, románok, oroszok, szerbek, szlovákok, svédek, svájciak, ukránok, vallonok, örmények, beloruszok, hinduk, kirgizek, tatárok, türkmének, üzbégek, és (állítólag) zsidók is. A háború végéig megalakult harmincnyolc Waffen-SS hadosztály közül legendás alakulatnak számít az 1. Leibstandarte SS Adolf Hitler -, a 2. Das Reich -, a 3. Totenkopf -, és az 5. Wiking SS páncéloshadosztályok*****.

A huszadik század legfontosabb eseménye a Második Világháború, Európa és Ázsia tradícióhoz még nyomaiban hű felének heroikus szabadságharca volt a Sötétség erőivel szemben. A háborút elveszett, a győztesek pedig a „Vae victis!” - elve alapján példátlan bosszút álltak: a történelem legnevetségesebb perét rendezték meg Nürnbergben, Európa keleti fele Sztálinnak koncként odahajítva, amely katonák és civilek millióinak a biztos halált, majd tucatnyi nemzet számára évtizedekig való nyomort jelentett******. És kitalálták a modern kor mítoszát, egy óriási hazugságot, amely dogma "tényeinek" megkérdőjelezése demokratikus és humanista (tehát politikailag korrekt) körökben tabunak számít... Miután a Szovjetunió és a Keleti blokk felbomlott (minden bizonnyal nem volt már rá szükség), Európa keleti és nyugati felét egybeolvasztották, létrehozva egy szellem- és hagyománynélküli, multikulturális, anyagérdekelt, gyenge és tehetetlen (anti)Európát*******.

A jövő egyelőre sötét és bizonytalan, de feladni nem szabad: a harc folytatódik.

Jegyzetek:

László András: Néhány megjegyzés a II. Világháború bevégződéséről; Északi Korona, XV-XVI. szám, 2005. július

A Második Világháború története röviden (online)

*Értsd: zsidó-szabadkőműves-, kommunista-, és pénzügyi körök által irányított (félrevezetett és becsapott) országok.

**Lásd Contra tavalyi írását ezzel kapcsolatban: A Vereség Napja – Harcos a cinóberösvényen

***Vö.: Boglárdy Dominika: A nemzetiszocialista ideológiák megítélő értelmezése; Északi Korona, VIII. szám, 2004. március; ill. vö.: László András: Ultradextrokonzervativizmusunk és a nemzetiszocialista irányulások egymáshoz való viszonyáról; Északi Korona, XI. szám, 2004. szeptember

****Lásd: Taraszevics Zsuzsa: Amerika, a Gólem; Északi Korona, XXVI. Szám, 2007. március

*****Otto Skorzeny: Kommandós vállalkozásaim; Fotogold Kiadó, Budapest, 1998., 17. o.

******Egy kiragadott példa a szövetségesek civilizáltságából: 1945 májusában a Prágába bevonuló Eduárd Beneš „tiszteletére” a német egyetemi tanárok testéből raktak máglyát. (No comment…)

*******Az Első Világháború következménye a tradicionális európai birodalmak (Német Császárszág, Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Török Birodalom) felbomlása lett, míg a Második Világháború után a maradék monarchiák, hagyományos berendezkedésű, illetve tekintélyelvű államokat is megszüntették. Köztársaságok jöttek létre Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Görögországban, Jugoszláviában, Olaszországban. Az olyan szabadkőműves-tákolmány műállamok esetében, mint Csehszlovákia és Jugoszlávia csak idő kérdése volt, hogy mikor fognak felbomlani diktatórikus vezetés hiányában.