Jugoszláviában az 1941. március 27-én puccsal hatalomra került Simović tábornok kormánya megszegte a két nappal korábban Németországgal, Olaszországgal és Japánnal kötött Háromhatalmi egyezményt, illetve Magyarországgal az 1941. február 27-én ratifikált magyar–jugoszláv örökbarátsági egyezményt. Április 6-án Németország megtámadta az antant-szuronyokkal összetákolt balkáni államot, amely még aznap légitámadást intézett magyarországi városok ellen; 10-én pedig Horvátország kijelentette függetlenségét. Mivel Magyarország nem sértette meg a szerződést, és Jugoszlávia megszűnt létezni, mint önálló állam, így a Magyar Királyi Honvédség jogosan intézett támadást az agresszor ellen, és visszafoglalt 11 601 km2 területet (visszacsatolásra került Bácska, a Baranyai-háromszög, Muravidék és a Muraköz) a Délvidékből, ezáltal is enyhítve valamennyire a trianoni gyalázat okozta fájdalmat.
1921. február 4-én Ungern-Sternberg báró vezetésével az Ázsiai Lovashadosztály elfoglalta Urgát, majd az összehívott nemesi gyűlés kimondta Mongólia függetlenségét, és a Bogdogegen uralmának visszaállítását.
Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg tagja volt annak az „elveszett generációnak”, amely a XIX. század végére, a XX. század elejére kiábrándult a polgári világ dekadenciájából, a szabadságot, egyenlőséget és jólétet hirdető, ám a kommunizmus és az anarchia felé egyre inkább közelítő társadalom víziójából. Az Első Világháború lövészárkaiban átélt katarzis és öntudatra ébredés következtében megjelenő újfajta embertípus képviselőjeként lépett fel Ungern az orosz összeomlás után*. Arisztokrataként a monarchia, a spirituális és tradicionális értékek mellett tört lándzsát, amely megmutatkozott a katonai buddhisták rendje megszervezésének kísérletében, Szemjonov atamán beosztottjaként az Ázsiai Lovashadosztály parancsnoklásában, az eurázsiai teokratikus alapú birodalom eszméjében és a Mongol monarchia restaurációjában.
A továbbiakban Ferdinand Ossendowski Állatok, emberek és istenek című művéből fogunk idézni, néhány visszaemlékezést a korabeli Mongóliáról és Ungern báróról:
„A tengeri rabló fia tovább beszélt, miközben tudományos elméleteket, műveket, a tudomány és irodalom embereinek neveit, a Szentírást és buddhista könyveket idézte és fölváltva franciául, németül, oroszul és angolul beszélt.
- A buddhista és a régi keresztény könyvekben arról az időről olvashatunk, amikor ki fog törni a háború a jó és gonosz szellemek közt. Akkor el kell jönnie az ismeretlen <<átok>>-nak, amely meghódítja a világot, elpusztítja a kultúrát, megöli az erkölcsöt és mindenkit megsemmisít. Fegyvere a forradalom. Minden forradalomban a rombolónak durva erőszaka fog a tapasztalatban megérett intellektuális teremtő helyére lépni és a legalacsonyabb ösztönöket és kívánságokat fogja homloktérbe tolni. Az emberiség még jobban el fog távolodni az istenségtől és lelkivilágától. A nagy háború bebizonyította, hogy az emberiségnek fölsőbb ideálokhoz kell fölemelkednie. De akkor megjelent ez az <<átok>>, amelyet előre látott Krisztus, János apostol, Buddha, az első keresztény vértanúk, Dante, Leonardo da Vinci, Goethe és Dosztojevszkij. Megjelent, megakasztotta az emberiség előrehaladását és elzárta utunkat az istenséghez. A forradalom fertőző betegség. Amikor Európa szerződést kötött Moszkvával**, megcsalta magát és a világ többi részeit is.A nagy szellem életünk küszöbére Karmát (a buddhista Nemezis megszemélyesítője) állította, aki nem ismer se haragot, se kegyelmet. Le fog számolni az emberiséggel és ez a leszámolás az éhséget, a rombolást, a kultúra, a dicsőség, a becsület és szellem elpusztulását, az államok megsemmisülését fogja jelenteni. Már látom e borzalmakat, az emberiség sötét, őrült pusztulását.”1
Urga 1921-ben
„ … A városban még ébren volt a keleti élet. A kép, amelyet most nyújtott, még különösebb és csodálatosabb volt. A tömegben mindenütt fürge mongol, burját és tibeti lovasokat lehetett látni. A karavánok tevéi ünnepiesen fölemelték a fejüket, amikor elrohantunk mellettük. A mongolok szekerei fakerekei szívtépően nyikorogtak. Pompás nagy ívlámpák fénye sugárzott be mindent. Az a villamos telep adta nekik az áramot, amelyet a báró mindjárt Urga elfoglalása után egy telefonteleppel és dróttalan állomással együtt létesített. Parancsára az utcákat is megtisztították és dezincifikálták***, ami bizonyára nem történt meg velük Dzsingisz kán óta. Autó-omnibuszjáratot is rendszeresített a város egyes részei közt, hidakat épített a Tola és Orkhon folyókon át, életet adott egy újságnak, laboratóriumot teremtett állatorvosok részére, kórházakat és iskolákat nyitott meg és intézkedéseket tett a kereskedelem védelmére, amennyiben kímélet nélkül fölköttetett minden orosz és mongol katonát, akit kínai cég kifosztásán kaptak rajta.”2
„Ungern-Sternberg báró… Mint a bosszúálló Karma véres viharja száguldott végig Közép-Ázsián. Mit hagyott hátra? Katonáinak szóló, Szent János kinyilatkoztatásával végződő szigorú parancsot:
- Ne álljon senki az orosz nép lelkét megrontók és megölők megbosszulásának útjába. A forradalmat ki kell irtani a világból. Tőle óvott bennünket Szent János látomása: <<És az asszony fel volt öltözve bíborba és bársonyba és fölékesítve arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében tartva az arany poharat, telve undoksággal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És homlokára e név vala írva: Titok. A nagy Babilon, a paráznaságok és föld undokságainak anyja. És láttam ez asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanúinak vérétől.>>
Emberi dokumentum ez, dokumentuma az orosz tragédiának, talán dokumentuma a világ tragédiájának.
De a mongol jurtákban és a burjátok, mongolok, kirgizek, kalmükök és tibetiek tábortüzeinél a juhpásztorok tovább fogják mesélni a keresztes vitézek és tengeri rablók e fiának legendáját.
- Egy fehér harcos jött északról. Fölszólította a mongolokat, hogy tépjék szét rabláncaikat, amelyek le is hullottak a fölszabadított földre. Ez a fehér harcos az újraszületett Dzsingisz kán volt. Megjósolta valamennyi mongol legnagyobbikának eljövetelét, aki el fogja terjeszteni Buddha nemes tanát és Dzsingisz kán, Ugadai és Kublai kán utódainak hatalmát. Így lesz!
Ázsia fölébredt és fiai most merészen beszélnek.”3
VIII. Djebtszung Damba Hutuktu, Bogdogegen(1869-1924)
"Mongolországban, a csodák és misztériumok országában lakik mindannak a megőrzője, ami titokzatos és ismeretlen, az Élő Buddha, őszentsége Djebtszung Damba Hutuktu Kán vagy Bogdo Gheghen, Ta Kure főpapja. A soha meg nem haló Buddha inkarnációja ő, képviselője a szellemi császárok szakadatlan, titokzatosan folytatódó ágának, akik 1670 óta uralkodnak és Buddha-Amitabla nemesítő szellemét egyesítik magukban Chan-ra-zival vagy a „hegyek szánalmas szellemével”. Minden benne gyökerezik, a napmítosz, a Himalája titokteljes hegycsúcsainak varázsa, az indiai pagodáról szóló elbeszélések, a mongol császároknak – egész Ázsia császárjainak – fanyar fensége, a kínai bölcsek régi, ködös legendái, a brahminok gondolataiba való behatolás, a „erényes rend” szerzeteseinek szigorú életszabályai, az örökké vándorló harcosok, az oletok khánjaikkal, Batur Hun Taigi és Guszhi bosszúja, Dzsingisz kán és Kublai kán büszke hagyománya, a lámák klerikális-reakciós pszichológiája és a tibeti királyok misztériuma, akiknek sorát Szrong-Tszang-Gampa nyitotta meg és Paszpa sárga szektájának kegyelmetlensége. Ázsiának, Mongolországnak, Pamírnak, a Himalájának, Mezopotámiának, Perzsiának és Kínának egész összefolyó története körülveszi az urgai Élő Istent. Nem csoda, hogy a Volga mellett, Szibériában, Arábiában, az Eufrát és a Tigris közt, Indokínában és a Jeges-tenger partján tisztelik a nevét.
Urgában való időzésem alatt többször fölkerestem az Élő Buddha lakóhelyét, beszéltem vele és megfigyeltem életmódját. A tudós Marambák közt levő kegyeltjei sokat beszéltek nekem róla. Láttam, amikor horoszkópokat olvas le, hallottam jóslásait, alkalmam nyílt, hogy könyveinek és kéziratainak régi archívumába tekinthettem, amelyek valamennyi Bogdo kán életének leírását és jóslását tartalmazzák. A lámák nagyon nyíltszívűek voltak velem szemben, mert Narabancsi Hutuktujának levele megnyerte számomra a bizalmukat.
Az Élő Buddhának, mint a lámaizmusban mindennek, kettős személyisége van. Okos, éles elméjű és energikus, de egyszersmind iszákos, ami megvakulását okozta. Amikor megvakult, a lámák kétségbeestek. Néhányuknak az volt a véleménye, hogy a Bogdo kánt meg kell mérgezni és Buddha egy másik inkarnációjának kell a helyét elfoglalni. Mások ellenben rámutattak azokra a nagy érdemekre, amelyeket a főpap a mongolok és a sárga tan követői szerint szerzett. Elhatározták tehát, hogy az isteneket óriási Buddha-szoborral ellátott nagy templommal fogják kiengesztelni. Ez azonban nem segített a Bogdo szeme világán. De az eset alkalmat adott neki arra, hogy azoknak a lámáknak, akik a probléma megoldására nézve a nagyon radikális módszert pártolták, segítségére legyen, hogy hamarább léphessenek át a fölsőbb életbe.”4
- Jegyzetek:
1Ferdinand Ossendowski: Állatok, emberek és istenek; Franklin Társulat, Budapest, é.n. (második kiadás, 1924., Ford.: Sajó Aladár), 182.o.
2Uo.: 184-185. o.
3Uo: 203-204. o.
4Uo.: 207-208. o.
* Értelemszerűen a háborúban harcoló nemzetek sok fiában is megjelent ez a minőség (Lásd például: Ernst Jünger: Der Arbeiter)
Szeptember közepén bajorországi utazásunk során ellátogattunk Berchtesgaden városába, ahol többek között Adolf Hitler és a nemzetiszocialista elit tagjainak egykori nyaraló-, illetve kihelyezett kormányszékhelyei voltak. Megtekintettük az obersalzbergi Berghof megmaradt részét, a híres Sasfészket (angol elnevezése, Eagle’s Nest – innen a magyar fordítás, eredeti német neve: Kehlsteinhaus), amely 1834 méter magasan található. Emellett még közzéteszünk pár képet a város közelében lévő festői szépségű tó, a Königsee környékéről.
