Becsület Napja

Zene: Ich hatt' einen Kameraden

1945. február 11. - A Becsület Napja

Napjaink Magyarországán az aktuális hatalom és az őt kiszolgáló média többsége által elfogadott és terjesztett hazug, hiteltelen történelemszemlélet szerint február 11-13-a körül Budapest felszabadulására, a Vörös Hadseregre, illetve a hazaárulókból álló Budai Önkéntes Ezred tagjaira kell emlékeznünk. A magyar fővárost a sokszoros szovjet-román túlerővel szemben hónapokig hősiesen védő magyar és német csapatokat kegyetlen, fasiszta gonosztevőknek, ártatlanokat Dunába lövő nyilas söpredéknek (sic!), etc. állítják be, és a rájuk emlékezőket is antiszemitának, szélsőséges fajgyűlölőknek bélyegzik; megpróbálván eltitkolni, ellehetetleníteni a méltó megemlékezést*. Az igazság az, hogy a II. világháború apokaliptikus utolsó hónapjaiban Budapest és az 1000 éves Magyar Apostoli Királyság védelmében elesett katonák önfeláldozó harca nemcsak a város és az ország, hanem a keresztény kultúra, Európa nyugati felének megmenekülését a bolsevizmustól és annak a polgári demokráciának a védelmét is jelentette egyben, amelyre a fent említett illegitim hatalom és hű „alattvalói” annyira szeretnek hivatkozni, példának tekintik… Minden magát kereszténynek, jobboldalinak, nemzeti érzelműnek, konzervatívnak, illetve a tradicionális európai értékeket magáénak valló embernek illendő emelt fejjel megemlékezni erről a világtörténelemben is páratlan jelentőségű hőstettről.
A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-1945-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében.

Az 1944-es év a Tengelyhatalmak és szövetségeseik számára minden tekintetben katasztrofálisnak bizonyult: a nemzetközi pénzügyi körök-, a judeokrata- és szabadkőművesek által irányított Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetsége abszolút fölénybe került, a II. világháború végkimenetele eldőlt.
Az angolszász-hatalmak normandiai inváziója következtében a Német Birodalom fontos haderőket kénytelen elvonni a keleti frontról, majd a szövetségesek nyomasztó fölénye miatt a többhónapos védekező harc után feladja Franciaországot, s a Siegfried-vonal mögé húzódik. A szövetségesek előrenyomulását csak a Market Garden-hadművelet kudarca, illetve a Rajnánál kiépített védelem állítja meg. Decemberben, az ardenneki offenzíva a német haderő utolsó nagyszabású próbálkozása volt a nyugati fronton, de a súlyos üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltak leállítani a hadműveletet.
Olaszországban sem volt sokkal jobb a helyzet: Róma júniusi elfoglalása után a brit és amerikai csapatok folytatták lassú előrenyomulásukat a Pó-síkság felé. A Benito Mussolini vezette Salói Köztársaság csak árnyéka a korábbi fasiszta államnak. Mindezzel egy időben a Távol-Keleten a Japán Császárság vívja élet-halál harcát, de a hadiflotta októberi, Fülöp-szigeteknél bekövetkező katasztrofális veresége itt is eldönti a harcot. A Kamikaze-pilóták bátor önfeláldozó harca hűen tükrözi a tradicionális japán szellem erejét. Az Egyesült Államok nem is felejti el kifejezni „tiszteletét”: 1945. augusztus 6-án pusztán „kísérleti jelleggel” ledobja a világ első atombombáját a stratégiailag jelentéktelen Hirosimára, ahol ártatlan civilek tízezrei halnak meg pillanatok alatt. A következő bombát három nappal később dobják le Nagaszakira, teljessé téve ezzel a világháború sátáni bevégződését…

Európa esetében fontos megemlíteni a szövetségesek egyik legsúlyosabb háborús bűntettét: a tömeges terrorbombázásokat. A bombázásokban meghalt többszázezer (inkább millió) civil mellett az európai kultúra és a civilizáció alapjait jelentő városok sokaságát is sikerült lerombolni. Monte Cassino 1500 éves kolostorának lebombázása és a gyönyörű Drezda városának (ahol a gyújtóbombák miatt több mint 200 ezer civil lelte halálát) földdel egyenlővé tételének ideje között lángtengerben pusztult el Hamburg, Bécs, Milánó, Nürnberg, etc**.. Jellemző, hogy az angol bombázókötelékek parancsnoka, Sir Arthur „Bombázó” Harris tábornoknak Angliában ma szobra van…

