"Polgármester Úr!
Szívbõl köszönöm szíves üdvözlõ szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek.
Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor -kimondom- gyûlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az orszzágnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett.
Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fõvárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti szineit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.
De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkrõl a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívébõl, lelkébõl szerteni fogja a rögöt, amelyben õseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.
Katonáim, miután földjeikrõl betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.
Meg vagyok gyõzõdve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezõleg, akik bûnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erõvel segítenek a nemzeti reményekben tündöklõ Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz."
(Vitéz nagybányai Horthy Miklós)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése