Napjaink Magyarországán az aktuális hatalom és az őt kiszolgáló média többsége által elfogadott és terjesztett hazug, hiteltelen történelemszemlélet szerint február 11-13-a körül Budapest felszabadulására, a Vörös Hadseregre, illetve a hazaárulókból álló Budai Önkéntes Ezred tagjaira kell emlékeznünk. A magyar fővárost a sokszoros szovjet-román túlerővel szemben hónapokig hősiesen védő magyar és német csapatokat kegyetlen, fasiszta gonosztevőknek, ártatlanokat Dunába lövő nyilas söpredéknek (sic!), etc. állítják be, és a rájuk emlékezőket is antiszemitának, szélsőséges fajgyűlölőknek bélyegzik; megpróbálván eltitkolni, ellehetetleníteni a méltó megemlékezést*. Az igazság az, hogy a II. világháború apokaliptikus utolsó hónapjaiban Budapest és az 1000 éves Magyar Apostoli Királyság védelmében elesett katonák önfeláldozó harca nemcsak a város és az ország, hanem a keresztény kultúra, Európa nyugati felének megmenekülését a bolsevizmustól és annak a polgári demokráciának a védelmét is jelentette egyben, amelyre a fent említett illegitim hatalom és hű „alattvalói” annyira szeretnek hivatkozni, példának tekintik… Minden magát kereszténynek, jobboldalinak, nemzeti érzelműnek, konzervatívnak, illetve a tradicionális európai értékeket magáénak valló embernek illendő emelt fejjel megemlékezni erről a világtörténelemben is páratlan jelentőségű hőstettről.
A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-1945-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében.
A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-1945-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében.
Az 1944-es év a Tengelyhatalmak és szövetségeseik számára minden tekintetben katasztrofálisnak bizonyult: a nemzetközi pénzügyi körök-, a judeokrata- és szabadkőművesek által irányított Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetsége abszolút fölénybe került, a II. világháború végkimenetele eldőlt.
Az angolszász-hatalmak normandiai inváziója következtében a Német Birodalom fontos haderőket kénytelen elvonni a keleti frontról, majd a szövetségesek nyomasztó fölénye miatt a többhónapos védekező harc után feladja Franciaországot, s a Siegfried-vonal mögé húzódik. A szövetségesek előrenyomulását csak a Market Garden-hadművelet kudarca, illetve a Rajnánál kiépített védelem állítja meg. Decemberben, az ardenneki offenzíva a német haderő utolsó nagyszabású próbálkozása volt a nyugati fronton, de a súlyos üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltak leállítani a hadműveletet.
Olaszországban sem volt sokkal jobb a helyzet: Róma júniusi elfoglalása után a brit és amerikai csapatok folytatták lassú előrenyomulásukat a Pó-síkság felé. A Benito Mussolini vezette Salói Köztársaság csak árnyéka a korábbi fasiszta államnak. Mindezzel egy időben a Távol-Keleten a Japán Császárság vívja élet-halál harcát, de a hadiflotta októberi, Fülöp-szigeteknél bekövetkező katasztrofális veresége itt is eldönti a harcot. A Kamikaze-pilóták bátor önfeláldozó harca hűen tükrözi a tradicionális japán szellem erejét. Az Egyesült Államok nem is felejti el kifejezni „tiszteletét”: 1945. augusztus 6-án pusztán „kísérleti jelleggel” ledobja a világ első atombombáját a stratégiailag jelentéktelen Hirosimára, ahol ártatlan civilek tízezrei halnak meg pillanatok alatt. A következő bombát három nappal később dobják le Nagaszakira, teljessé téve ezzel a világháború sátáni bevégződését…
Európa esetében fontos megemlíteni a szövetségesek egyik legsúlyosabb háborús bűntettét: a tömeges terrorbombázásokat. A bombázásokban meghalt többszázezer (inkább millió) civil mellett az európai kultúra és a civilizáció alapjait jelentő városok sokaságát is sikerült lerombolni. Monte Cassino 1500 éves kolostorának lebombázása és a gyönyörű Drezda városának (ahol a gyújtóbombák miatt több mint 200 ezer civil lelte halálát) földdel egyenlővé tételének ideje között lángtengerben pusztult el Hamburg, Bécs, Milánó, Nürnberg, etc**.. Jellemző, hogy az angol bombázókötelékek parancsnoka, Sir Arthur „Bombázó” Harris tábornoknak Angliában ma szobra van…
Az angolszász-hatalmak normandiai inváziója következtében a Német Birodalom fontos haderőket kénytelen elvonni a keleti frontról, majd a szövetségesek nyomasztó fölénye miatt a többhónapos védekező harc után feladja Franciaországot, s a Siegfried-vonal mögé húzódik. A szövetségesek előrenyomulását csak a Market Garden-hadművelet kudarca, illetve a Rajnánál kiépített védelem állítja meg. Decemberben, az ardenneki offenzíva a német haderő utolsó nagyszabású próbálkozása volt a nyugati fronton, de a súlyos üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltak leállítani a hadműveletet.
Olaszországban sem volt sokkal jobb a helyzet: Róma júniusi elfoglalása után a brit és amerikai csapatok folytatták lassú előrenyomulásukat a Pó-síkság felé. A Benito Mussolini vezette Salói Köztársaság csak árnyéka a korábbi fasiszta államnak. Mindezzel egy időben a Távol-Keleten a Japán Császárság vívja élet-halál harcát, de a hadiflotta októberi, Fülöp-szigeteknél bekövetkező katasztrofális veresége itt is eldönti a harcot. A Kamikaze-pilóták bátor önfeláldozó harca hűen tükrözi a tradicionális japán szellem erejét. Az Egyesült Államok nem is felejti el kifejezni „tiszteletét”: 1945. augusztus 6-án pusztán „kísérleti jelleggel” ledobja a világ első atombombáját a stratégiailag jelentéktelen Hirosimára, ahol ártatlan civilek tízezrei halnak meg pillanatok alatt. A következő bombát három nappal később dobják le Nagaszakira, teljessé téve ezzel a világháború sátáni bevégződését…
Európa esetében fontos megemlíteni a szövetségesek egyik legsúlyosabb háborús bűntettét: a tömeges terrorbombázásokat. A bombázásokban meghalt többszázezer (inkább millió) civil mellett az európai kultúra és a civilizáció alapjait jelentő városok sokaságát is sikerült lerombolni. Monte Cassino 1500 éves kolostorának lebombázása és a gyönyörű Drezda városának (ahol a gyújtóbombák miatt több mint 200 ezer civil lelte halálát) földdel egyenlővé tételének ideje között lángtengerben pusztult el Hamburg, Bécs, Milánó, Nürnberg, etc**.. Jellemző, hogy az angol bombázókötelékek parancsnoka, Sir Arthur „Bombázó” Harris tábornoknak Angliában ma szobra van…
A keleti fronton a Vörös Hadsereg óriási fölényével szemben a németek és szövetségesei súlyos veszteségeket szenvedve fokozatosan kiszorulnak a Szovjetunió területéről, Sztálin vörös hordái július végén megközelítik Varsót, a Kárpátok keleti vonulatait, valamint betörnek Romániába. A sorozatos vereségeknek „természetesen” meglettek a politikai következményei is: augusztus 24-én, Románia árulása miatt a front déli szakaszán válságos állapot alakul ki, 15 német hadosztályt kerítenek be. A szovjet seregek végigszáguldanak a román alföldön, betörtek a védelem nélkül maradt Dél-Erdélybe, illetve megtámadták a Szovjetunióval szemben semleges Bulgáriát, amely engedve a nyomásnak, hadat üzent Németországnak. Bulgáriával kapcsolatban megjegyzendő, hogy azonnal kommunista-barát kormányt hoztak létre, lefejezve a korábbi államvezetést (a cári családot elűzték, az arisztokrácia, az értelmiség, a polgárság és a parasztság vezető rétegeit kiirtották, bebörtönözték). Finnország volt a következő állam, amely cserbenhagyta szövetségeseit, de legalább „biztosította” a német csapatok kivonulását az országból.
A Balkánon előállt krízis következtében a németek kivonultak Görögországból, és kétségbeesett védőharcot vívtak Jugoszlávia területén (soraikban a sok kis balkáni- és egyéb a szovjetekkel ellenséges nemzet fiaival együtt). Október végén a védelem nélkül maradt Délvidéken Josip Broz Tito partizánjai a háború egyik legnagyobb genocídiumát hajtották végre: óvatos becslések szerint is 35-40 ezer délvidéki magyart gyilkoltak meg***. Erdélyben a 3. Magyar Királyi Hadsereg támadása akadályozza meg az ottani német erők szovjetek általi bekerítését. A visszavonulás után nem sokkal a Vörös Hadsereg betör a magyar Alföldre, immáron létében is veszélyeztetve az 1000 éves Magyarországot. Így érkeztünk el 1944. október 15-éhez…
A Balkánon előállt krízis következtében a németek kivonultak Görögországból, és kétségbeesett védőharcot vívtak Jugoszlávia területén (soraikban a sok kis balkáni- és egyéb a szovjetekkel ellenséges nemzet fiaival együtt). Október végén a védelem nélkül maradt Délvidéken Josip Broz Tito partizánjai a háború egyik legnagyobb genocídiumát hajtották végre: óvatos becslések szerint is 35-40 ezer délvidéki magyart gyilkoltak meg***. Erdélyben a 3. Magyar Királyi Hadsereg támadása akadályozza meg az ottani német erők szovjetek általi bekerítését. A visszavonulás után nem sokkal a Vörös Hadsereg betör a magyar Alföldre, immáron létében is veszélyeztetve az 1000 éves Magyarországot. Így érkeztünk el 1944. október 15-éhez…
Sok vitát kiváltott, hogy mennyivel járt volna jobban Magyarország abban az esetben, ha sikeres lett volna a vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó és a vezérkari tisztekből álló köre (Lakatos, Bakay, Vörös, Miklós Béla, etc.) által tervezett kiugrási kísérlet. Lehet, hogy nem dőlt volna teljesen romba az ország (akkor mindent elrabolhattak volna a szovjetek), esetleg valami megmaradt volna a visszacsatolt területekből, illetve a későbbi szomszédos országokhoz hasonlóan nálunk is ún. „nemzeti kommunista” (sic!) vezetés lett volna a moszkoviták helyett. Ha ez megvalósult volna, akkor Hazánk és nemzetünk erkölcsileg soha nem látott mélységekbe süllyedt volna. Nagyjából a fentebb már említett Bulgáriához hasonló sorsunk lett volna (igazából az is történt, csak később és hosszabb ideig tartott a magyarság „kilúgozása”). És azt is tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg ebben az esetben minimum a Rajnáig nyomult volna előre, minden bizonnyal a Szovjetunió idővel egész Európára kiterjesztette volna befolyását, és valószínűleg még napjainkban is létezne. Sztálint és a kommunistákat ismerve erről aligha lehetnek kétségeink…
Ezek a rémálmok szerencsére nem valósultak meg teljes egészében, mert a németek tudtak Horthy szándékairól, illetve se a magyar felső vezetés, se a hadsereg, és a lakosság nagy része nem volt hajlandó átállni a szovjet oldalára, bármennyire is elege volt a háború eddigi borzalmaiból. Bármilyen jó szándék is vezette Horthyt - aki a XX. század egyik legnagyobb magyar államférfija volt -, de az országot nem lehet odadobni a fiáért****. Az 1944. október 15-16-i hungarista hatalomátvétel a jogfolytonosság és az alkotmány szempontból ugyan kérdéses, de a rendkívüli helyzet legitimálta Magyarország „újonnan” felállt vezetését*****. A szovjetek által megszállt Debrecenben bábkormányként, az állam ellenében létrejött „Ideiglenes Nemzeti Kormány” - a lovagkereszttel kitüntetett dálnoki Miklós Béla tábornok elnökletével – természetesen semmiféle legitimációval nem rendelkezett, így az általa hozott törvények, rendelkezések mind semmisnek tekinthetők.