A keleti fronton a Vörös Hadsereg óriási fölényével szemben a németek és szövetségesei súlyos veszteségeket szenvedve fokozatosan kiszorulnak a Szovjetunió területéről, Sztálin vörös hordái július végén megközelítik Varsót, a Kárpátok keleti vonulatait, valamint betörnek Romániába. A sorozatos vereségeknek „természetesen” meglettek a politikai következményei is: augusztus 24-én, Románia árulása miatt a front déli szakaszán válságos állapot alakul ki, 15 német hadosztályt kerítenek be. A szovjet seregek végigszáguldanak a román alföldön, betörtek a védelem nélkül maradt Dél-Erdélybe, illetve megtámadták a Szovjetunióval szemben semleges Bulgáriát, amely engedve a nyomásnak, hadat üzent Németországnak. Bulgáriával kapcsolatban megjegyzendő, hogy azonnal kommunista-barát kormányt hoztak létre, lefejezve a korábbi államvezetést (a cári családot elűzték, az arisztokrácia, az értelmiség, a polgárság és a parasztság vezető rétegeit kiirtották, bebörtönözték). Finnország volt a következő állam, amely cserbenhagyta szövetségeseit, de legalább „biztosította” a német csapatok kivonulását az országból.
A Balkánon előállt krízis következtében a németek kivonultak Görögországból, és kétségbeesett védőharcot vívtak Jugoszlávia területén (soraikban a sok kis balkáni- és egyéb a szovjetekkel ellenséges nemzet fiaival együtt). Október végén a védelem nélkül maradt Délvidéken Josip Broz Tito partizánjai a háború egyik legnagyobb genocídiumát hajtották végre: óvatos becslések szerint is 35-40 ezer délvidéki magyart gyilkoltak meg***. Erdélyben a 3. Magyar Királyi Hadsereg támadása akadályozza meg az ottani német erők szovjetek általi bekerítését. A visszavonulás után nem sokkal a Vörös Hadsereg betör a magyar Alföldre, immáron létében is veszélyeztetve az 1000 éves Magyarországot. Így érkeztünk el 1944. október 15-éhez…

Sok vitát kiváltott, hogy mennyivel járt volna jobban Magyarország abban az esetben, ha sikeres lett volna a vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó és a vezérkari tisztekből álló köre (Lakatos, Bakay, Vörös, Miklós Béla, etc.) által tervezett kiugrási kísérlet. Lehet, hogy nem dőlt volna teljesen romba az ország (akkor mindent elrabolhattak volna a szovjetek), esetleg valami megmaradt volna a visszacsatolt területekből, illetve a későbbi szomszédos országokhoz hasonlóan nálunk is ún. „nemzeti kommunista” (sic!) vezetés lett volna a moszkoviták helyett. Ha ez megvalósult volna, akkor Hazánk és nemzetünk erkölcsileg soha nem látott mélységekbe süllyedt volna. Nagyjából a fentebb már említett Bulgáriához hasonló sorsunk lett volna (igazából az is történt, csak később és hosszabb ideig tartott a magyarság „kilúgozása”). És azt is tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg ebben az esetben minimum a Rajnáig nyomult volna előre, minden bizonnyal a Szovjetunió idővel egész Európára kiterjesztette volna befolyását, és valószínűleg még napjainkban is létezne. Sztálint és a kommunistákat ismerve erről aligha lehetnek kétségeink…

Ezek a rémálmok szerencsére nem valósultak meg teljes egészében, mert a németek tudtak Horthy szándékairól, illetve se a magyar felső vezetés, se a hadsereg, és a lakosság nagy része nem volt hajlandó átállni a szovjet oldalára, bármennyire is elege volt a háború eddigi borzalmaiból. Bármilyen jó szándék is vezette Horthyt - aki a XX. század egyik legnagyobb magyar államférfija volt -, de az országot nem lehet odadobni a fiáért****. Az 1944. október 15-16-i hungarista hatalomátvétel a jogfolytonosság és az alkotmány szempontból ugyan kérdéses, de a rendkívüli helyzet legitimálta Magyarország „újonnan” felállt vezetését*****. A szovjetek által megszállt Debrecenben bábkormányként, az állam ellenében létrejött „Ideiglenes Nemzeti Kormány” - a lovagkereszttel kitüntetett dálnoki Miklós Béla tábornok elnökletével – természetesen semmiféle legitimációval nem rendelkezett, így az általa hozott törvények, rendelkezések mind semmisnek tekinthetők.
A Szálasi Ferenc miniszterelnök - később Nemzetvezető -, és a nyilaskeresztesek által fémjelzett korszak tárgyilagos megítélése, vizsgálata ma tabunak számít, aki mégis megkísérli ezt, arra rögtön rásütik a „nyilasmosdató”, antiszemita, szélsőséges és egyéb jelzőket; s az illető gondolataival együtt politikailag inkorrektté válik. Nem szabad elmenni azon tény mellett, hogy Magyarország államformája továbbra is királyság maradt, Szálasi az alkotmány szerint a Szent Koronára esküdött fel, és jobboldali egységkormány alkotta az Országgyűlést. Ilyenkor a nyilasok ellen irányuló másik vád az szokott lenni, hogy „kegyetlen terrort” folytattak és ártatlanok ezreit gyilkolták meg. Tény és való, hogy történtek sajnálatos atrocitások (a szovjet „felszabadítás” borzalmaihoz képest ez csak babazsúrnak számított…), de figyelembe kell venni azt is, hogy statárium volt érvényben, illetve a felbomló frontvonalak okozta helyzetet kihasználva az alvilág és a csőcselék tagjai is beszivárogtak a karhatalom és más szervek közelébe. Az érzelmeket félretéve leszögezendő, hogy Magyarországon olyan kormány alakult, amely a németekkel közösen folytatta a bolsevizmus elleni harcot.

A szovjet csapatok 1944. október végére értek a magyar főváros közelébe. Az első általános támadást október 29-én indította meg a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front. Sztálin tervében az volt, hogy az Októberi Forradalom évfordulójára, november 7-ére menetből kell elfoglalni Budapestet... Mivel a jókora túlerőben lévő ellenség frontális támadását a magyar és német alakulatok többször is visszaverték, emiatt Vörös Hadsereg parancsnoksága a város bekerítése mellett döntött. A Dunán való átkelést, és a budai oldal felől történő bekerítést Tolbuhin 3. Ukrán Frontja hajtotta végre, amely ezzel együtt a Dunántúl déli- és keleti részének nagy részét elfoglalta. 1944. december 26-ra a szovjet hordák teljesen bekerítették Budapestet, az ostromgyűrűn belül maradt mintegy 80-90 ezer német-magyar katona védte a várost a több mint 200 ezres támadó sereggel szemben******.
Hitler erőddé nyilvánította a fővárost (Festung Budapest – Budapest Erőd), a védelem parancsnokai német részről Karl- Pfeffer Wildenbruch SS Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy Iván Magyar Királyi Honvéd vezérezredes voltak. A magyar oldalon két teljes és két hiányos hadosztály, légvédelmi csapatok, karhatalmi- és rendőrosztagok, hungarista harccsoportok, zászlóaljak (köztük a legendássá vált Vannay-, Prónay- és az Egyetemi rohamzászlóaljak) és egyéb kiegészítő alakulatok alkották a védelmet, kb. 50 ezer fő. Német részről a Florian Geyer SS lovashadosztály (Joachim Rumohr SS Brigaderführer), a magyarországi németek alkotta Maria Theresia önkéntes SS-lovashadosztály (August Zehender SS Brigaderführer), a 13. német páncéloshadosztály (Gerhard Schmidhuber tábornok), SS polizei alakulatok (Helmuth Dörner SS Oberführer), illetve kisebb-nagyobb Wehrmacht alakulatok részei, etc., kb. 35-40 ezer fő. A bekerített főváros ostroma 1945. január 1-én kezdődött, kegyetlen harcok után Pest január 18-án esett el, s a visszavonuló csapatok kénytelenek voltak a gyönyörű Duna-hidakat felrobbantani. Január végén, február elején a harcok jórészt már csak a Budai-várra és a környező hegyekre terjedtek ki.