Daniel Wretström (1983. október 15. – 2000. december 9.) egy fiatal svéd hazafi volt, akit a multikulturális Európa "derék" fiai (tehát az igazi Európa szennyei) öltek meg brutálisan 10 éve, Stockholm külvárosában. Tragikus halála óta minden évben emlékmenetet tartanak érte Stockholmban, amelyen nemcsak svédek, de sok más európai nemzet fiai is részt vesznek.
Daniel Wretström Salemben (Stockholm külvárosa) vett részt egy ünnepségen, majd egy közeli buszmegállóban várja az éjszakai járatot. Közben egy 15 fős, többnyire bevándorlókból álló társaság kiszúrja a magányosan várakozó, szemmel láthatóan nemzeti érzelmű fiatalembert. Mivel előzőleg a „svéd” média heves antirasszista kampányt kezdeményezett felszólítva a lakosságot a „rasszizmus” elfojtására, a csürhe úgy gondolta, megbünteti a „mocskos rasszistát”. Elindulnak tehát a buszmegállóban magányosan várakozó fiatalember felé, és heves rasszistázás közben előveszik a fegyvereiket is. Daniel Wretström látja reménytelen helyzetét, ezért megpróbál leállítani egy gépkocsit, ám sikertelenül: a sofőr fél megmenteni a fiút és gyorsan elhajt a helyszínről. Ekkor lecsap a csürhe a védtelen, 17 éves fiúra: a földön fekve is rúgják, deszkákkal ütik a fejét, pár percen belül az áldozat szinte élettelenül fekszik az árokban. Az egyik elkövető még ott is üti a fiú fejét egy hosszú deszkával, egészen addig, amíg egy, a közelben sétáló bátor lány észre nem veszi, és hisztérikusan kéri őt, hogy hagyja abba. Erre a támadó a lányt fenyegeti meg a bottal, az árokban fekvő Daniel Wretströmot pedig egy másik tag veszi „kezelésbe”: fején és nyakán ugrál, míg egy harmadik kést húz elő. A többiek ezt látva utat engednek neki, ő pedig többször hátbaszúrja a már amúgy is alélt áldozatot. Az egyik szúrásnál eltörik a kés, de még ekkor sem hagyja abba: fölemeli az áldozat fejét, és nyakába szúrja a kés maradék részét. Ezután büszkén feláll, és „senki nem látott semmit” kiáltással elszalad a csürhe többi tagjával.
A közelben sétáló svéd lány azonban látott mindent. Könnyes szemmel közeledik Daniel Wretström felé, de már nem tud rajta segíteni: a fiúnak el volt vágva az ütőere, elvérzett.
Amit a bűnösök kaptak: a fő elkövetőt (Khaled Odeh – ő használta a kést) őrültnek nyilvánították, speciális intézetbe került: ez azt jelenti, hogy kb. fél éven belül ismét szabadon jár-kel majd az utcákon. További 6 elkövetőt állítottak elő: hármat 40 óra közmunkára ítéltek, további 3-at pedig 1800 svéd korona (kb. 200 euró) kifizetésére kötelezték. Ennyit ér egy svéd fiú élete: kevesebbet, mint egy gyorshajtásért kimért bírság.
- Források, további információk Daniel Wretström-ről:
Megjegyzés: Kétségeink nem lehetnek afelől, hogy fordított esetben milyen bírósági ítélet született volna akkor, ha bőrfejűek támadnak meg egy bevándorlót: rasszista indíték lett volna a vád, gyilkossági szándék, stb, példát statuáltak volna.
Hitvány helyzet – Misima szavaival élve -, hogy ilyen körülmények között kell írnom a XX. század egyik legnagyobb írójáról, művészéről, a tradicionális japán szellemiség utolsó hőséről. Egy ilyen erkölcstelen korban, ahol a liberalizmus és a különböző szélsőbaloldali agymosások következtében a fogyasztói társadalom tagjai számára üresen kongnak az olyan kifejezések, mint hazafiság, nemzeti szellem, becsület, áldozat, hűség.
E hanyatlást felismerve szánta el magát cselekvésre Misima Jukió, s negyven évvel ezelőtt, 1970. november 25-én magánhadserege – a Tatenokai - négy tagjával együtt a Japán Fegyveres Erők Tokióban lévő icsigajai bázisán foglyul ejtette a parancsnokot, Masita tábornokot. Követeléseit átadta az elöljáróknak, az épület erkélyéről beszédet intézett a helyőrség összeparancsolt katonáinak arról, hogy csak a hadsereg képviseli a hagyományos japán értékeket, szellemiséget, a tagjai Nippon becsülete, és a császárnak vissza kell adni az abszolút hatalmat. A hallgatóság többségének részéről (háború utáni nemzedékről van szó) értetlenség, illetve elutasítás volt a válasz. Misima – miután beszédét befejezte, visszament a parancsnok irodájába, a császár és a Haza előtt megmentve becsületét egyik társával rituális önáldozatot, ún. szepukkut (hasfelmetszés) követett el.
Napjaink gondolkodó és a lényegi összefüggéseket tisztán látó emberében felmerül a kérdés, hogy miféle üzenete lehet az Európától földrajzi és kulturális értelemben oly messzire lévő Japán egyik legsikeresebb írójának a régi szamuráj-szellemiséget idéző tettének? Elég egy kicsit visszamenni az időben, és a saját történelmünkben is megtalálhatjuk a Misimáéhoz hasonló hősi életszemléletet: a magasabb minőség érdekében, vagy amiért a becsület úgy kívánja (természetesen a keresztény kultúrából fakadóan alapvetően nem rituális öngyilkosságról van szó), a harcosok legyőzik a feltétlen élni vágyásukat, gondoljunk például a budai várból 1945. február 11-én kitörő magyar és német hősökre.
Élete és munkássága
Misima Jukió 1925-ben született Hiraoka Kimitake néven Tokióban, felmenői között több szamurájt is találni. Már középiskolás korában megmutatkozott zseniális írói tehetsége, első hosszabb műve 1941-ben jelent meg, nem sokkal ezután vette fel a Misima Jukió írói álnevet. A háború után befejezi egyetemi tanulmányait, 1948-tól kizárólag az írásnak szenteli az erejét. Termékeny művésznek számít, írásműveinek száma száz feletti, ezek között található regény, dráma, esszé, novella, emellett több színdarabban és filmben is játszott, rendezett; összesen négyszer jelölték irodalmi Nobel-díjra.
A hatvanas évek forrongó társadalmi viszonyai közepette érdeklődése a hagyományos japán szellemiség és a császár tisztelete felé fordult, ez megmutatkozik a műveiben is: a Hazafiság (magyarul Szepukku címen jelent meg), A hősi halottak hangjai és a Szökevény lovak című műveivel a jobboldalon nagy népszerűségre tettek szert, az elsőt meg is filmesítették, Misima főszereplésével. A hősi halottak hangjai c. alkotásában élesen kritizálja magát a császárt is, amiért 1946-ban a Ningen szengen bejelentésében kinyilatkoztatta, hogy nem isteni származású, emiatt Misima jobboldali megítélése megoszlik, többen élesen kritizálják; tulajdonképpen a császárság eszméje mellett állt ki írásával. (Megjegyzendő, hogy a hagyományos, elsősorban rituális japán vallásosság szerint helytelen az ’isten’ vagy ’istenség’ fordítása. Hisz maga a ’sin’ vagy ’kami’ szó szellemiséget, szellemi állagot jelent, így megfelel a hagyományos európai ’angyal’ illetőleg ’lételv’ fogalmának. Maga a ’sinto’ kifejezés is ezt takarja: sin + to = ’a lételv útja’, ’a szellem útja’, ’az isteni út’. Így tkp. a császárság mint transzperszonális hivatal „isteni”, melyen keresztül a szellemi világrend egyik aspektusa megnyilvánul. Ezt fejezi ki az is, hogy a császári utód születésekor adott név lecserélődik a beiktatással, majd a császári személy halálával, melyről a korszakot elnevezik.)*
„Amikor kimegyek a színpadra, azt várom, hogy a közönség zokogni fog, ehelyett nevetésben tör ki.”