A Szálasi Ferenc miniszterelnök - később Nemzetvezető -, és a nyilaskeresztesek által fémjelzett korszak tárgyilagos megítélése, vizsgálata ma tabunak számít, aki mégis megkísérli ezt, arra rögtön rásütik a „nyilasmosdató”, antiszemita, szélsőséges és egyéb jelzőket; s az illető gondolataival együtt politikailag inkorrektté válik. Nem szabad elmenni azon tény mellett, hogy Magyarország államformája továbbra is királyság maradt, Szálasi az alkotmány szerint a Szent Koronára esküdött fel, és jobboldali egységkormány alkotta az Országgyűlést. Ilyenkor a nyilasok ellen irányuló másik vád az szokott lenni, hogy „kegyetlen terrort” folytattak és ártatlanok ezreit gyilkolták meg. Tény és való, hogy történtek sajnálatos atrocitások (a szovjet „felszabadítás” borzalmaihoz képest ez csak babazsúrnak számított…), de figyelembe kell venni azt is, hogy statárium volt érvényben, illetve a felbomló frontvonalak okozta helyzetet kihasználva az alvilág és a csőcselék tagjai is beszivárogtak a karhatalom és más szervek közelébe. Az érzelmeket félretéve leszögezendő, hogy Magyarországon olyan kormány alakult, amely a németekkel közösen folytatta a bolsevizmus elleni harcot.
A Szálasi Ferenc miniszterelnök - később Nemzetvezető -, és a nyilaskeresztesek által fémjelzett korszak tárgyilagos megítélése, vizsgálata ma tabunak számít, aki mégis megkísérli ezt, arra rögtön rásütik a „nyilasmosdató”, antiszemita, szélsőséges és egyéb jelzőket; s az illető gondolataival együtt politikailag inkorrektté válik. Nem szabad elmenni azon tény mellett, hogy Magyarország államformája továbbra is királyság maradt, Szálasi az alkotmány szerint a Szent Koronára esküdött fel, és jobboldali egységkormány alkotta az Országgyűlést. Ilyenkor a nyilasok ellen irányuló másik vád az szokott lenni, hogy „kegyetlen terrort” folytattak és ártatlanok ezreit gyilkolták meg. Tény és való, hogy történtek sajnálatos atrocitások (a szovjet „felszabadítás” borzalmaihoz képest ez csak babazsúrnak számított…), de figyelembe kell venni azt is, hogy statárium volt érvényben, illetve a felbomló frontvonalak okozta helyzetet kihasználva az alvilág és a csőcselék tagjai is beszivárogtak a karhatalom és más szervek közelébe. Az érzelmeket félretéve leszögezendő, hogy Magyarországon olyan kormány alakult, amely a németekkel közösen folytatta a bolsevizmus elleni harcot.
A szovjet csapatok 1944. október végére értek a magyar főváros közelébe. Az első általános támadást október 29-én indította meg a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front. Sztálin tervében az volt, hogy az Októberi Forradalom évfordulójára, november 7-ére menetből kell elfoglalni Budapestet... Mivel a jókora túlerőben lévő ellenség frontális támadását a magyar és német alakulatok többször is visszaverték, emiatt Vörös Hadsereg parancsnoksága a város bekerítése mellett döntött. A Dunán való átkelést, és a budai oldal felől történő bekerítést Tolbuhin 3. Ukrán Frontja hajtotta végre, amely ezzel együtt a Dunántúl déli- és keleti részének nagy részét elfoglalta. 1944. december 26-ra a szovjet hordák teljesen bekerítették Budapestet, az ostromgyűrűn belül maradt mintegy 80-90 ezer német-magyar katona védte a várost a több mint 200 ezres támadó sereggel szemben******.