Német részről több kísérlet is indult az ostromlott város felmentésére, a Konrad-hadműveletek (Konrad I-II-III.), az elit Wiking SS és a Totenkopf SS, majd később a Leibsatndarte SS és a Hohenstaufen SS hadosztályok bevetésével, de nem sikerült összeköttetést létrehozni a védelemmel. Ezek után világossá vált, hogy a védők kezén maradt városrészt már nem lehet sokáig tartani, s meg kell kísérelni a kitörést. A megadás gondolata fel sem merülhetett: az egyenlő lett volna az azonnali halállal és az örök szégyennel.
1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch 17 óra 50 perckor rádióparancsában bejelentette a kitörést: „Élelmiszerkészletünk elfogyott, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.” Hindy Iván utolsó rádióüzenete tükrözi az események drámai, de ugyanakkor heroikus jellegét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmiszerünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”
A kitörés este 20 órakor kezdődött, mintegy 43 ezer katona részvételével (köztük kb. tízezer sebesült) és a tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre.

Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a Florian Geyer SS-lovashadosztály maradékai indítottak támadást, őket követte a Maria Theresia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végezetül a járóképes sebesültek következtek volna. A parancsnokság pedig 500 SS katona kíséretével az Ördögárok felé próbált kitörni. A Széll Kálmán (ma Moszkva) téri előretolt szovjet helyőrség lefegyverzésével megnyitották az utat, de az első hullámban kitörőket iszonyatos méretű pergőtűz fogadta (minden bizonnyal a szovjetek megtudták a kitörés pontos időpontját és útvonalát), pillanatok alatt hullahegyek keletkeztek, a környező utcákban és a házakban véres kézitusa folyt. A támadásnak két iránya alakult ki, az egyik a Sváb-hegy és a János-hegy, a másik a Szarvas-hegy és Rózsadomb irányába vezetett. Az életben maradtak a Budai-hegység, illetve a Pilis-hegységben húzódó német-magyar vonalak felé próbáltak eljutni. A kitörésben a védelem tagjai közül több mint 20 ezren vesztették életüket, a többiek hadifogságba estek, illetve eltűntek. A parancsnokság tagjai közül Hindy a Várban esett fogságba, Wildenbruch egy budai villában adta meg magát, August Zehender és Joachim Rumorh öngyilkosságot követett el; míg Gerhard Schmidhuber, Helmuth Dörner, Vannay László és a legendás Prónay Pál hősi halált haltak. (más források szerint a hetvenéves Prónay 1945. március 20-án esett szovjet hadifogságba, majd a „népbíróság” húsz év kényszermunkára ítélte).

A saját vonalakat mindössze 750 katonának sikerült elérni, többségük a Helmuth Wolff alezredes vezette csoportba tartozott. A kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza az Egyetemi rohamzászlóalj egyik tagja, Kokovay Gyula: „Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt időm megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam, amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (...) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévő kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: „Halt!” A következő pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejtő alján lévő falu legszélső házához. Ez a falu Mány volt.”

A kitörés ideje alatt a szovjet alakulatok nagy része megfordította támadási irányát és napokig a budai hegyekben vadásztak a túlélőkre. Budapest február 13-án esett el, és kezdetét vette az a szörnyűséges tett, amit a Vörös Hadsereg minden Szovjetunión kívüli „felszabadított” városban végrehajtott: a barbár orgia. Ez háromnapos szabad rablást, fosztogatást, erőszakoskodást jelentett. A Budai Vár alatt berendezett Sziklakórházban lángszóróval gyilkoltak meg 4000 tehetetlen és sebesült katonát, egy ápolónőt megerőszakoltak, majd lovakkal tépettek szét, hadifoglyok ezreit gyilkolták le - a Waffen SS tagjait különös kegyetlenséggel -, ezreket hajtottak málenkij robot-ra (vagyis Gulágra) és az erőszakhullám alól a pesti gettó lakói sem képeztek kivételt...

Budapest védői az óriási veszteségek ellenére is harcukkal igazolták az ismeretlen spanyol katona mondását: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” Tettük legalább akkora jelentősséggel és szimbólummal bír, mint Leonidász király és 300 hű spártai harcosa küzdelme a Thermopülai-szorosért, vagy mint Zrínyi Miklós és katonái önfeláldozó kitörése Szigetvárnál 1566-ban*******.
Kiemelkedő helytállással, bátorsággal, hűséggel, megalkuvást nem ismerve legyőzték magukban a feltétlen élni akarást, de ezzel győzelmet arattak a Halál és a Sötétség felett is. A nyomaiban még tradicionális Európa és világrend utolsó bástyájaként e keresztes lovagok mindent megtettek, amit ember megtehet, hősi halált halva megőrizték azt, ami a katonák számára a legfontosabb: a becsületüket.