1968 őszén megalakítja spirituális rendeltetésű magánhadseregét, a mindössze kb. 80 főből álló Tatenokai-t (Pajzs Társasága), amelynek célját három alapelvben foglalja össze:
A kommunizmus összeegyeztethetetlen a japán hagyományokkal, a kultúrával és a történelemmel, és a császári rend ellen való.
A császár történelmi és kulturális közösségünk és faji öntudatunk egyetlen jelképe.
A kommunizmus általi fenyegetés fényében az erőszak alkalmazása jogos.
1969-ben a tokiói Tódai Egyetem szélsőbaloldali diákjaival egy nyilvános és kötetlen vitán vett részt. Japán ’68-as egzisztencialista nemzedéke kommunizmus-szimpátiájukkal komoly veszélyt jelentettek a közéletre: kapitalizmus és USA-csöbörből kommunizmus és Kína-vödörbe akarták vinni hazájukat. Misima szerencsésen a császár és a császárság témakörére terelte a vitát, és rámutatott vitapartnerei ideológia hibáira. A vitáról való véleményében található egy frappáns mondat: „Majdnem azonos dolgokért állnak ki a Zengakuren diákjai és én. Ugyanazokat a kártyákat terítettük le az asztalra, de nálam van a joker – a császár.”
A hatvanas évek vége felé tudatosan készült a halálra, több – fentebb említett – művében is az önáldozat (annak szepukku változata), a császárság és a Yamato Damashii (a régi Japán Szelleme) témakörével foglalkozik. 1970-ben elhatározza, hogy utolsó műve, Az angyal hanyatlása befejezése után önáldozatot követ el, s ehhez a Tatenokai-t fogja felhasználni. Ez év októberében egy írótársának említi: „Amikor kimegyek a színpadra, azt várom, hogy a közönség zokogni fog, ehelyett nevetésben tör ki.” Valóban ez történt. 1970. november 25-én Misima Jukió az icsigajai katonai bázis erkélyén előadta utolsó színdarabját, s a Nap még utoljára teljes fényében felragyogott Nippon felett.
Mindent elárul Misima Jukió utolsó, kiadójának hagyott üzenete: „Az ember élete korlátozott, de én örökké szeretnék élni.”
Megítélése
Misima Jukió halála óta több mint harmincra tehető az életéről és munkásságáról megjelent könyvek száma, ezek közül a legismertebb és magyarul is kiadott, az amerikai Henry Scott Stokes által írt Misima Jukió élete és halála című mű, amely több helyen is ellentmondásosan mutatja be a japán művészt, korlátoltan és elfogultan vizsgálva, látszólag semmit sem értve a japán kultúrából. Stokes Misimát hol homoszexuálisnak, hol impotensnek, máshol pedig kicsapongónak állítja be, mindezt természetesen az író egyes műveiből kikövetkeztetve… Az életrajzi könyvet felhasználva rendezett filmet Misima Jukió életéről Paul Schrader, Mishima: A Life in Four Chapters (1985) címmel, amely szinte végig pszichologizál. Stokes könyvéről Németh László Levente írt egy recenziót Egy lakáj önvallomása címmel, jobboldali embernek mindenképp érdemes e kritika tükrében olvasnia az amerikai újságíró könyvét.
*Köszönet Parsifalnak a teológiai hozzáfűzést!
- Jegyzetek, ajánlott irodalom, érdekességek:
- Henry Scott Stokes: Misima Jukió élete és halála; Szenzár Kiadó, Budapest, 2001.
- Németh László Levente: Egy lakáj önvallomása; Északi Korona, III. szám, Nemzetek Európája Kiadó, 2003.
- Wikipédia: Misima Jukió, magyar és angol [Hozzáférés: 2010-11-20]