Hitler erőddé nyilvánította a fővárost (Festung Budapest – Budapest Erőd), a védelem parancsnokai német részről Karl- Pfeffer Wildenbruch SS Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy Iván Magyar Királyi Honvéd vezérezredes voltak. A magyar oldalon két teljes és két hiányos hadosztály, légvédelmi csapatok, karhatalmi- és rendőrosztagok, hungarista harccsoportok, zászlóaljak (köztük a legendássá vált Vannay-, Prónay- és az Egyetemi rohamzászlóaljak) és egyéb kiegészítő alakulatok alkották a védelmet, kb. 50 ezer fő. Német részről a Florian Geyer SS lovashadosztály (Joachim Rumohr SS Brigaderführer), a magyarországi németek alkotta Maria Theresia önkéntes SS-lovashadosztály (August Zehender SS Brigaderführer), a 13. német páncéloshadosztály (Gerhard Schmidhuber tábornok), SS polizei alakulatok (Helmuth Dörner SS Oberführer), illetve kisebb-nagyobb Wehrmacht alakulatok részei, etc., kb. 35-40 ezer fő. A bekerített főváros ostroma 1945. január 1-én kezdődött, kegyetlen harcok után Pest január 18-án esett el, s a visszavonuló csapatok kénytelenek voltak a gyönyörű Duna-hidakat felrobbantani. Január végén, február elején a harcok jórészt már csak a Budai-várra és a környező hegyekre terjedtek ki.
Német részről több kísérlet is indult az ostromlott város felmentésére, a Konrad-hadműveletek (Konrad I-II-III.), az elit Wiking SS és a Totenkopf SS, majd később a Leibsatndarte SS és a Hohenstaufen SS hadosztályok bevetésével, de nem sikerült összeköttetést létrehozni a védelemmel. Ezek után világossá vált, hogy a védők kezén maradt városrészt már nem lehet sokáig tartani, s meg kell kísérelni a kitörést. A megadás gondolata fel sem merülhetett: az egyenlő lett volna az azonnali halállal és az örök szégyennel.
1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch 17 óra 50 perckor rádióparancsában bejelentette a kitörést: „Élelmiszerkészletünk elfogyott, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.” Hindy Iván utolsó rádióüzenete tükrözi az események drámai, de ugyanakkor heroikus jellegét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmiszerünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”
A kitörés este 20 órakor kezdődött, mintegy 43 ezer katona részvételével (köztük kb. tízezer sebesült) és a tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre.
Hitler erőddé nyilvánította a fővárost (Festung Budapest – Budapest Erőd), a védelem parancsnokai német részről Karl- Pfeffer Wildenbruch SS Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy Iván Magyar Királyi Honvéd vezérezredes voltak. A magyar oldalon két teljes és két hiányos hadosztály, légvédelmi csapatok, karhatalmi- és rendőrosztagok, hungarista harccsoportok, zászlóaljak (köztük a legendássá vált Vannay-, Prónay- és az Egyetemi rohamzászlóaljak) és egyéb kiegészítő alakulatok alkották a védelmet, kb. 50 ezer fő. Német részről a Florian Geyer SS lovashadosztály (Joachim Rumohr SS Brigaderführer), a magyarországi németek alkotta Maria Theresia önkéntes SS-lovashadosztály (August Zehender SS Brigaderführer), a 13. német páncéloshadosztály (Gerhard Schmidhuber tábornok), SS polizei alakulatok (Helmuth Dörner SS Oberführer), illetve kisebb-nagyobb Wehrmacht alakulatok részei, etc., kb. 35-40 ezer fő. A bekerített főváros ostroma 1945. január 1-én kezdődött, kegyetlen harcok után Pest január 18-án esett el, s a visszavonuló csapatok kénytelenek voltak a gyönyörű Duna-hidakat felrobbantani. Január végén, február elején a harcok jórészt már csak a Budai-várra és a környező hegyekre terjedtek ki.