„… megcselekedtük, amit megkövetelt a haza…”

- Jegyzetek:

- A Becsület Napja honlapja

- Kiss Gábor: A becsület napja; Sacrum Imperium, V-VI. szám, 1998. december 22.

- Fiala Ferenc: Budapesti Eposz; In: Zavaros évek., Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003., 173-178. o

- Ungváry Krisztián: Második Sztálingrád, Budapesti Negyed, 2000. ősz-tél, 173-202. o

- Józsa Béla: Harc az utolsó töltényig, Nemzetőr Online

*Vö.: Deneb: A Becsület Napja – 1999. Sacrum Imperium, V-VI. szám, 1998. december 22

**Lásd: Jack Corner: Bombenholocaust; Gondola.hu, 2007.02.12.

***Természetesen Nürnbergben ezt meg sem említették.

****Lásd: Milotay István: Horthy bukása; Pannon Front, 11. szám, 1997. november

*****Vö.: Pánczél Hegedűs János: Fegyverszünet helyett puccs – élet helyett összeomlás; Serédi Jusztinián hercegprímás felszólalása az Országtanács 1944. október 27-i ülésén; (mindkettő a Monarchista Gondolatok oldalon jelent meg).
Illetve vö.: Dr. László András: Néhány megjegyzés az államforma és az államforma érvényesülésének a kérdésköréről Magyarország vonatkozásában; Sacrum Imperium, IV. szám, 1998. szeptember 23.

******„Budapesti Csoport” volt a szovjet-román sereg, az ostrom idejére létrehozott támadóalakulatának neve, de a bekerítési és a megszállási hadműveletekben jóval többen vettek részt.

*******Fontos megjegyezni, hogy a görög-perzsa, és a magyar-török, stb. harcokat tradicionális és legitim államok vívták egymással, míg a Szovjetunió esetében ez egyáltalán nem mondható el. Ez nem jelenti azt, hogy nem ismerjük el a szovjet katona eredményét és harcát – csakis szigorúan katonai szempontból, de azt a gonosz hatalmat és érdeket, amelynek a szolgálatában állt, és ahogy az esetek többségében - tisztelet a kivételnek – viselkedett, soha nem fogjuk tisztelni.

- Képek forrása: Internet, magángyűjtemény

1919. november 16.: A hadvezér bevonul a bűnös városba

"Polgármester Úr!

Szívbõl köszönöm szíves üdvözlõ szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek.

Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor -kimondom- gyûlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az orszzágnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett.

Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fõvárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti szineit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.

De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkrõl a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívébõl, lelkébõl szerteni fogja a rögöt, amelyben õseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.

Katonáim, miután földjeikrõl betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.

Meg vagyok gyõzõdve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezõleg, akik bûnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erõvel segítenek a nemzeti reményekben tündöklõ Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz."

(Vitéz nagybányai Horthy Miklós)

90 éve gyilkolták meg gróf Tisza Istvánt, a patkányforradalom kezdetét veszi...

Gróf Tisza István, a 2. Honvéd huszárezred parancsnoka, az olasz-fronton, 1918-ban.

Zala György szobrászművész 1934-ben felavatott monumentális szoborcsoportja a mártír miniszterelnök emlékére. 1945 után a Tisza szobrot beolvasztották a Sztálin szoborba, a katona búcsúja egy budapesti laktanyába, a magvetőt ábrázoló szobor Munka címmel megcsúfolva Esztergomba került. Az emlékművet 1948-ban bontották el.

A liberálisoknak már akkor sem tetszett

Szobra Debrecenben, napjainkban.

1918. októberében az egész Monarchiában egyre zavarosabbá kezdett válni a helyzet, mindenütt fosztogatások, a forradalmi felbújtók és csőcselék tagjai inzultálták a frontról hazatért veteránokat, sebesülteket.

Megrugdosták, leköpték a katonatiszteket, rangjelzéseiket, kitüntetéseiket letépik; a közbiztonság fokozatosan romlik, már-már anarchikus állapotok uralkodnak.

Herczeg Ferenc Északi szél című könyvében így emlékszik az általános helyzetre: "A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott… levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén, és arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított bal kezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy jobb karja tőből hiányzik.”