Német részről több kísérlet is indult az ostromlott város felmentésére, a Konrad-hadműveletek (Konrad I-II-III.), az elit Wiking SS és a Totenkopf SS, majd később a Leibsatndarte SS és a Hohenstaufen SS hadosztályok bevetésével, de nem sikerült összeköttetést létrehozni a védelemmel. Ezek után világossá vált, hogy a védők kezén maradt városrészt már nem lehet sokáig tartani, s meg kell kísérelni a kitörést. A megadás gondolata fel sem merülhetett: az egyenlő lett volna az azonnali halállal és az örök szégyennel.
1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch 17 óra 50 perckor rádióparancsában bejelentette a kitörést: „Élelmiszerkészletünk elfogyott, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.” Hindy Iván utolsó rádióüzenete tükrözi az események drámai, de ugyanakkor heroikus jellegét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmiszerünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”
A kitörés este 20 órakor kezdődött, mintegy 43 ezer katona részvételével (köztük kb. tízezer sebesült) és a tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre.
Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a Florian Geyer SS-lovashadosztály maradékai indítottak támadást, őket követte a Maria Theresia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végezetül a járóképes sebesültek következtek volna. A parancsnokság pedig 500 SS katona kíséretével az Ördögárok felé próbált kitörni. A Széll Kálmán (ma Moszkva) téri előretolt szovjet helyőrség lefegyverzésével megnyitották az utat, de az első hullámban kitörőket iszonyatos méretű pergőtűz fogadta (minden bizonnyal a szovjetek megtudták a kitörés pontos időpontját és útvonalát), pillanatok alatt hullahegyek keletkeztek, a környező utcákban és a házakban véres kézitusa folyt. A támadásnak két iránya alakult ki, az egyik a Sváb-hegy és a János-hegy, a másik a Szarvas-hegy és Rózsadomb irányába vezetett. Az életben maradtak a Budai-hegység, illetve a Pilis-hegységben húzódó német-magyar vonalak felé próbáltak eljutni. A kitörésben a védelem tagjai közül több mint 20 ezren vesztették életüket, a többiek hadifogságba estek, illetve eltűntek. A parancsnokság tagjai közül Hindy a Várban esett fogságba, Wildenbruch egy budai villában adta meg magát, August Zehender és Joachim Rumorh öngyilkosságot követett el; míg Gerhard Schmidhuber, Helmuth Dörner, Vannay László és a legendás Prónay Pál hősi halált haltak. (más források szerint a hetvenéves Prónay 1945. március 20-án esett szovjet hadifogságba, majd a „népbíróság” húsz év kényszermunkára ítélte).
A saját vonalakat mindössze 750 katonának sikerült elérni, többségük a Helmuth Wolff alezredes vezette csoportba tartozott. A kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza az Egyetemi rohamzászlóalj egyik tagja, Kokovay Gyula: „Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt időm megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam, amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (...) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévő kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: „Halt!” A következő pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejtő alján lévő falu legszélső házához. Ez a falu Mány volt.”
A saját vonalakat mindössze 750 katonának sikerült elérni, többségük a Helmuth Wolff alezredes vezette csoportba tartozott. A kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza az Egyetemi rohamzászlóalj egyik tagja, Kokovay Gyula: „Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt időm megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam, amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (...) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévő kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: „Halt!” A következő pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejtő alján lévő falu legszélső házához. Ez a falu Mány volt.”
A kitörés ideje alatt a szovjet alakulatok nagy része megfordította támadási irányát és napokig a budai hegyekben vadásztak a túlélőkre. Budapest február 13-án esett el, és kezdetét vette az a szörnyűséges tett, amit a Vörös Hadsereg minden Szovjetunión kívüli „felszabadított” városban végrehajtott: a barbár orgia. Ez háromnapos szabad rablást, fosztogatást, erőszakoskodást jelentett. A Budai Vár alatt berendezett Sziklakórházban lángszóróval gyilkoltak meg 4000 tehetetlen és sebesült katonát, egy ápolónőt megerőszakoltak, majd lovakkal tépettek szét, hadifoglyok ezreit gyilkolták le - a Waffen SS tagjait különös kegyetlenséggel -, ezreket hajtottak málenkij robot-ra (vagyis Gulágra) és az erőszakhullám alól a pesti gettó lakói sem képeztek kivételt...Budapest védői az óriási veszteségek ellenére is harcukkal igazolták az ismeretlen spanyol katona mondását: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” Tettük legalább akkora jelentősséggel és szimbólummal bír, mint Leonidász király és 300 hű spártai harcosa küzdelme a Thermopülai-szorosért, vagy mint Zrínyi Miklós és katonái önfeláldozó kitörése Szigetvárnál 1566-ban*******.
Kiemelkedő helytállással, bátorsággal, hűséggel, megalkuvást nem ismerve legyőzték magukban a feltétlen élni akarást, de ezzel győzelmet arattak a Halál és a Sötétség felett is. A nyomaiban még tradicionális Európa és világrend utolsó bástyájaként e keresztes lovagok mindent megtettek, amit ember megtehet, hősi halált halva megőrizték azt, ami a katonák számára a legfontosabb: a becsületüket.
Kiemelkedő helytállással, bátorsággal, hűséggel, megalkuvást nem ismerve legyőzték magukban a feltétlen élni akarást, de ezzel győzelmet arattak a Halál és a Sötétség felett is. A nyomaiban még tradicionális Európa és világrend utolsó bástyájaként e keresztes lovagok mindent megtettek, amit ember megtehet, hősi halált halva megőrizték azt, ami a katonák számára a legfontosabb: a becsületüket.
„… megcselekedtük, amit megkövetelt a haza…”
- Jegyzetek:
- Kiss Gábor: A becsület napja; Sacrum Imperium, V-VI. szám, 1998. december 22.
- Fiala Ferenc: Budapesti Eposz; In: Zavaros évek., Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003., 173-178. o
- Ungváry Krisztián: Második Sztálingrád, Budapesti Negyed, 2000. ősz-tél, 173-202. o
- Józsa Béla: Harc az utolsó töltényig, Nemzetőr Online
*Vö.: Deneb: A Becsület Napja – 1999. Sacrum Imperium, V-VI. szám, 1998. december 22
**Lásd: Jack Corner: Bombenholocaust; Gondola.hu, 2007.02.12.
***Természetesen Nürnbergben ezt meg sem említették.
****Lásd: Milotay István: Horthy bukása; Pannon Front, 11. szám, 1997. november
*****Vö.: Pánczél Hegedűs János: Fegyverszünet helyett puccs – élet helyett összeomlás; Serédi Jusztinián hercegprímás felszólalása az Országtanács 1944. október 27-i ülésén; (mindkettő a Monarchista Gondolatok oldalon jelent meg).
Illetve vö.: Dr. László András: Néhány megjegyzés az államforma és az államforma érvényesülésének a kérdésköréről Magyarország vonatkozásában; Sacrum Imperium, IV. szám, 1998. szeptember 23.
******„Budapesti Csoport” volt a szovjet-román sereg, az ostrom idejére létrehozott támadóalakulatának neve, de a bekerítési és a megszállási hadműveletekben jóval többen vettek részt.
*******Fontos megjegyezni, hogy a görög-perzsa, és a magyar-török, stb. harcokat tradicionális és legitim államok vívták egymással, míg a Szovjetunió esetében ez egyáltalán nem mondható el. Ez nem jelenti azt, hogy nem ismerjük el a szovjet katona eredményét és harcát – csakis szigorúan katonai szempontból, de azt a gonosz hatalmat és érdeket, amelynek a szolgálatában állt, és ahogy az esetek többségében - tisztelet a kivételnek – viselkedett, soha nem fogjuk tisztelni.
- Képek forrása: Internet, magángyűjtemény
1 megjegyzés:
Remek, összeszedett és kimerítő írás!
Köszönjük! Dicsőség a hősöknek!
Megjegyzés küldése