Október 31-én minden bizonnyal Károlyi utasítására "ismeretlenek" (valószínűleg a 16-án merényletet megkísérlő galilei-körös Lékai János és Korvin (Klein) Ottó és klikkje követte el a gyilkosságot) a Hermina úti Roheim-villában meggyilkolják gróf Tisza Istvánt.

A Pesti Hírlap másnap így tudósít a tragikus eseményről: „A Hermina út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. - Mit óhajtanak? A civil válaszolt: - Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? - Nem rejtegetek senkit sem. – Az idegenek hamarosan eltávoztak… Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten." "Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: - Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. - Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! - Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. - Nem teszem! - Álljanak félre a nők! - Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. - Na, hát mit akarnak? - Maga az oka a háborúnak! - Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. - Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! - Nem én vagyok az oka! - Álljanak félre a nők! Semmi válasz… - Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. - Végem van, – mondotta Tisza - ennek így kellett lennie.
A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

(Pesti Hírlap: A véres szabadságnak áldozatul esett gróf Tisza István; 1918. november 1.)

Íme, a szabadkőműves, haza- és nemzetáruló, királyellenes lázító, (vörös)gróf Károlyi Mihály az I. (patkány)Népköztársaság elnöke...

... egy gyomorbajosra emlékeztető "szobra", mint a köztársaság és a demokrácia - méltó - szimbóluma 1975 óta éktelenkedik a Parlament mellett...


... a söpredék őt és bandáját élteti...

... frontlógósok, dezertőr-, esküszegő katonák, a patkányforradalom "hősei"...

... jöttment senkiháziak, (juda)pesti csőcselék...

... a múltat végképp eltörölni...


... hogy aztán ők a feladatot bevégezzék...

Idézetek forrása: Wikipédia
Képek forrása: Internet

Október 23. és a szabadságharc hőseinek emlékére

'

Az 1945-ös szovjet megszállás, az illegitim "Debreceni Ideiglenes 'Nemzeti' Kormány" ténykedése, a köztársaság kikiáltása (népi demokráciában [?] a nép megkérdezése nélkül...), az 1948/49-es kommunista hatalomátvétel, és az azt követő szellemi, lelki, fizikai terror, a magyar nemzet megalázása, kirablása és kilúgozása következtében az általános helyzet 1956 őszére elviselhetetlenné vált. Október 23-án a budapesti egyetemisták lengyelországi eseményekkel kapcsolatos szimpátiatüntetése következtében a nemzet jobbik fele felismerte a nagyszerű lehetőséget: itt az idő és a lehetőség a változásra!

Percről-percre, óráról-órára egyre többen csatlakoztak a megmozduláshoz, a karhatalom egyelőre tehetetlen volt. A nap fő eseménye a bolsevik zsarnokság szimbóluma, a Sztálin-szobor ledöntése és a Magyar Rádió ostroma volt. A további nagyszerű - és sajnos magyar szempontból tragikus - események ismertek.

Napjaink általános és elfogadott (tehát politikailag korrekt) történelemoktatása és -szemlélete azt - akarja - állítani, hogy az 1956-os forradalom célja a kommunizmus, a baloldali ideológia megújítása/megreformálása, és a demokratikus átalakulás volt, a Harmadik Magyar Köztársaság pedig '56-ból gyökerezik, és a forradalom legnagyobb alakja Nagy Imre miniszterelnök.

Na, ebből egy szó sem igaz, állítsanak csak bármit a hatalmukat átmentett hóhérok, elvtársak, és fattyaik. Az 1956. Október 23-i forradalom, és az azt követő szabadságharc minden ízében jobboldali, antikommunista/antibolsevista felkelés volt. A kiszipolyozott, csontig lecsupaszított nemzet elemi erővel szállt szembe (pedig előre eltervezett volt az egész, hogy indokot találjanak a katonai megszállásra, csak rövid időre kicsúszott a háttérerők kezéből az irányítás) a Világ legerősebb katonai hatalmával. Az ENSZ és az Egyesült Államok asszisztálása (az izraeli agresszió támogatása fontosabb volt számukra...) következtében a Szovjetunió Vörös Hadserege zöld jelzést kapott szabadságharcunk vérbefojtására.

1956 hősei nem a földrabló, padláslesöpörtető Nagy Imre miniszterelnök, nem a poroszlói tizedelő Lukács György, nem is a tüntetőkre lövető Maléter Pál (aki a Magyar Királyi Honvédségben tett esküjét megszegte és a Néphadsereg tisztje lett), vagy Göncz - Patkány -Árpád, Mécs Imre és egyéb megalkuvó senkiháziak voltak. Nagy Imrét és társait ugyanaz a rendszer végezte ki, amelynek felépítésében tevékenyen részt vettek.

Minden jobboldali és konzervatív magyar számára '56 hősei olyan emberekben testesülnek meg, mint Mindszenty József bíboros-hercegprímás, az 1945 előtti rend - és az azt restaurálni szándékozók még élő tagjai, Pongrátz Gergely, a Corvin-köz parancsnoka, Wittner Mária, vagy a névtelen szabadságharcosokat tömörítő 'Pesti Srácok', stb. sokasága.

Lásd például: EZT

Legjobban talán Bognár József sorai illenek ide, amelyet az egykori nagyon színvonalas jobboldali folyóiratban, a Pannon Frontban találtam, ebből idézek pár részletet:

" ...1989 óta folyik ötvenhat kommunista birtokbavétele. Csak posztkommunista felfogásban megismerni, értékelni. Ezt mutatta már a '89 június 16-i "temetés" is, amelynek külsőségei nagyon emlékeztettek 1919. május elsejének kommunista megünneplésére a Hősök terén. A főhős pedig Nagy Imre, a huszadik századi magyar történelem egyik fő bűnözője, a cári család egyik feltételezett gyilkosa*, a Rákosi korszak begyűjtési minisztere, ötvenhat dilettáns politikusa.

Mert ne felejtsük és tudatosuljon bennünk, hogy ötvenhat bukásáért nem kis részben Nagy Imre és bandája kártékony külpolitizálása is okolható. de mit is várhattunk volna egy olyan kormánytól, melynek tagja volt többek között Tildy Zoltán, a palástos hóhér, Bibó István, a parasztbolsevik, kommunista társutas, aki Révaival vállvetve csinálta a Nagy Ferenc ellnes hecckampányt 1947-ben. Vagy Lukács-Löwinger György, alias Georg von Lukács, a véreskezű komisszár, aki magyarul még fogalmazni se tudott. Egy részletét azonban jól ismerjük a perről készült filmnek. Amikor Nagy Imre kijelenti Kádár bírósága előtt, hogy ő Magyarország törvényes miniszterelnöke. Nos nem. Ez súlyos tévedés. Őt a Rákosi s Gerő-félék nevezték ki, háttérben a gazdáikkal: Sztálinnal, Hruscsovval. Ez mitől lenne legitim?

Nagy Imre a hős. Más nem történt, más nem volt akkor csak ő, s egyre inkább mitikus hőst próbálnak fabrikálni belőle. Bár peréről készült filmet még ma sem szabad látni. Végülis minek a mítoszrombolás. Állítólag Vásárhelyi Miklós ennek egyik fő akadályozója. Bizonyára nyomós oka van erre.

Nagy Imrét kivégezték. Jogosan. Bűnös volt. Ahogy az volt Gimes, Szilágyi, Losonczy stb. is. Nagy Imre hazaáruló volt egész életében. Moszkva ügynöke, népnyúzó zsoldos volt. Az ítélet tehát igazságos, ahogy például Rajk-Reich esetében is az volt. Csak az indoklás és a bírók kiléte lehet kifogásolható. Az ítélet nem.

Nemrég végre szobrot is kapott. Szerencsére tehetségtelen ember rossz műve. Bele is illik a környzetbe. Legfeljebb csak két kifogásunk lehet ezzel kapcsolatban. Egyik, hogy közelebb kellett volna felállítani a kretén, szintén hazaáruló Károlyi Mihályhoz. A másik, hogy talán helyesebb lett volna mindjárt a XXII. kerületi "Szoborpark"-ba vinni. Mert reméljük, egyszer odakerül... a szemétdombra.

És akkor talán már olyan világ lesz, hogy például Tóth Ilona tisztessége, mártíromsága is jobban nyilvánvalóvá válik."

- Jegyzetek:

Bognár József: Hősök és bűnözők; Pannon Front, 7. szám, 1996.

* Nagy Imre életrajzi adatai is utalnak rá, lehetséges, hogy részt vett a cári család kivégzésében.
A cirill-betűs Ipatyev-listán olvasható egy Nagy Imre nevű katona.

Lásd például: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai

Erre a témára majd egy a cári családdal kapcsolatos írásomban visszatérek.